Új írás, 1990. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)

1990-03-01 / 3. szám - KÖRKÉP - Ratzky Rita: A Szerelem gyöngyei Bertának (Petőfi Sándor versciklusáról)

RATZKY RITA A Szerelem gyöngyei Bertának 1844-ben Petőfi Sándor meghódította Pestet, az év elején még névtelen, nyomor­gó senki, néhány hónap múlva a fővárosi lapokban rendszeresen publikáló, hiva­tallal bíró, közismert személy lett, aki friss, másféle haragjával megrázta az irodalmi életet. Nem bírta sokáig a helyhezkötöttséget, élményekért. Csapó Etelkát felejteni 1845. április 1-én felvidéki körútra indult. Az utazás két és fél hónapja alatt sok sikerben, meleg baráti szóban és ölelésben volt része. Mindenütt várta valaki, neki - aki végigtanulta, végigszínészkedte, végigutazta Magyarországot - mindenütt akadt jóembere. Június végefelé visszaérkezett a fővárosba, és mintha megszűnt volna a sikerek több mint egyéves sorozata. Az irodalmi élet emberei, akiket talán az első időkben, a fiatal zseni berobbanásakor az eléggé zárt, értelmiségi szalonvi­lágba, kissé megbénított az új tehetség ereje, magabiztossága (ami egyébként elengedhetetlen volt a bevonuláshoz), kihasználván a költő távollétét, ellentáma­dásba lendültek. Kapóra jött nekik a Zöld Marci kudarca (a Nemzeti Színház visszautasította Petőfi Szalkszentmártonban lóhalálában írott drámáját), örömmel ütötték a terjedelmes, ledorongoló kritikákban (Petrichevich Horváth Lázár a Honderű­ben, Császár Ferenc az Életképek mellékletében, az Irodalmi Őrben). Mindkét támadásra - önmagához illően­­ verssel felel (A Honderűhöz, Császár Ferenc őnagyságához). A válasz kemény, a többi közt ezt vágja Petrichevich szemébe:„Mióta van, hogy meri ingerelni / A hős oroszlánt a hitvány majom?...". Császár Ferenccel pedig egyszerűen közölte, hogy rossz költő: „Drága, tisztelt nagyságos úr! / Az ön atyja csizmadia; / Önnek is jobb lenne, ezt a / Mesterséget folytatnia. / " Ez utóbbi nem jelent meg a költő életében nyomtatásban, az előbbit pedig egy gyűjteményes kötetébe sem vette fel. Mégis elgondolkozhatott pozícióján az irodalmi világban, amelyet a fentebb stílt követelő, konzervatív szerkesztők támadásain túl a féltékeny barátok és álbarátok fondorkodásai is rengettek. Mi­t most? Verseit elfogadták ebben az egyszerre feudális és liberális fővárosi világban, de befogadni nem akarják, és gondolkodás­beli, alkotásbeli, viselkedési konvenciókat egyaránt nem tűrő szelleme maga sem akar befogadtatást nyerni. Magányos, a nagy, közös eszméken nyugvó barátságok (Jókai, Arany) még eztán jönnek. Költő, ezt teljes öntudattal vállalja és éli meg, de ez neki már kevés. A többi cél még homályban. Mi lehetne még? A kérdés csak később fogalmazódik meg benne, jó egy év múlva (Sors, nyiss nekem tért...), de mint hiány már benne van nyugtalan lelkében. Petőfi ekkorra gondolkodásában, viselkedésében plebejus­ polgár, nem tudja elfogadni, hogy életútját származásá­ból adódó akadályok határozzák meg. Tudatában van nem mindennapi képessé­geinek és akarata van hozzá, hogy ezeket kibontakoztassa. Minden élethelyzetét költőként éli meg, később is, amikor az önérvényesítéshez más­­ politikai­­ pályát is talál. Ezt sohasem szabad elfelejtenünk, ha vele foglalkozunk. Értékrendje túl­mutat mind a feudális, mind a polgári értékrenden. „Annyit érsz, amennyi vagy"

Next