Új Kelet, 2010. július-december (13. évfolyam, 26-51. szám)

2010-11-11 / 45. szám

V. 16. oldal fiaim kedvenc bibliai témája Jónás története. Gyakran kérik, hogy erről beszélgessünk. Izgalmas és kalandos történet a számukra az Úr szavával ellenkező irányba elhajózni, majd a cethal gyomrába kerülni, ott bűnbánatot tartani, és végül elmenni Ninivébe, a nagy asszír városba, és hirdetni Isten ítéletét (Jón 3,1-4). Mosolyognak azon, hogy Jónás a feje fölül elszáradó tök (repkény) levelét jobban sajnálta, mint a vá­rosban lakó embereket és állatokat. Bármilyen mosolyogtató is a gyerekeknek a történet, tény az, hogy kinyilatkoztatás, és rengeteg tanulság van benne, amelyre maga Jézus is hivatkozott, Krisztus egy alkalommal így szólt: „Amint ugyanis Jónás próféta három nap és há­rom éjjel volt a cethal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében. A ninivei férfiak feltámad­nak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítélik, mert ők bűnbánatot tartottak Jó­nás szavára, s itt nagyobb van, mint Jó­nás. Dél királynője feltámad majd az íté­letkor ezzel a nemzedékkel, és elítéli, mert ő eljött a föld végső határáról, hogy hall­ja Salamon bölcsességét, s itt nagyobb van, mint Salamon (Mt 12,40-42; Szent István Társulat katolikus fordítása szerint)". Jézusnak ezeket a szavait Máté és Lu­kács evangéliumában is megtaláljuk. Az el­mondott tanítást megelőző mozzanat sze­rint a Jézussal vitázó farizeusok és írás­tudók közül egyikük jelet kívánt Jézustól, hogy az isteni mester igazolja ezzel, hogy ő a Messiás. Ha viszont az evangéliumi részlet előzményeit is elolvassuk, megdöb­benünk azon, hogy Krisztus éppen a sze­mük láttára gyógyított meg egy vak és né­ma embert, aki korábban démoni megszál­lás alatt volt (vö. Mt 12,22-24). Mivel az írástudók nem akarták elfogadni Jézust, ezért azzal vádolták meg, hogy az ördögök fejedelme által űzi ki a démonokat. Jézus erre egy rövid példázattal válaszolt, és ez­után világossá tette előttük, hogy az Is­ten Lelkével szembeni sorozatos ellenállá­suk teljesen vakká tette őket. Ha ezt a ve­le szembeni szándékos és gyűlölködő ellen­állást tovább folytatják, akkor a Szentlé­lek elleni bűn állapotába fognak kerülni, amire nincsen bocsánat (vö. Mt 12,31). Erre azért nincsen bocsánat, mert nincsen belőle megtérés. Ez a bűnben való megke­­ményedés végleges állapota, amibe a Kivo­nulás könyvében lévő fáraó is került az­zal, hogy sorozatosan megkeményítette a szívét azokkal a csodákkal szemben, ame­lyeket Mózes által tett az Isten Egyiptom­ban (vö. Kir 8,15.28, kat. ford. szerint). Amikor valaki az Isten igéjét olvassa vagy hallgatja és annak rendszeresen ellenáll, és nem akarja elfogadni, és nem akar Krisz­tusra, a sziklára esve meghalni a saját el­méleteinek és vágyainak, olyankor egyenes úton tart a Szentlélek elleni bűn állapota felé. A Szentlélek elleni bűn nem egy konk­rét bűn, mert Jézus ezzel kezdte a mon­danivalóját: „minden bűn és káromlás meg­­bocsáttatik (Mt 1221)". A Szentlélek nyil­vánvaló munkálkodásával szembeni soroza­tos és csökönyös ellenállás azonban olyan helyzetbe hozhatja az embert, hogy már képtelen lesz megtérni, mert képtelen lesz belátni, hogy rászorul a megtérésre. Ez a bűn vakságának a következménye. Ebbe az állapotba jutott a Jézus korabeli írástudók és farizeusok nagy része is azzal, hogy fo­lyamatosan Jézus lejáratásán és megölésén tanakodtak, miközben nem vették észre, hogy ezt az Isten szeretetének a Lelke el­len teszik, mert a Szentlélek éppen őértük is küzdött Jézus tanítása és csodái által. Eldöntötték, hogy behunyják a szemüket az összes bizonyíték előtt, és ezzel meg­bocsáthatatlan bűnt követtek el. Ezek után milyen értelme lett volna bár­milyen csodát is tenni azok előtt, akik már előre eldöntötték, hogy úgy sem fogják Jé­zust elfogadni? Miért? Mert a Megváltó személyében nem a várakozásaiknak meg­felelő Messiás érkezett el. Mivel nem felelt meg a Messiás az előzetes elképzeléseik­nek, ezért szerintük nem is lehet a Mes­siás. Ez a gondolkodásmód sajnos mind a mai napig érvényes, és ezt úgy hívjuk, hogy előítélet. Az előítélet akkora fal, amelyet még maga Jézus sem tudott a kora vallá­si vezetőinél ledönteni. Az előítéletre jó példa az, amikor valaki a korábbi meggyő­ződéséhez képest Istentől világosságot kap egy általa nem elfogadott eszközön ke­­­­resztül, és mivel az az eszköz vagy sze­mély számára valamilyen oknál fogva el­fogadhatatlan, emiatt az Istentől kapott világosságot sem fogadja el. Ilyen körülmények között Jézus érthető­­ módon csak azt mondhatta, hogy ez a nem­zedék már csak Jónás próféta jelét fogja kapni. Amint Jónás jel volt a ninivei fér­fiaknak, úgy lesz jel az Emberfia is ennek a nemzedéknek (vö. Lk 11,30). Ez a külö­nös természetű izraelita próféta jel tudott lenni egyedül is Ninive városában a fur­csa feltűnésével és üzenetével, mert az ítélethirdetését a Szentlélek ereje kísérte. Jézus szerint, amiképpen Jónás három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában, azonképpen az Emberfia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában (Mt 12,40)." Természetesen itt a három nap alatt, három megkezdett napot kell érte­ni. Jézus pénteken halt meg, szombaton a sírban nyugodott, és a hét első napján, vasárnap hajnalban támadt fel. Ez három megkezdett napot jelent. A szentírásfor­dítások ugyanarra utalnak, amikor azt ír­ják Jézussal kapcsolatban, hogy a „föld gyomrában" (Károli), ,fi föld szívében" (Szt. Jeromos és Szt. István Társulat), „a föld belsejében" (prot. új fordítás) volt Jézus a temetését követően húsvét vasárnap haj­nalig. Az egyik görög szótár az itt lévő „kardia" kifejezést így fordítja le: „vala­minek a belseje, mélye, a föld méhe (hé kárdiá tész gész), a mai szóhasználat sze­rint a föld gyomra." Jézusnak ebben a kijelentésében az a fi­gyelemreméltó, hogy később ő a halál álla­potában a sziklasírban, a föld gyomrában volt egészen a feltámadásáig. Az első pün­kösd alkalmával Péter apostol tett bizony­ságot az ott egybegyűlt zarándokoknak ar­ról, hogy Krisztust az Atya támasztotta fel a halálból (vö. ApCsel 2,24). Messzire vezetne el a témától az a kérdés, hogy ha Jézust az Atya nem támasztja fel, akkor a második isteni személy, a Fiú sírban maradt volna? A kérdést nem fogom meg­válaszolni. Már önmagában eléggé meg­rázó kellene, hogy legyen a számunkra az a tény, hogy maga az Isten, Fia, Jézus ál­tal,­­ aki sosem követett el bűnt,­­ helyet­tünk és értünk elszenvedte a bűn végső következményét, a halált, és azt az Isten­től való végső elhagyatottságot, amelyet a kárhozatra ítéltek élnek át az ítélet nap­ján. Hiszen az Atya Krisztustól, a szere­tett Fiától teljesen elfordult, úgy tekintett rá, mint aki valóban megérdemelte a jo­gos büntetést, miközben „a szíve szakadt meg érte", így az Atya a bűn elleni ha­ragját Krisztuson mutatta meg, Krisztus pedig ezt önként, szabadon és az ember meg­váltásáért vállalta el (vö. Lk 22,42; Jel 13,84). Ennél kisebb áron az örök halál­ba tartó embert nem lehetett megmente­ni. Ezért kiáltotta Jézus a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en­gem?" Istennek ezt a kimondhatatlan ál­dozatát és szeretetét sohasem fogjuk tud­ni igazán megérteni ezen a Földön, de va­lamit megsejthetünk belőle, hogy ha szem­léljük az értünk keresztre feszített Üdvö­zítőt. Krisztus azért szenvedte el a bűnö­kért járó büntetést, hogy a benne hívők­nek ezt ne kelljen elszenvedniük sohasem. Olyan szomorú, hogy keresztény tömegek nem tudják azt, hogy akik ezt a szeretetet semmibe vették, azok számára a jó pásztor botja „vasvesszővé" változik át az ítélet napján (vö. Zsolt 2,7-9; Jel 122; 19,15-­­ 16), és hogy az Istennek igenis van harag- f­­a a bűnnel szemben, miközben a megté­rő bűnössel szemben kimondhatatlan ir­galmat tanúsít éppen Jézus helyettes ál­dozati halála miatt. Figyelemre méltó még az, hogy Ninive I lakói, Dél királynéja és a Jézus korabeli nemzedék együtt támadnak fel az ítélet napján, tehát addig a sírban nyugodnak, éppen úgy, amint Jézus esetében láthatjuk,­­ hogy a megkezdett három napon át a „föld gyomrában" volt a feltámadásáig. Ez a szentírási rész is egybehangzóan megerő­síti a halottak állapotával kapcsolatban azt a biblikus tanítást, hogy az elhunytjaink öntudatlan állapotban „alszanak" addig, amíg Krisztus a feltámadás rendje szerint szólítani fogja őket (vö. Jn 5,28-29; Dn 12,13; Lk 14,14). A napokban figyeltem fel János evangéliumában arra, hogy Jézus az utolsó vacsorán vele lévő apostolait akkor fogja magával vinni a mennybe, amikor másodszor is visszatér az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel. Ezt mondta az Üdvözítő: „Azért megyek el, hogy he­lyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok (Jn 14,2-3)." Ekkor az elhunyt igazak feltámadnak (minden bizonnyal a tanítványai is, kivé­ve Júdást az „elveszés fiát"), és az akkor élő igazak elváltoznak, és együtt mennek a mennybe az Atya színe elé (ITessz 4,13- 17; 1Kor 15,22-23;51-52; Dn 12,1-3). Jé­zusnak az eljövetele nem lehet más, mint az ő második eljövetele (vö. Mt 24,27), erről szólt a búcsúbeszédében a tanítvá­nyainak a továbbiakban is: Jn 16,16-23! Krisztus a búcsúbeszédében tehát a követ­kezőket mondta: (1). Az egyik, hogy a ta­nítványok sírnak és jajgatnak, de a világ örülni fog. Ez összefoglalóan az elmúlt kétezer év alatt történt Krisztushívők ül­dözéseit jelenti (vö. Jel 2,10; 12,6.11-17). (2). Továbbá a szomorúságuk örömre for­dul; Jézus ezt a szomorúságból örömre vál­tó képet „a szülő asszony" hasonlatával világította meg. Ezt a képet használja Pál apostol is a vég idejével kapcsolatban a világra nézve, de negatív értelemben (1- Tessz 5,2-3). A szülési fájdalmak a világ utolsó nyomorúságos körülményeire vo­natkoznak (vö. Jel 16; Mt 24,21-22), a­­melyből az Isten népe számára a Krisztus visszajövetele hoz végső szabadulást. Jé­zus azt mondta, hogy „de viszontlátlak benneteket, és akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki (Jn 16,22)". Ez a kijelentés nem vonatkoz­hat csupán Jézus feltámadására, mert még azután is volt olyan körülmény az apos­tolok életében, hogy az örömüket elvették,­­ ha nem is a hitüket. Amikor azonban a bűn történelme lezárul, akkor már nem lesz bűn és szomorúság, és Jézus szaba­dító érkezése, valamint „az új ég és az új Föld" (vö. 2Pt 3,13; ApCsel 3,21; 1z 65,17. 66,22; Jel 21,1) olyan örömet jelent a ta­nítványoknak, amelyet már nem lesz, aki és ami elvegyen tőlük! Ezután Jézus így folytatta: „És azon a napon nem kérdez­tek majd engem semmiről (Jn 16,23a)." Azt láthatjuk, hogy a feltámadása után viszont még tettek fel kérdéseket neki (vö. ApCsel 1,6-7). Ez az utóbbi mondat a perdöntő ebben az értelmezésben, mert a nap", vagy „az Úr napja" a Szentírás­­ban mindig Jézus második eljövetelét és az ítélet napját jelenti (vö. ITessz 5,2; 2- Pt 3,10; Ez 38,16;18-20, stb.). Jézus tehát az apostolaiért akkor fog eljönni, amikor a többi hívőkért is, a világ végén. Ezt jelen­ti János evangálumában a „rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő, s viszontlát­tok (Jn 16,16)" kijelentés Jézus ajkáról. Jézus Jónás jelének nevezte a saját ha­lálát és feltámadását, mivel Jónás három nap volt a cethal gyomrában, mint aho­gyan a Megváltó három megkezdett nap­ig volt a föld gyomrában. Ez a jel elegen­dő bizonyíték minden ember számára, hogy felismerje és megismerje az Isten iránta való szeretetét, és erre az élete példájával olyan választ adjon, aminek következtében ingyen, kegyelemből része lehet az igazak feltámadásban is.­­ Pongrácz Róbert hittanár Felhaszn­ált irodalom Ó- és Újszövetségi Szent­írás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kát, Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetsé­gi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Tár­sulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008.­ Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetség­ben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Szerk.: Varga Zsig­­mond ]., Kálvin János Kiadó, Bp., 1996., 505­ o. / Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. revideált kiadás, Kálvin Kiadó, Bp., 2008. m OELII! h­e­ti örömhír ? OHI" cu*fuai A 1 1/3 ­p T­ea o­f a­­

Next