Új írás, 1988. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1988-05-01 / 5. szám - KÖRKÉP - Németh G. Béla: Modern? Praemodern? Postmodern? (Az irányzati elnevezések néhány nehézségéről)
Annyit jelent ez, hogy minden művészeti irányzat volt elítélő s elismerő értelemben is modern. S nagyon sok egykor modernnek mondott irányt bélyegeztek aztán a reá következők durvábban: avultnak, semlegesebben: réginek, még szelídebben, tradicionálisnak, történetien méltánylóan pedig feladatát betöltöttnek. Vagyis a modernnek mint ahogy ma sincs, korábbi használatköre idején sem volt konkrét szemlélet- és irányzattartalmi jelentése: minden újabb és újabb, minden más- és máskori használata egymástól távoleső vagy éppen egymással összeférhetetlen törekvéseket jelölt. Egyes konzervatív marxisták is, nálunk különösen a Lukács- és Révai-követők (s a velük egyívású konzervatív népiesek) éltek vele, s megkísérelték az egyedül helyesnek, értékesnek (illetőleg az egyedül érvényesen és hasznosan magyarnak, nemzetinek) tartott realizmus antipólusaként, megbélyegzéseként használni, s főleg az iodalomban, mint az üresen formalista, mint az aszociálisan individualista, a tradíciótlanul gyökértelen, a közösség nélküli, a kozmopolitán, polgárian, liberálisan nemzetietlen irányzati jelenségeket összefoglaló, egybefogó elnevezést általánosítani s begyökereztetni. Mennyire reménytelenül, mert csupán egy szűk esztétikai felfogást kielégítően, rögtön látjuk, ha megnézzük, mit is neveztek hát a konzervatívok a nálunk a századvéggel. Nyugat-Európában a századközéppel kezdődő korban modernnek, s mit az újítók? Az előbbiek, a konzervatívok, oly ellentétes irányokat együttesen, mint a naturalizmus, az impresszionizmus, az expresszionizmus, a szürrealizmus, a szimbolizmus, a szimultaneizmus, nem is szólva oly extrém fajtákról, mint a dada vagy a futurizmus és társaik. S mit az utóbbiak, az újítók? Minden irány önmagát. Elég itt a sok száz lehető példa közül egy-kettő: Kassák Adyval, a szimbolizmussal szemben önmagát, Brecht az „impresszionista nyafogással" szemben önmagát, Tristan Tzara a „Creck-agyú naturalista oskolamesterekkel" szemben önmagát, Marinetti „az undorító, feminin, illúziót zabáló új romantikusokkal" szemben önmagát, Valéry „az izmusok zűrzavarával" szemben önmagát, Claudel „a szem, az érzékek lusta világára koncentráló lapos empirizmussal" szemben önmagát. Benn pedig a 30-as években a 20-as évekbeli önmagával szemben a saját 30-as évekbeli világát. 5.) Alighanem többre jutunk, ha egyszerrre vetjük vizsgáló tekintetünket arra a módra, ahogyan alkottak, arra a formavilágra, amiben alkotásaik tárgyiasultak, s azokra a szemléletfajtákra, amelyek a korban megjelenő alkotásmódok, formavilágok fajtáit, változatait motiválták, világra segítették. A kor uralkodó szemléletmódját, a pozitivizmust akkor helyezzük reálisan és termékenyen vizsgálódásunk belső körébe, ha erős vonásokkal megkülönböztetjük felmenő és széteső szakaszát. S ha tekintetbe vesszük, hogy ez utóbbiban, a széteső szakaszban mellette vannak már ellenfelei is, mégpedig mind az idealistának mondott oldalon, mind a materialistának mondott oldalon. Ugyanakkor nem szabad ez utóbbiakat, a széteső szakasz idején keletkezetteket itt későbbi szerepükből, hatásukból, megítélésükből szemlélnünk. Az általános erjedésnek, a pozitivizmus bomlásának ekkor inkább még csak jelzői, mint széles körökre kisugárzó hatáskifejtői is. A felmenő pozitivizmus két büszkesége: a szociológia és pszichológia, mégpedig egy egyeden felüli, természettudományosan egyetemes törvényi érvénnyel dolgozni vélő szociológia és pszichológia. A csúcspont és lezárás az érett Wundt és a kései Spencer. Az irodalomban pedig előbb George Eliot s a Goncourt-ok, utóbb Zoláék. Nálunk Tody István Anatole című regénye a korai s vegytiszta kifejeződése e szemléletnek, Justh Zsigmond regényciklusa, regényciklusterve pedig a későbbi, a már az irány ellen ható oly elemekkel is vegyült megjelenése, mint amilyen a világirodalomban például Paul Bourget, a korai Huysmans, a korai Hauptmann és Strindberg. A lázadás a pozitivizmus ellen tehát - mint annyiszor a művészet történetében - kezdetben magának az iránynak az eszközeivel indult, s részben azokkal ment is végbe. Jónéhány polgári filozófiatörténész hajlik is arra, hogy a két legfőbb .