Új írás, 1982. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám - SZEMLE
dő nemesség képviselői, egy széthulló világkép makacs őrzői. Hogy igazi epika ez vagy inkább mozaikokból felépült kép, azt bizonyára lehet vitatni. Bori Imre analízise mindenesetre a mű „regényszerűségére" irányítja a figyelmet, illetve arra a jellemzőjére, hogy benne sorra felvetődnek azok a társadalmi kérdések, melyek megoldását az író a „nép"-től remélte, melyet alighanem idillisztikusan és naiv módon látott és láttatott. E vonatkozásban A puszta könyve arisztokratikus népszemlélete is kiegészítője és folytatása a Fuimus világképének. S itt megint egy termékeny, érdekes világirodalmi párhuzam lehetőségét villantja fel Bori Imre, amikor mintegy nagyszabású tanulmánya végkövetkeztetéseként a következőket írja: „Modernizmus és konzervativizmus együttélésének példáját kínálja tehát végeredményben Justh Zsigmond írói pályája, azokat az ellentmondásokat, amelyeket világirodalmi méretekben Tolsztoj esete példáz. Az ízlés modern volta és a politikai ideálok konzervatív modernsége találkozott Justhban is." Ezt a meglátást teljesen meggyőzőnek érezhetjük, ha a „modernizmus" elnevezéssel kapcsolatban esetleg vannak is fenntartásaink. Esetleg el lehet gondolkodni azon a megállapításon is, vajon Justh „tragédiáját" az okozta-e, hogy „fel kellett adnia művész voltát, s ilyen módon maga is politikussá lett". Hiszen nyilvánvaló, hogy ennek forrásait kereshetjük abban is, hogy e kor megváltozott ideáljait egy Justhoz hasonlóan érzékeny alkat teljes mélységében kifejezni sem tudta, s még kevésbé lehetett alkalmas új ideálok teremtésére az a naivsággal áthatott szemléletmód, mely legtöbb művét jellemezte. De hisz Bori Imre maga is azt nyomatékosítja tanulmánya befejezésében, hogy „nem is a politikai, hanem az esztétikai kultúrára érdemel figyelmet!", s ez a felismerése is jelzi, hogy maga is világosan látja ennek az izgalmas és tanulságos pályának azokat a buktatóit, melyeket nemcsak az egyéniségben, hanem magában a korban is kereshetünk. A Varázslók és mákvirágok négy tanulmánya közül kettőt emeltünk ki Bori Imre irodalomtudósi erényeinek illusztrálásául Nem mintha kevésbé volna érdekes és meggondolkodtató az a szintén új színeket felvillantó portré, melyet Csáth Gézáról, a „homo novus"-ról rajzolt, vagy nem volna az eddigi elemzésekhez hasonlíthatóan példamutató és alapos az az analízis, melyet Török Gyula regényeiről ad. De az az igazság, hogy talán az eddig elmondottak is érzékeltetik, hogy Bori Imre mily karakterisztikusan ragadja meg a századvég legfontosabb jellemzőit, s mily nyilvánvalóan bizonyítja, hogy a fin de siécle nemcsak egy század lezárását, nem csupán álmokból, sejtelmekből és tétova lelki érzésekből szőtt nosztalgiavilág volt, hanem egy a jövőbe áthajló, annak első szívdobbanásait hallató korszak is, melynek az ad megkülönböztetett jelentőséget, hogy magányosnak és tragikusnak érzett hősei eddig nem kellőképpen méltányolt belső energiával törekedtek európaivá szélesíteni látókörüket, s fejlettebb társadalmak kultúrájához hasonítani a hazait. Részben épp e törekvés sikertelenségeivel magyarázhatjuk e nemzedék tragikus sorsát, meg nem értettségét, s innen kell eredeztetnünk annak okát, hogy a harmincas évek fiataljai miért támasztották fel oly fájó nosztalgiával e törekvéseivel és vágyaival meghasonlott nemzedék példáját. Varázslók voltak? Jókai bizonyára az Mákvirágok? Nos, nem lehet kétségünk, hogy ezek az írók mást és újat akartak és saját devianciájukban benne rejlett az a különösség, mely a „mákvirágokat" szokta jellemezni. De sokkal inkább nevezhetjük őket úttörőknek, akik először sejtették meg, merre kell keresniük az új század méhében rejlő kincseket. S az igazi felfedezők, a nagy úttörők sorsa jutott osztályrészükül: kincskeresés közben tragikusan hullottak el, sokáig magukkal vive a sírba példájuknak és művészetüknek azokat az ösztönző erőit, melyekből ma is meríthetünk. Bori Imre elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy nemcsak rájuk irányította a figyelmet, hanem egyben azt is megmutatta: ha érzékeny figyelemmel olvassuk műveiket, bennük olyan kezdeményekre találhatunk, melyeknek hiányát eddig fájó szívvel panaszoltuk. Most már valóban csak annak a reményünknek adhatunk kifejezést, hogy ezeket az írókat új és új kiadásokban kaphassuk kezünkbe, s így az eredeti szövegeken gyakorolhassuk az olvasásnak azt a tudományát és felszabadító örömét, melyet Bori Imre oly tökéletesre fejlesztett önmagában, s oly vonzó példaként állít élénkbe. (Fórum Könyvkiadó.)