Új írás, 1982. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)

1982-07-01 / 7. szám - SZEMLE

dő nemesség képviselői, egy széthulló világkép makacs őrzői. Hogy igazi epika ez vagy in­kább mozaikokból felépült kép, azt bizonyára lehet vitatni. Bori Imre analízise mindenesetre a mű „regényszerűségére" irányítja a figyelmet, illetve arra a jellemzőjére, hogy benne sorra felvetődnek azok a társadalmi kérdések, melyek megoldását az író a „nép"-től remélte, me­lyet alighanem idillisztikusan és naiv módon látott és láttatott. E vonatkozásban A puszta könyve arisztokratikus népszemlélete is kiegészítője és folytatása a Fuimus világképének. S itt megint egy termékeny, érdekes világirodalmi párhuzam lehetőségét villantja fel Bori Imre, amikor mintegy nagyszabású tanulmánya végkövetkeztetéseként a következőket írja: „Modernizmus és konzervativizmus együttélésének példáját kínálja tehát végeredményben Justh Zsigmond írói pályája, azokat az ellentmondásokat, amelyeket világirodalmi méretek­ben Tolsztoj esete példáz. Az ízlés modern volta és a politikai ideálok konzervatív modernsé­ge találkozott Justhban is." Ezt a meglátást teljesen meggyőzőnek érezhetjük, ha a „moder­nizmus" elnevezéssel kapcsolatban esetleg vannak is fenntartásaink. Esetleg el lehet gon­dolkodni azon a megállapításon is, vajon Justh „tragédiáját" az okozta-e, hogy „fel kellett adnia művész voltát, s ilyen módon maga is politikussá lett". Hiszen nyilvánvaló, hogy ennek forrásait kereshetjük abban is, hogy e kor megváltozott ideáljait egy Justhoz hasonlóan ér­zékeny alkat teljes mélységében kifejezni sem tudta, s még kevésbé lehetett alkalmas új ide­álok teremtésére az a naivsággal áthatott szemléletmód, mely legtöbb művét jellemezte. De hisz Bori Imre maga is azt nyomatékosítja tanulmánya befejezésében, hogy „nem is a politi­kai, hanem az esztétikai kultúrára érdemel figyelmet!", s ez a felismerése is jelzi, hogy maga is világosan látja ennek az izgalmas és tanulságos pályának azokat a buktatóit, melyeket nemcsak az egyéniségben, hanem magában a korban is kereshetünk. A Varázslók és mákvirágok négy tanulmánya közül kettőt emeltünk ki Bori Imre irodalom­tudósi erényeinek illusztrálásául Nem mintha kevésbé volna érdekes és meggondolkodtató az a szintén új színeket felvillantó portré, melyet Csáth Gézáról, a „homo novus"-ról rajzolt, vagy nem volna az eddigi elemzésekhez hasonlíthatóan példamutató és alapos az az analí­zis, melyet Török Gyula regényeiről ad. De az az igazság, hogy talán az eddig elmondottak is érzékeltetik, hogy Bori Imre mily karakterisztikusan ragadja meg a századvég legfontosabb jellemzőit, s mily nyilvánvalóan bizonyítja, hogy a fin de siécle nemcsak egy század lezárá­sát, nem csupán álmokból, sejtelmekből és tétova lelki érzésekből szőtt nosztalgiavilág volt, hanem egy a jövőbe áthajló, annak első szívdobbanásait hallató korszak is, melynek az ad megkülönböztetett jelentőséget, hogy magányosnak és tragikusnak érzett hősei eddig nem kellőképpen méltányolt belső energiával törekedtek európaivá szélesíteni látókörüket, s fej­lettebb társadalmak kultúrájához hasonítani a hazait. Részben épp e törekvés sikertelensé­geivel magyarázhatjuk e nemzedék tragikus sorsát, meg nem értettségét, s innen kell eredez­tetnünk annak okát, hogy a harmincas évek fiataljai miért támasztották fel oly fájó nosztalgi­ával e törekvéseivel és vágyaival meghasonlott nemzedék példáját. Varázslók voltak? Jókai bizonyára az­ Mákvirágok? Nos, nem lehet kétségünk, hogy ezek az írók mást és újat akartak és saját devianciájukban benne rejlett az a különösség, mely a „mákvirágokat" szokta jellemezni. De sokkal inkább nevezhetjük őket úttörőknek, akik elő­ször sejtették meg, merre kell keresniük az új század méhében rejlő kincseket. S az igazi fel­fedezők, a nagy úttörők sorsa jutott osztályrészükül: kincskeresés közben tragikusan hullot­tak el, sokáig magukkal vive a sírba példájuknak és művészetüknek azokat az ösztönző erőit, melyekből ma is meríthetünk. Bori Imre elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy nem­csak rájuk irányította a figyelmet, hanem egyben azt is megmutatta: ha érzékeny figyelem­mel olvassuk műveiket, bennük olyan kezdeményekre találhatunk, melyeknek hiányát eddig fájó szívvel panaszoltuk. Most már valóban csak annak a reményünknek adhatunk kifeje­zést, hogy ezeket az írókat új és új kiadásokban kaphassuk kezünkbe, s így az eredeti szöve­geken gyakorolhassuk az olvasásnak azt a tudományát és felszabadító örömét, melyet Bori Imre oly tökéletesre fejlesztett önmagában, s oly vonzó példaként állít élénkbe. (Fórum Könyvkiadó.)

Next