Új írás, 1991. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)
1991-05-01 / 5. szám - Legéndy Péter György: Telepi (novella)
ismeretlen" - mik jutnak eszembe! Nem holmi látványos élethalál küzdelem, nem vér, nem iszony, nem is az, hogy valami a mélységbe ránt... csak annyi, hogy mi történt az elmúlt tíz-húsz év alatt. Eszméletvesztés. Szédület! - azután feltápászkodtam újra, és csak azért is! Ez most egy olyan világos pillanat, amikor kristálytisztán belelátok a múltba. Úgy állok önmagam előtt hatévesen, tizenöt évesen, huszonkét évesen, mint megannyi különböző figura. Egyszerre vagyunk sokan, és mindegyik én magam vagyok. Jól látom és ismerem ezt is, azt is, mindmegannyi újra kimondott szó, mind ugyanaz a szó egymás mellett. Belül egészen könnyű lettem és feszes, akár egy léggömb, tele az időben való korlátlanság könnyű erejével. Úgyhogy mintha már nem is érezném testemnek határát, csak a forró és feszes izmok mozgását, forró és kemény csontjaim között. És nincs semmi súlyom, úgyhogy fölszállhatnék akár a pára, és úgy juthatnék előre, hogy közben nem is érinteném a földet... Elragad a hév! Ahogy az időbe nézek, egy-egy esemény jelentése, jelentősége és értelme aszerint változik, hogy mikor történt, kivel kapcsolatban, és milyen körülmények között. (De tulajdonképpen ezzel nem sokat mondtam. Soha nem tudtam sokat mondani. Soha! Mindig csak mondtam valamit a végén.) Az ember olyan mint a növény, nehezen ültethető át, nem gyökerezik könnyen idegen talajba. Sétálgattam a belvárosban, a Harkály utcában benéztem egy irodába az ablakon. Benéztem egy üzletbe is, a portálja tiszta üvegből volt, erősen kirítt a kopottas környezetből. Nem éreztem, hogy otthon vagyok. Nem éreztem semmi hasonlót, mint Lőrincen. Amióta beköltöztem a Dunapartra, azóta az egész városban vagyok otthon, az egész városban élek. Soha többé nem lesz belőlem lokálpatrióta? Talán elveszítettem a gyökeret eresztő képességemet? Sokan mondták, hogy az valami rossz. Mindenesetre én nem éreztem annak. A feltáruló nagyobb mozgástér, a szabadság inkább mámorító volt, nem félelmetes. Veszélyekkel és meglepetésekkel teli, megragadható és alakítható. Sajnáltam kicsit az elmúlt gyermekkort, de ha volt is olyan illúzióm, hogy biztosan határolt világban élek, az már régen megszűnt. .,A valóság mágikus és az ember akaratának legkisebb mozdulatára is enged.” (Meleg, sűrű, nehéz szag fojtogat, arra emlékeztet, amikor nagyapám meghalt és a padlón vértócsa folyt szét...) Fejemben? vagy talán a szívemben? felduzzadt valami, amit nem láttam pontosan, ami úgy vonult el előttem, akár egy teherkocsi az utcán, rámnehezedett, szinte agyontaposott. Mentem át az Üllői úton, a piac előtt (a parkba indultam sörözni), a levegő mintha megpendült húr volna - minden mozgott egy kicsit, rezonált. Klasszikusan pestlőrinci magyarázatra akartam kilyukadni, olyasmire, hogy minden kívülről jön, Pestlőrincen túlról, felsőbb hatalmaktól, külföldről, sőt, egy másik világból! Azt gondoltam, hogy tulajdonképpen ,,odaát" történik minden. Itt semmi figyelemre méltó nem történik. Minden valahol máshol történik, hozzánk csak eljut a híre, elérkezik az esemény. Esetleg részesülünk benne, vagy elszenvedjük. Ez volt akkoriban a klasszikusan pestlőrinci magyarázat. És csodálkoztam is, hogy nem sikerült valami ilyesmire kilyukadnom. Zúgott a fejem, káprázott a szemem. Nem tudtam eldönteni, hogy mikor kezdődött. Egészen kicsi gyerekkoromban, avagy később? Lassan-e vagy gyorsan? (Mintha a semezrel se fújó szél játéka volna csupán.) Megálltam, mint szobor, fejem mozdulatlan, akár egy bölcsességgel színültig telt kehely. Sejtettem, hogy az én világom még nincs befejezve. Mindig ugyanazt hajszoltam: végső soron önmagamat. Most közelebb jött egy kicsit a valóság? Egyik éjjel álmomban négy lányt láttam, olyan tizenhat-tizenhét évesek lehettek. Egy kis kék labdát dobáltak a Balaton jegén. Én meg ott álltam a móló végében, a korlátnak dőlve, néztem a labdázó lányokat. Valahogy kedvem lett volna közéjük állni, de megijedtem a gondolattól, hogy le kell ugranom, és féltem attól is, hogy esetleg leeshetek. Nem tudtam eldönteni, hogy mi után vágyódtam jobban: az önfeledt játék után, ami tiltott helyen folyt, vagy a fiatal, formás, feszes női testek után. Behunyom a szemem, s ízlelem, élvezem a belül keletkező homályt, élvezem a bizony