Új Kelet, 2007. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

2007-06-28 / 25. szám

22. o Milyenek a magyar nők? - Isterjú Széles­inéul - Az 1960-as évek közepe táján feltűnt a román filmekben egy meglepően fiatal hölgy, akiről nehezen lehetett megmondani azt, hogy színésznő vagy pedig a valódi Ilona, akit egy erdélyi faluból vittek a filmforgatásra. A filmkritikusok azonnal felfigyeltek a tehetségére, és a nézőközönség hagyta magát meghódítani az olyan replikáktól, ahol az apró kiejtési hibák csábító erénnyé váltak. - Kedves Széles Anna, noha már sok éve Budapesten él, Romániában emlé­keznek önre a sok filmből, amelyek­ben szerepelt. Hadd elevenítsük fel az Adevărul olvasói számára az ön talál­kozását a filmmel. - 1961-ben történt, a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola elsőéves hallga­tója voltam. Egyszer csak megjelent a fő­iskolán néhány bukaresti filmproducer, akik színészeket kerestek egy filmhez. Mindegyikünket lefényképezték, beszél­gettünk. A tanáraink azt mondták, ne kép­zeljük magunkat nagy sztároknak, mert ilyen teszteket minden évben végeznek és még senkit sem választottak ki film­szerepre. Én akkor nem tudtam valami jól románul, de emlékszem arra, hogy amikor a színpadra felléptem, a buka­­­resti rendező azt mondta, hogy moso­lyogjak. Halkan beszélt, és akkor nem ér­tettem pontosan, hogy mit mondott. Az operatőr ezt észrevette, és rám kiáltott, hogy mosolyogjak. Annyira­ megörvend­­tem, hogy értem amit mond, hogy na­gyon nagyot mosolyogtam, és nekik ez az arckifejezés maradt meg. Később hívtak a tényleges próbára. Sikerült, és a nyári szünidőben már elkészült a film is. A cí­me: Vakáció a tengerparton. Ez volt a leg­első román színes szélesvásznú film. - Kivel játszott együtt az első film­jében? - A partnerem Alexandru Répan volt. Iurie Darie már sztárnak számított Ro­mániában, és én el voltam ragadtatva, hogy a valóságban, élőben láthatom, ve­le együtt játszhatok. A színésznők közül Melania Cârja és Ileana Sandu jut eszem­be. A film három főiskolás diáklányról szólt, akik a nyári szünidőben a tenger­parton dolgoztak, hogy a szocializmust építsék. A fiúszereplők a hegyekbe készül­tek üdülni, de a tengerpartra érkeztek, és ez a film kiindulópontja. Találkozá­sok, szerelmek, bonyodalmak és sok ze­ne. Nagyon szép emlékeim vannak arról a filmről, filmezésről, ahol azonban ne­kem meg kellett tanulnom vízisíelni. Meg­tanultam egy oktatótól. Később, amikor meghívtak Acapulcóba, néztük a film­­fesztivál igazgatójával, rendezőkkel és színészekkel, hogy a közelben mások ho­gyan vízisíelnek. Mondtam, hogy én is tudok, és ezen nagyon elcsodálkoztak. „Hogyhogy tudsz, hol tanultál te meg vízisíelni Romániában?" - kérdezték a házigazdák. És gyorsan odahozattak min­den kelléket, na lássuk, mutasd meg, hogy tudsz! Nagyon izgultam, hogy le ne essek a deszkáról, de nem estem le, a víz tiszta volt és csendes. Akkor azt írták az újságok, hogy a románok nem is él­nek olyan rosszul, mint ahogyan hírlik. Ilonka színre lép - Következett aztán az Akasztottak erdeje? - Az Akasztottak erdeje a harmadik filmem, a másodiknak a címe: A szere­lem életkorában. Rendezője Francisc Mun­­teanu. Ebben a filmben is nagyon nagy szerepem volt, és a véletlen úgy hozta, hogy mélységesen megható élményben volt részem a filmmel kapcsolatban. Én egy lányt alakítottam, aki beleszeretett egy börtönből szabadult fiúba. Nos, nem­rég Nagyváradon voltam az érettségi ta­lálkozónkon. Ott találkoztam egykori osz­tálytársaimmal, akik elmesélték, hogy a börtönben látták azt a filmet. Az 1956-os budapesti forradalom után röpcédulá­kat készítettek "Éljen a szabadság!” feli­rattal, és a román hatóságok bebörtönöz­ték őket. Ott bent, néhány év múlva jó magaviseletükért levetítettek nekik egy filmet, amelyben engem is láthattak. Ők nem tudták, hogy én színésznő lettem, de látták a nevemet és megismertek. Most is libabőrös leszek, ha ezt a történetet elmesélem. - Hogyan ismerkedett meg Liviu Ciulei rendezővel? - Még mindig főiskolás voltam, a har­madik évet végeztem, amikor az Akasz­tottak erdeje készült. Liviu Ciulei okvet­lenül magyar lányt akart Ilona szerepé­hez. Amikor meglátott az egyik próbán, azt mondta, kész, nem keressük többé, ő az Ilona. A filmnek nagy sikere volt, sok külföldi filmfesztiválon bemutatták, dí­jakat is nyert. (Szerk. megj.: többek kö­zött 1965-ben, a Cannes-i Filmfesztivá­lon is díjazták, és 2007. májusáig ez volt a román filmgyártás legnagyobb nem­zetközi sikere, kitüntetése!) Emlékszem, hogy egy mamaiai fesztiválon megkap­tam a legjobb női szereplő díját, utána ünnepség volt és buli, de én alig vártam, hogy a szállodaszobámba mehessek, mert tanulnom kellett a vizsgákra. Ami­kor ezt elmeséltem a főiskolán, a taná­rok nevettek rajtam, és azt mondták, mi­ért nem ünnepeltem, miért nem mulat­tam, hiszen ők őrjöngtek örömükben, ami­kor a rádió bemondta, hogy én nyertem. Alig várták, hogy gratulálhassanak, nem­hogy gondot okozzanak nekem a vizs­gákon. Jól dolgoztam Ciulei úrral, ő minden­kinek dicsért, hogy tehetséges és fegyel­mezett vagyok. Forgalmazás és szaktanácsadás. Optikai és koaxiális rendszerek. •• .­P A női mindenütt egyformák - A magyar nőkről azt mondják, hogy vagy biztosan hűségesek, vagy nagyon önzetlenek, túlságosan jólelkűek. Meg­kockáztat egy jellemzést ezzel kapcso­latban? - Tudom, mire céloz a kérdés, de a vá­laszom az, hogy nem lehet általánosíta­ni. Én ismerek magyar nőket, akik ötven évig éltek ugyanazzal a férfival, de van­nak barátnőim, ismerőseim, akik egy­szer vagy kétszer elváltak már. Nem hi­szem, hogy a magyar nők különbek vol­nának, mint a nők általában. - Ön könnyen elvált Florin Piersictől? - A mi válásunk civilizáltan történt, de sokáig tartott, vagy ötször adtam be a válópert. A gond az volt, hogy Florin­­nak a kolozsvári ügyvédek zöme iskola­társa volt, Florin nem akart válni, és vala­hányszor eljött a tárgyalásokra, mondott néhány viccet az ügyvédeknek, akik az­tán igyekeztek lebeszélni engem a válás­ról. Ötödik alkalommal, amikor má­s illetéket kifizettem, azt mondtam Florin­­nak, gyere, váljunk el, nem mondom sen­kinek. Ő azt mondta, hogy szeret, nem tud élni nélkülem, de végül is beleegye­zett, és elegánsan váltunk el. Hol az otthon? - Florin Piersic után következett újabb házasság? - Nem. - Miért nem? Florin, a nagy szerelem - Nagyon természetesnek és ösztön­­szerűnek tűnt a játéka azokban a sze­repekben, amelyekben láttam. Kidol­gozott volt a spontaneitása, az ösztö­­nössége, sokat gyakorolta? - Nem volt nehéz. Nekem könnyűnek tűnt eljátszani a szerepeimet. Csak bele­néztem a Ciulei szemébe, és tudtam, hogy mit kell tennem, hogyan kell játszanom. Hasonlóképpen sokat segített Victor Re­­bengiuc is. Én mindegyik színésszel jól kijöttem, de Victorral és Florinnal rendkí­vül jól ment a játék, a szerep. Rorin Pier­sic nagyon jó partner volt a színpadon, ve­le mindig biztonságban éreztem magam. - Florin Piersic az életben is sok évig partnere volt. Hogyan ismerte meg, ho­gyan lett szerelmes? - Már nem is tudom, hogyan ismerked­tünk meg, azt hiszem Bufteán, a filmfor­gatásokon. De ő akkor nős volt, és em­lékszem, hogy folyton színházba hívott. Francisc Munteanu azt mondta nekem, ne menjek Florinnal színházba, mert be­leszeretek. De én mégis elmentem. Meg­néztünk néhány előadást, aztán nem tör­tént semmi. De Florin éveken át mindig küldött egy-egy képeslapot onnan, ahol éppen járt. Nyolc évvel a válása után együtt szerepeltünk egy filmben. A fiatalság e­­lixírje volt a film címe. A forgatás alatt szerelmesek lettünk egymásba, és gyor­san össze is házasodtunk. - Mennyit tartott a nagy szerelem? - Közel tizenöt évet. De azalatt mi kü­lön éltünk, én Kolozsváron, ő Bukarestben. És jártunk egymáshoz, mint a szeretők. - Miért nem költözött hozzá, Buka­restbe? - Bonyolult helyzet volt. Én a Kolozs­vári Magyar Színház alkalmazottja vol­tam, ott kaptam a főszerepeket, és attól féltem, hogy ha Bukarestbe megyek, ak­kor csak a tálcát kell hordoznom a szín­padokon. Ráadásul a családom, a rokon­ságom, mindenki Erdélyben élt. A gye­rekünk velem lakott, Kolozsváron. Flo­rin nem féltette, nem csinált ebből gon­dot, jött látogatóba, és ennyi. Ami nehéz­ség volt - iskola, betegség -, az mind ne­kem jutott, nekem kellett megoldanom. - Nem volt erőm még egy házasság­hoz. Ott volt a gyermekünk, Dániel, és a felelősség túlságosan nagy volt ahhoz, hogy még egyszer megpróbáljam. - Mikor jött Budapestre? - 1989-ben. - Nehéz volt elhagyni Romániát ab­ban az időben? - Nem volt könnyű. Két évet vártam­, amíg megkaptam minden szükséges pa­pírt, engedélyt. Azt mondtam, családe­gyesítés, hiszen voltak magyarországi ro­konaim. Ennek köszönhetően kaptam meg a kitelepedési engedélyt. - Tudta folytatni a karrierjét Magyar­­országon? - Nehezen indult, de sok barátom volt, és hamar kaptam egy állást a Thália Szín­házban. Ott játszottam, amíg megszűnt a színház, aztán nyugdíjba vonultam. Ám mivelhogy a mi hivatásunkban min­den életkor számára adódnak szerepek, szerencsém volt, és az utóbbi években tévéfilmekben kaptam szerepeket, és újabban két külföldi televízió tadám­­klipjeiben is szerepeltem. - Széles Anna hol érzi magát otthon? - Amikor Nagyváradra megyek, azt mondom, hogy hazamegyek. Miután a rokonaimmal és a barátaimmal együtt voltam, azt mondom, no, én hazatérek Budapestre. Azt hiszem, hogy az otthon az, ahol az ember jól érzi magát, és én ott érzem­ jól magam, ahol a barátaim és a szeretteim vannak. Ioan Matei, Budapest, Adevărul, 2005 (Fordította és alcímekkel ellátta: Botos László) * er

Next