Új írás, 1983. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)

1983-07-01 / 7. szám - Jávor Ottó: Árvaffy, a hadnagy (elbeszélés)

Ne őrjíts meg! Huszonnégy! Na és! Pesti péknek nézel, nekem, öregem, nekem még van sütnivalóm, abba a koszfészekbe nem megyünk! Tőlem játszhatott et Blaha Lujza, Jászai Mari, Petőfi Sándor, akár Árpád apánk is, de mi nem! Pedig szép, régi színház volt, mélyszínű bársonnyal, vasfüggönnyel, a zsöllyék­­ből ünnepi ruhák és tapsok illatáradt, és persze, hogy elmentek. Odalépett a csipkefüggönyös ablakhoz, félig a nézőtér felé fordult, fekete haján csillogott a reflektor fénye, paroliján az aranycsillag, tudta, hogy anyja az első emeleti ötös páholyban ül, soványan, komolyan, mozdulatlanul, mint egy fehérgalléros madár, ha árnyék esik rá, a jogra mehetsz, az pálya, abból minden lehet, de útszéli kódisnak, pojácának, színésznek! - kiabált otthon a papa, ő az érettségi bankettről támolygott haza, sokat ivott, fogta a családi ágy szélét, apja hálóingben kiabált ki az ágyból, ő térden állva szerette volna bevallani titkát, de nem merte elengedni az ágy szélét, félt, hogy elvágódik, a papa ádámcsutkája kipirulva járt föl s alá, ahogy kiabált, de most csak a Mama figyel egyedül a páholyból. „Amikor a csókák abbahagyják a csörgést a tornyok körül, s már nem aránylik ki a leszálló sötétből a kereszt, meghallom a takarodót." Most hallotta meg a Mama hangját. Ott ült a kályha mellett, ő előtte egy sámlin, a tél is szép, mondta a Mama, bizony, mesés­könyv volt az ölében, bizonyára a Dörmögő Dömötör, persze. Sebők Zsigmond, csöndesen mosolyog a Mama, átnéz a feje fölött, tudod még édesanyámtól tanul­tam Pápán, és halk hangon rákezdte. . . Árvaffy révülten a nézőtér felé fordult, az ötös páholy felé, úgy énekelt érces tenorját visszafogva, mint aki igen sokat tudna elmondani, de nem akarja fölsérteni a figyelő múlt üvegjét: „Hull a hópehely, tél az ormokon, alszik a világ, s elpihen a gond. . Megőrült! Jesszusom, megőrült! A kövér direktor, akár egy gumilabda ugrált a színfalak mögött. Árvaffy partnere zavartan kapott a zsabós ingmellhez, csak a házikisasszony találta föl magát. Ó, de kedves, mondta, s mintha ez lenne a végszó, a zsinórpadlásról hullni kezdett a hó. Feldübörgött a taps. Hazafelé azt mondta a Mama: egész jó voltál, igazán fess hadnagy. Kár, hogy szegény édesapád ezt már nem érhette meg. A fasorban lépegettek, a Mama nehézkesen tipegett, nyomta a lábát a fekete, ünnepi cipő. Persze, mert mindig két számmal kisebb cipőt vesz! Ugyan, csak ez a nyűves tyúkszem. Megállt. Tudod, kivágattam a diófát. Nagyon rongálta a tetőt, különösen, ha fújt a szél. Ott állt a diófa az udvar közepén, a dáliák, ribizlibokrok fölött, mint egy herceg. Nem kellett volna. Van itt fa elég, mutatott a Mama a gesztenyefákra. Némán fordultak be a sarkon a ház felé. Árvaffy most érezte először életében, hogy bele kellene karolni anyjába. Csak a könyökét érintette meg suta mozdulattal, ujja hegyével. A virágáruslány hozzájuk lépett, de mindjárt tovább is ment, reménytelen eset, csupa férfi. Főhadnagy nem voltál? Dehogynem. Sokszor. Operettekben. A főhadnagyok mindig operettekben kérik táncra a hölgyeket. Volt olyan őrült rendező, aki karddal keringeztetett. „Ma éjjel a Burgban egy valcert tanultam.. ." Visszaintette a virágáruslányt, vett egy szál szegfűt. A Gyorskocsi utcán ment haza, a Fazekas utca felé. Világított a Szent Anna templom órája, de a keresztet betakarta a sötét. Úgy érezte, díszletek közt imbolyog. Az egyik sarkon kis Mária szobor, előtte mécses. Megállt. A sárga láng mögül Laufthaler Zsiga mosolygott ki a falból. Laufthaler Zsigát ötödikes gimnazista korában verte meg a rajzterem­mel szemben a folyosón, Ciceró szobra alatt. Délután történt az eset különrajzon. Előtte egy héttel Zsiga bátyja, Laufthaler László nyerte meg az iskola fizikaverse­

Next