Új írás, 1989. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1989-12-01 / 12. szám - Sarusi Mihály: Eszterberke (regényrészlet)

SARUSI MIHÁLY ESZTERBERKE regényrészlet A vadgalambot különösen nem pusztítja a pásztorember. Sámson az óvári erdőn szereti igazán a hangját. Óvár romjain elücsörögve gondolhatja végig életét, rágódhat népe sorsán. A falutól az erdélyi oldalon félórányira van Békés felé a Körös-kanyarulatban, a Fekete-Körös zugában. Körös-Kengyel által védetten a régi földvár, amelynek a töltéseit a nép sajnos újra és újra kénytelen megerősíteni, ahányszor ide kell rejtőznie a rabló vendégnépek elől. Néha már úgy néz ki - előfordul: tíz-húsz évig is üres a vár- hogy alig lehet észrevenni, itt bizony valamikor vár állott. Most sárhalom. Az Óvár három oldalát a Körös vize mossa, keletre Sarkadig a rét, amibe szintén belevész minden idegen. A vár megközelíthetetlen. Annak, aki nem idevalósi, aki nem ismeri azokat a keskeny ösvényeket, azokat a zsombékokat, amelyek megbírják az embert, amelyek a várba vezetnek. Itt szakad a Körösbe az Óvár-erő, a fok a vár északi vizesárka, ezen a sarkadi várig hajózhat a magyar. Roppant nádasok közt rejtőzik a dobozi Óvár. A víz meg oly mély, hogy aki elvéti az átjárót, belefúl. Ha jön az ár, éppen csak a vár marad szárazon. Sziget ez is, mint a gyulai vár, csak ez ma is a magyaré. Míg a disznó halat zabál a berekben, Sámson madárdallal telik meg. A fülemüle kezdi éles, csicsergő hangján, mérföldre elhallik. Napkeltével a gerlice kurrog, aztán a bugykóka mondja: - Hupp, hupp. Majd az örvös: - Süss Kata kukkot, megölték szegényt hupp! Magyar vár ez, mindig is az volt. Ide idegen hódító nem tette meg a lábát. Ez a föld ma, ez a kicsi föld, picurka: Magyarország. Mindössze ennyi. Jöhet török, tatár, rác, kozák, német, oláh, a doboziak ide húzódnak. Hunnvár ez is, mint a malomkerti, csak ez a nagyobb. Amott hajdan a kisdoboziak lapultak. Hol vannak, hol van anyám, apám. Bíró Sámson, hogyne, falu bírája, csak éppen olyan egyedül van. A múltkor az a kislány a Farkas-zugban. Hunnvár ez, a hunok építhették, amikor ők voltak itt az urak. A régi tatárjárás alatt ide menekültek a békésiek, valami Bence nevű pap is volt velük, akiről fennmaradt, hogy egy hét se telt el, barna haja hófehérre őszült. Ugyanis elunta a koplalást bent a zöldvárban, és egy éjjel hajón kiszökött. A rétségben eltévedt, s hét napig bolyongott Doboz, Békés és Sarkad között. A halálfélelemtől, az állandó rettegéstől úgy megőszült, hogy amikor félholtan a felesége elé vezették, nem ismert rá a párja. A legszívesebben ma is a sajátjuknak tekintenék a dobozi Óvárat a békésiek, Sámson bíró hitette el a törökkel, hogy ez csakis a nagy­doboziaké. Amott feketerigó füttyöget. - Milyen szép kis fekete az a halászlány! Csakis az öreg halász leánya lehet. Farkas Istók bátyámé. Az is jól megöregedett. Farkas néni itatott meg tejjel, amikor a mostohaapám megtalált. Egyszer szegény úgy megijedt, amikor megjelent a faluban a tatár, hogy szörnyethalt. Igen, de az a lány. Persze, Eszter, így hívják. Ki gondolta volna. - Húgyos csitri volt, amikor utoljára láttam. Tizenhat éves lehet. Teremtem, milyen helyre kis teremtés.

Next