Új írás, 1990. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)

1990-08-01 / 8. szám - KÖRKÉP - Nagy Sz. Péter: A zsidó emancipáció regénye Mikszáth modorában (Hatany Lajos: Urak és emberek)

életben és a Zsigmond a kastélyban csonka folytatásait állíthatta össze. Mi a torzóban maradt szándék, a fiaskó oka? Bizonyára közrejátszhattak magánéleti motívumok is, a negatív fogadtatás, a zaklatott életpálya. Ezeknél sokkal lényegesebbek azonban a kudarc szemléleti, stílusbeli okai. Kárpáti Aurél a könyvet megjelenésekor remek megfigyeléssel Justh Zsigmond Kiválás geneziséhez hasonlította, s valóban, hasonló a szándék, a feltűnő tézis-jelleg, és a mű torzó volta is. De ez összehasonlítás még egy szempontból is igaz, a regény világnézeti szándéká­ban, történeti hitelességében és a megvalósulás módjában is van valami Justh művére emlékeztető zavar, inkompetencia, meg nem felelés. Kárpáti Aurél írta: „Micsoda stílus! Mintha irodalmunk vaskorát élnénk, a kaján, rosszmájú csúfolódás hangja mindvégig sűrűn áttöri az előadás objektivitását, s olykor szinte a pamflet művészietlenségéig ragadja a fegyelmezetlen írót... Elnagyolt, egyenetlen, nyers munka, talán idő előtt nyilvánosságra hozott terjedelmes vázlat." Ligeti Jenő a Korunkban a magyar nyelvű jiddis irodalom részé­nek tekintette a művet, és jó megfigyeléssel „elégikus eposznak" nevezte, önkéntelenül is rámutatva a szöveg szemléleti, stílusbéli zavaraira. A Pesti Naplóban a volt jóbarát, Lengyel Menyhért is valami hasonló diszkrepanciára figyel fel: „E könyörtelen leírásokban van valami a régi, viharos és mélyen árnyalt képekből, melyek bármilyen hűen hatnak, mégsem termé­szetesek... Talán helyenként túl nyers naturalizmussal világít rá a dolgokra." Paál Ferenc, a Századunk kritikusa szerint pedig Hatvany „kiéli alkotási erejét csevegő hajlamában". Mi rejlik e több oldalról, több szempontból is megfigyelt és megfogalmazott bírálat, fanyalgás mögött? Úgy vélem, elsősorban az a tény, hogy e mű egy irodalom és stílustörténetileg sajátos határhelyzetben, a magyar regény fordulópontján született meg. Az ekkor induló író - természetesen tehetsége hajlamaihoz igazodva - két lehetőség közül választhatott. Egy­részt követhette azt az anekdotikus, cselekményes, mellérendelő, életképszerű anekdotákból építkező hagyományt, mely leginkább Mikszáth Kálmán nevével fémjelezhető, és amelynek legjelesebb továbbvivői többek közt ez időben Móra és Gárdonyi voltak. Másrészt amennyi­ben ezt tehetsége engedte, kapcsolódhatott ahhoz a századfordulón meginduló, a cselek­ménnyel szemben az atmoszférát előtérbe állító, idegesebb, a naturalizmust túlhaladó, lélek­tanilag kifinomultabb, érzékenyebb prózastílushoz, mely Petelei, Gozsdu kezdeményei után Kaffka, Krúdy, Szomory művészetében érkezett csúcspontjára. Hatvany Lajos sajátos módon az előbbi utat választotta. Ahogy kései kritikusa, Varga József az 1963-as bővített kiadást méltatva megfigyelte: „A Nyugat esszéistája, a modern szerzőkön nevelődött Hatvany Lajos tudatosan próbálta egyeztetni a magyar regény lélekta­ni és romantikus-anekdotikus vonulatát. Árulkodóan az utóbbi került ki győztesen." S tegyük hozzá, e konzervatívabb stílus nem elsősorban a naturalista, helyenként biologikus, pozitivis­ta szemléletben mutatkozik meg. Sokkal inkább a regény mikro- és makroszerkezetében, az egész mű, illetve az egyes epizódok felépítésében. Hatvány regényét számozott fejezetekre osztja, melyeken belül az egyes epizódok moza­­ikszerűen, anekdotikus, mellérendelő szerkezetben követik egymást, ez epizódok mindig életképek, csak nagyon ritkán atmoszferikus, hangulatkeltő kitérőkkel. Az anekdotikus, életképszerű epizódok túlnyomó része párbeszéd, belső monológ, illetve a szabad függő beszéd, és az átképzeléses előadásmód leginkább Jókainál és főleg Mikszáthnál megszokott keveréke. Az átképzeléses előadásmód szinte az egyetlen jellemfestő eszköz Hatvany művé­szetében. Az író gyakran minden átmenet nélkül beleképzeli magát hőse helyzetébe, és az ő szemén keresztül, az ő szavaival kommentálja az eseményeket, másrészt a szabad függő beszéd gyakori használata szinte lehetetlenné teszi, hogy író és szereplője szavait megkülön­böztessük egymástól. Az írói nézőpont állandó mozgása, bizonytalansága, ráadásul gyakran az igeidők gyakori váltakoztatásával is keveredik. Jó példa mindezen prózapoetikai eszközök használatára az alábbi jellemző idézet is: „- A mama megértett? - Értelek, fiam, hogyne... - felelte Regina mama, mert a mamák, akik mindig a fiúk pártján vannak, a tanárok ellen, még a fiaik szándékát is megértik. - És így, ahogy elmondtam, el fogja mondani papának? - így, fiacskám, hogyne. Zsiga átöleli mamáját. És a mama átöleli Zsigáját. - Édes, jó fiacskám! De a mama oly baljóslatú, oly aggodalmas nézéssel méri végig Zsigácskáját, hogy a fiú

Next