Új írás, 1982. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám - SZEMLE
ban oly sok akaratgyenge, tétova és céltalan hősének lett meghatározó és magyarázó elve. Mintái között ott sejthetjük a hazai társadalmi viszonyok ziláltságát éppen úgy, mint a német későromantika emberképét és Schopenhauer filozófiájának ihletését. Justh Zsigmond regényében megint csak kitűnő felismerés , „erkölcs és eszmény" hasonlik meg egymással, s az író már-már az analitikus kíváncsiságával követte nyomon a rossz és a hitvány uralomra jutását az életben és a lélekben, s meglehet, igaza van a tanulmány írójának, midőn azt feltételezi, hogy Justh Zsigmond nem azért hagyta e művét kéziratban, mert közlésre éretlennek találta, hanem mert megérezte benne a téma tilalmas voltát. Mint a Jókairól szólóban, a Justh Zsigmond-pályaképben is megfigyelhetjük Bori Imre szövegközpontúságának pozitív következményeit. Majdnem mindegyik megállapítását rendkívül gazdag idézet anyaggal támasztja alá, szinte szemünk láttára boncolja föl a novellák és a regények szövetét, s azok legkülönfélébb rétegeit vonja egybe bizonyító anyagul. Szétválasztó módszere válik itt szervesen egységessé, de úgy, hogy maga a mű marad mindig az előtérben és soha nem az irodalomtörténészi koncepció, mely oly természetesen simul a szövegekhez, oly könnyedén és erőfeszítés nélkül szemlélteti azokban a maga igazságát, mintha azok olyan evidenciák volnának, melyeket régóta ismer és magáénak vall az irodalomtudomány. Bori Imre Justh-képe pedig különbözik az eddigiektől, sokkal több megértéssel és méltánylással elemzi annak ifjúkori alkotásait is, mint a múltban megjelent tanulmányok szerzői tették, s ugyanakkor alakja és törekvései mögé olyan európai távlatot is felrajzol, melynek révén a magyar irodalomnak új összetevőire figyelhetünk fel. Nyilvánvaló, hogy egy európai rendszerbe illesztett általános fejlődésrajz megemeli majd Péterfy Jenő jelentőségét, mint igazi szellemi nagyságét, s ugyanakkor jó néhány kivételesen jelentősnek és fontosnak hitt írónk talán kevésbé helyezhető az igazi újítók mellé. Bori Imre Justh-tanulmányának egyik fontos felismerése, hogy ez az író igazi európai szellemiséget s látást hozott a mi irodalmunkba, s egyike volt azoknak, akik elsők között visszhangoztak annak korszerűbb törekvéseire. Ebben az összefüggésben világosodik meg előttünk Bori Imre értelmezése nyomán, hogy a Művész szerelem című Justh-regény —melyről alig-alig esik szó az íróról szóló írásokban —, a modern művész-sors és művészélet egyik első ábrázolási kísérlete irodalmunkban, „egy művészideál adott életjelt magáról ebben a Justh-regényben, de csak a XX. század első két évtizedében tudta kivívni polgárjogát Adyék művészi forradalmában". Ebből a nézőpontból kétségtelenül új színeit és új elemeit látjuk e prózának, s bizonyára másként is helyezzük el irodalmunk folyamatában, bár változatlanul izgalmas kérdés volna annak mélyére hatolni, miért nem visszhangoztak jobban kortársai Justh Zsigmond törekvéseire, holott azok egy részéből a maguk legsajátabb vágyaira ismerhettek. Ne feledjük, a káprázatokról Péterfy nem a leghízelgőbben nyilatkozott, s arra is célzott, hogy Justh nem annyira a saját élményeit igyekszik objektiválni, inkább olvasmányait. A Párizsi napló valóban kincsesbányája Justh Zsigmond szemléleti alakulásának. Nem véletlenül állítja e sokféleképp értékelt, olykor erős fenntartásokkal fogadott művet tanulmányának középpontjába Bori Imre. Elsősorban azt elemzi nagy érzékenységgel, milyen impulzusokat adhatott az író számára az „arány" városa, s hogy az itt nyert szellemi ösztönzéseket mint kamatoztatta következő alkotásaiban, mindenekelőtt a párizsi jegyzetek szerves kiegészítésének szánt Hazai naplóban. Ez utóbbiról eddig is úgy emlékezett meg az irodalomtudomány, mint jellegzetesen introvertált alkotásról. Bori Imre azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy az előadás tónusának megváltozásában nemcsak az író „elfáradásának" volt része, hanem annak a tudatának is, hogy feljegyzéseit kevesen fogják olvasni, s azt a felgyűlt izgalmat, kimeríthetetlen információáradatot, mely párizsi feljegyzéseit jellemezte, mindinkább felváltotta az önelemzés, mely aligha volt legigazibb műfaja. Nem véletlenül jegyezte fel kissé elégedetlenül a leírtakkal: „Most már nagyon szubjektívek — elégedetlen vagyok az utóbbi lapokkal. . ." Ám finom iróniával megformált alakrajzai így is értékes forrásaink a századvég irodalmi és társasági életére vonatkozóan, s nem kevésbé gyümölcsöző vállakozás nyomon követni e feljegyzésekben a jellegzetes századvégi életérzés, a „világszínház”motívum megnyilatkozásait. A már elemzett Művész szerelem és a Paris elemei egyenes következményének értékeli Bori Imre Justh Zsigmond legtöbbet emlegetett alkotását, az 1893-ban elkészült Formust. S valóban: ebben a kétségtelenül korjellemző műben elegyül talán a leghitelesebben Justh Zsigmond szemléletének két legfontosabb jegye: „a túlfinomultsággal járó elemző szenvedély romboló hatásának kimutatása" és az a karakterteremtő képesség, mely alakrajzait is áthatotta. E jellemek, e furcsa figurák azonban nem elszigetelt egyéniségek, hanem a süllye-