Új írás, 1989. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
1989-06-01 / 6. szám - KÖRKÉP - Lőrinczy Huba: Delelőközelben (Ambrus Zoltán novellái 1895-1903)
viszont aligha, hogy a magára hagyott feleség (ki olcsó utcalány volt hajdanán) Inicához hasonlatosan megtántorodik, s „első" csábítója épp egy „kakastollas" (!) ember. Botlásaiért meglakol ő is, ámde - bár Melancoliát nem egy színes álom, hanem csak az unalom űzte a férfikarokba - számára van bocsánat. A szánalom és a részvét visszaviszi hozzá Dom Gilt, s halála előtt megsejt valamit férje értékeiből és nagyságából. Enyhültebben ítél az emberi gyarlóságokról a „Portugál história", mint a halász és a tengerész története, még ha a magány és az idegenség panasza s a világ hitványságának látványa oly igen rokon is a kettőben. Az Aqua vitae - Osvát kimondta már aránytalan kompozíciójú novella, benne „A miliő rajza feltűnőbb, mint a történet."31 Két hőse, két középpontja van ennek az elbeszélésnek, s mert a kettő lazán, kölcsönös ürügyként csatlakozik egymáshoz, egyensúlyában inogni kezd, kohéziójában megbomlik, s elvégre szét is hasad a história. Az egyik főalak, Gál Ernő - nem föltevés ez,32 hanem bizonyosság - Ambrus ifjúságának barátját, Justh Zsigmondot idézi elénk, s kevés ily találó, egyszerre bensőséges és ironikus evokációját ismerjük a Furmus korán elhalt írójának. Gozsdu Elek 1898-as keltezésű, Ének a zenéről c. novellája kétségkívül jóval megindultabb, átszellemültebb, oivatag melódiájában, motívumkincsében pedig téveszthetetlenül szecessziós emlékezés, ámde benne valóságos csodává, már-már túlvilági jelenéssé légiesül Justh Zsigmond alakja. Szemben e testetlenítő, révült rajongással, nem a ködlovagot, a szertefoszló látomást, az elmitizált kapcsolatot, hanem az ember, a jelenség lényegét ragadja meg az Aqua vitae első fejezete, amely leíró karakterével is zárt, öntörvényű egész. („Gál Ernő" különös figurája feltűnik utóbb a Vér és arany [1] c. elbeszélésben is, s elárulja ez, mily fontos volt a hajdani barát és a barátság Ambrus Zoltán számára.) A magában teljesülő bevezetéshez viszont némiképp esetlegesen illeszkedik s más irányba is kanyarodik a folytatás. Ennek hőse már Aldulianu hadnagy, a....remek zongorás, aki egyszersmind zeneszerző is a szabad idejében, s hangulatos dalokban zenésíti meg Poe Edgar, Baudelaire és Dante Gabriel Rossetti legszebb verseit, azokat, amelyek csak rejtelmességekről szólnak...", kivel a hindu filozófiáról, Schopenhauerről és az impresszionista festészetről lehet eszmét cserélni, s aki szerint:...legjobb egy álmot szeretnünk!" A művészetbe és az italozásba, a mámor mítoszába menekülő katonatiszt történetét azonban már nem képes igazán kiaknázni Ambrus. Erőteljes, a századvégi értékválságot szimbolizáló figura helyett csupán az extrém esetet, a különcöt láttatja meg benne, hogy suta, anekdotikusan súlytalanító csattanóra futtassa ki a históriát. Márpedig Aldulianu hadnagy meghökkentő személyisége, élete és halála egy kiváló s mélyen elgondolkodtató példázatnovella lehetőségét rejti magában. Egy paraboláét, amely megjelenítené, sorssa bontaná Nietzsche döbbenetes vallomását: „Die Wahrheit ist hässlich. Wir haben die Kunst, damit wir nicht an der Wahrheit zugrunde gehen"33, vagy amely - a hangsúlyt máshova téve - honi változatát, ekvivalensét adná a Théophile Gautier biográfiájából és magától Baudelaire-től egyaránt ismerős „mesterséges paradicsomok" mámorfilozófiájának, előlegezvén ekként A magyar Pimodán c., konfessziós Ady-prózát csakúgy, mint Cholnoky Viktor Tartini ördöge c. elbeszélését. Egyiket sem, másikat sem kapjuk, nincs igazi távlata, jelképi kisugárzása a művészlelkű katonatiszt történetének. Nagy, de nem csupán a konstrukció hibája miatt elszalasztott alkalom, eltékozolt esély az Aqua vitae. A hangnemkeverés, a modalitáscsere mesterműve az Olajfák és narancserdők. Csupa áttűnés, csupa interferencia ez az önéletrajzi-familiáris utalásokban oly gazdag vallomás,34 amelyben - megfelelően a mondandó komplexitásának, polifon voltának - a novella levélbe, a narrátori kívülrőt belülréibe, az énforma megszólításba, az évődő irónia megindult lírába, a tanítás konfessziós létfilozófiába vált, illetve hevül át. Áradó, dús zengésű, melodikus próza az Olajfák és narancserdők, oktató, csipkelődő, csúfondáros hangjába egyre több melankólia, nosztalgia, rezignáció s finom, tűnődő szkepszis vegyül. Minden múlandó, minden eliramlik, szépségét, hímporát veszíti minden, kell hát egy röpke álom, kell egy, a köznapok prózája fölé lendítő élmény, mert - hangzik a tanulság -,...az egy maradandó boldogság: az emlék". Az idő hatalmát, a dolgok, az érzelmek, az örömök hívságát, az ifjúság sebes eltűntét, az egymást követő generációk különbségét tett, megejtő futamok panaszolják, s a fehér hattyúk vonta virágcsónak említésekor - jelképesen, példázatosan - feltűnik egy villanásra Wagner Lohengrinje is. Ellenpontja, kiegészítése e különös „novellának" kötetbéli szomszédja, a Finish. Ellenpontja, hiszen erősen tárgyiasít, megszűri, jószerével a puszta iróniára redukálja a személyességet, s kiegészítése, mert a játék egyedül üdvözítő voltát hirdeti. Csakis első pillantásra meglepő, hogy a történetet 1927-be vetíti, a vallomást pedig egy halálát érző zsokéval mondatja ki Ambrus. Az évszám a jövőre - századunkra - is kiterjeszti a játékfilozófia 114