Új írás, 1987. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1987-03-01 / 3. szám - SZEMLE
műfaj, az elbeszélés honi alakulástörténetét állítja előtérbe. Már korábban kifejtette, hogy a magyar modernség az Ady és Babits lírájához mérhető elbeszélő művészetet nem a regényben teremtette meg, hanem az elbeszélésben, amely a töredékes világképet is rögzíteni tudta, miközben a távlatokat sejtéseiben, hangulataiban és lírájában villanthatta fel. Mindezek vállalásával azonban az elbeszélés önnön öröklött törvényeit is megsértette: lefokozta a történetet, a külső cselekményt belsővel váltotta fel, s fontosabbá vált számára az írói reflektálás kifejezése, mint a hagyományos epikai hitel megteremtése. így alakulhatott ki, hogy miközben utolsó regényében, az 1910-es Fekete városban Mikszáth a Nyugat akaratlan kontrasztját teremthette meg, kisprózájában az epika addigi tárgyiasítását állította. Nem képes még az előtérbe nyomuló létkérdésekről reflexív módon szólni, de novelláinak hangnemével, modalitásának átszínezésével már elszakad önnön hagyományától, az anekdotikus cselekménytől. Az elbeszélő művészet magyarországi alakulástörténetében közvetlenül Petelei István követi. Németh G. Béla az ő portréjában arra figyel fel, hogy átveszi ugyan a Jókai-örökségből az életképet, de ennek csattanóig végigvitt kerekségét legtöbbször éppúgy feladja, mint derűs vagy humoros idilljét. Petelei derűje és idillje Németh G. Béla szerint melankóliára, rezignációra, balladás románcra, vagy éppen tragikus balladára vált. Ebben van novelláinak kohéziós ereje, s úgy is fogalmazhatnánk, hogy balladai lélektanában a külső cselekmény helyett a belsőre talált rá. A vállalt nézőpontból tekintve Peteleinél sokkal ellentmondásosabb író Gárdonyi Géza, de éppen ezért felfokozottan fejezi ki a századforduló írójának műfajtörténeti határhelyzetét. Emlékét elsősorban regényei tartják fenn, válaszai azonban a kor új kérdéseire és műfaji gondjaira első nagy sikere, Az én falum novellái. Ennek bizonyítására Németh G. Béla már a cím átértelmezését is szükségesnek tartja. Véleménye szerint ugyanis benne a falu inkább metaforikus, mint szociologikus értelmű: „Az én világom" szinonimája, így ezek a novellák nemcsak lírai és vallomásos tartalmakat közvetítenek, hanem a polémiát, a védekezést és az elhárítást is kifejezik, így bennük az író viszonya tárgyához a szemlélődőé. Ami a jelképszándékú magyar impresszionizmus egyik első mesterévé teszi Az én falum íróját. Ahogy Gárdonyi, úgy Tömörkény István is perújrafelvételre készteti Németh G. Bélát. Az ő portréjában vitája elsősorban azokkal van, akik csak a kétkeziek önmagára talált írójára emlékeznek. Mert éppen a kezdeti témagazdagság és Jókaias-Mikszáthos örökség tükörében figyelhető meg pontosan, hogyan jut el Tömörkény a történetektől a történések leírásáig. A történetekben a szociológiai és történelmi hitelesség volt számára a legfontosabb, a történésekben viszont a mindig közös lényegű emberi lét nagy folyamata, melyben egy-egy egyedi esetre bontva az egyetemes egész lényege sugárzik. A történettől a történést a leírás választja el, amelyben egy szociális és civilizációs létforma életliturgiája jelenik meg, abban az értelemben, ahogy a görögség, s az ókeresztény világ értette ezt a szót, ezt a ténykedést. S megjelenhet benne a dolgok kettőssége is: a szerző kívül- és belülléte, lírája tehát „semmitévő, politizáló beszédek" nélkül. Innen nézve Herczeg Ferenc írói ökonómiája és diszkrétsége csupán részleges értéknek látszik, amely nem képes megváltani az öröklött magyar elbeszélést. És Justh Zsigmond doktriner elmélkedései is hiábavaló kilépések a történelemből, mert különválasztják a felhasznált életanyagot és az írói reflexiót. Ugyanezt a gondolatmenetet persze Németh G. Béla líra-elemzéseiben is megtalálhatnánk. S végigkövethetnénk, hogyan jut el a magyar költészet a személyiségben felfedezett értékcéltól József Attila tárgyiasságáig, melyben a dolgok beszélnek önmagukról éppúgy, mint végtelen közegükről, a létről. (Magvető Könyvkiadó) 112