Új írás, 1985. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám - Jékely Zoltán: Hajnali zarándoklat (elbeszélés az író hagyatékából; Győri János jegyzetével)
is. És rögtön egy-egy fél deci szilvóriumot rendelt mindhármuknak. Aztán még egy-egy fél decit. De most már mindenkinek, beleértve a pohármosogató öregasszonyt is a söntés rácsai mögött. - Ma én vagyok a császár! - verte a mellét, melyen azonban már nem duzzadozott a szürke buksza. Jóformán le se hajtotta, szeme kiguvadt, szemtengelye összefutott, gyanúsan nyögve tápászkodott fel, valami mentséget motyogott, s kitámolygott a homályos udvarba. Gyöngyházy várta, várta, de hiába. Tíz perc múlva utána ment az udvarban különféle fészerek, pinces kamraajtók, árnyékszékbe-benyitott egyikbe-másikba, de Komsa Boldizsár úr sehol. Gyöngyházyban jócskán volt már annyi alkohol, hogy az ördögtől se féljen, de az, hogy szállás nélkül maradt, aggodalmassá tette. Még egy félóra itt, az ismeretlen, elbambult vagy románul-magyarul egyaránt duhajkodó alakok között - aztán mehet, amerre a szeme lát, és előfordulhat, hogy a rendőrőrszoba priccsén végzi... Egyelőre visszaült a cimbalmos mellé, s jobban szemügyre vette. Cingár, kreol, harmincas fickó, mellette kis asztalon ásványvíz, poharak s valami ételmaradvány. Most éppen magának játszott valamit. Mi is ez a dallam? Valahonnan, nagy messzeségből ismerős. S amíg a vékony ujjú, finom kéz ugrándozását bámulta a húrok felett, s a vattás ütők ruganyos táncát - furcsa elérzékenyedés lett rajta úrrá... Nagyanyja nótája volt, s az öregasszony remegő hangján szólt már a dal. És a cimbalmos iránt olyan hálát érzett, amilyent még soha ki nem váltott belőle muzsikus. Ebben nagy szerepe volt a fekete szemüveges, horgas orrú sovány arcnak, a reménytelen, magába zárkózó, végképp nem üzleties magatartásnak is. - Köszönöm - hajolt a füléhez -, ha még egy-két ilyen nótát játszanál, csak úgy, mintha magadnak - súgta. - Igenis, tisztelt uram - válaszolt a vak. - Én mindig magamnak játszom, tessék elhinni. De örülök, hogy a vendégnek tetszik, amit csinálok. Elhallgatta volna reggelig. Mélységesen ketten voltak már, ismert s nem ismert nóták titokzatos emlékrétegeket bolygató szentélyében - körülöttük a füstös lebujban kísértetekké fátylasodtak a legduhajabb s csak a maguk baját, bosszúságát vagy dicsőségét motyogó, ordító részegek is. De nemsokára egy csinos, kívánatos asszonyka állt oda a vak piros abroszú kicsi asztalához, kezét a vállára tette, s valamit mondott neki. A vak Gyöngyházyt kereste láthatatlan szemével. - Bocsánat, tisztelt úr - fordult feléje -, a feleségem értem jött. Sajnos, haza kell, hogy menjek. Mindig ő viszen haza... Gyöngyházynak akkor már alig volt ereje feltápászkodni. Milyen boldogan ringattatta volna álomba magát a füstös kocsmában, a cimbalom zokogó, zizegő húrjainál! Még egyszer megköszönte a vak varázslatát - most már kézzel fogható formában is, sőt, meleg kézszorítással, amilyenből még melegebb jutott az aszszonykának - s indulni készült. A korcsmáros azonban előállt, s elég érdesen figyelmeztette kötelességére, ami eredetileg a „császár", vagyis Dodi kötelessége lett volna, de miért, miért nem, teljesítését elmulasztotta. Tizennégy féldeci ára volt!... Zokszó nélkül fizetett, csak magában kívánt valami nem túlságosan jót a régi s most már alaposan kipróbált barátnak... Az érvágás bukszáját érzékenyen érintette.• Borgőzösen megtett, meanderező bolyongásainak félálomszerű emléközönléssel kísért útvonalát talán csak a legszívósabb rendőrkopó követhette volna, ő maga akkor sem tudott volna kitérőiről, álmodozó ácsorgásairól, bóbiskoló üldögéléseiről számot adni, ha napokig sötét zárkában kenyéren-vízen tartják, s keresztkérdésekkel vallatják. Sokszor olyasmit érzett- ha teljesen kihalt terecskén vagy utcában álldogált-, hogy egyedül ő van ébren - az egyetlen ember- a sötét, rendkívül gyér.