Uj Kelet, 1920. június (3. évfolyam, 22-25. szám)

1920-06-03 / 22. szám

2. oldal ország fejlődése megkívánja és az an­gol kormány ellenőrzése alatt fog ál­­lani. A földet nem fogják a jelenlegi birtokosoktól kisajátítani, vagy elrabolni, époly kevéssé kapnak majd konces­­siókat egyesek, mások rovására. A kisebbség nem fog uralkodni a többség fölött, hanem az ország egy angol kor­mányzó igazgatása alatt fog állani. A politikai küzdelmek és zavargások meg fognak szűnni. Ussischkin és a mufti testvéri kíván­ságokat váltottak egymással az ország jövendő fejlődésére. Weizmann és Sokolow londoni fogadtatása London, június 2. Szerdán este a lelkesedés példátlan jelenetei játszódtak le Weizmann és Sokolow fogadtatásánál, kik San­ Remó­­ból tértek vissza. A Victoria-állomást sűrű tömeg vette körül. A rabbik a széf­er-tórával fogadták a vezéreket. A chachar­­basi üdvözlő beszéde után Sokolow kezébe vette a Tórát és „sehe­­chejjon­“-t mondott. Az impozáns és ezrekre rugó menet ezután a cionista szervezet virágerdővel borított épületei elé vonult. Lelkesült tö­megek töltötték meg az utcákat, úgy hogy a forgalom órák hosszat szünetelt. Az épületben Goldberg, Naiditsch, Nor­dau és Jelcin üdvözölték a vezéreket, miközben kint a tömeg a Hatikvát énekelte. Weizmann és Sok Mow meg­hatóban válaszoltak az üdvözlésekre Weizmann ezzel fejezte be szavait: „Most kezdődik a munka. Elutazásunk előtt ezzel búcsúzott tőlünk Lloyd George.“ „Ez a pillanat a ti startotok. Rajtatok múlik most, hogy miként formáljátok fejlődésetek jövendő útjait.“ A vezérek ezután az erkélyre mentek, ahonnan beszédeket intéztek a lelkesedő tömeghez. Másnap az összes cionista irodák tisztviselői üdvözölték Weizmannt és Sokolowot. A­­beszédeket Dr. Sonne, Mr. Landmann és Leo Herrmann tar­tották. Sokolow válaszában méltatta a cionista tisztviselői kar nagy teljesít­ményeit. Ugyancsak csütörtök délben 12 óra­kor volt a hivatalos üdvözlő összejö­vetel Nordau elnöklete alatt. Méltatta a vezérek érdemeit, kik befejezték Herzl munkáját. Weizmann kifejtette, hogy a san-remói események lefektették a polit­i­tikai alapköveket, most hát fel kell­­ építeniük a zsidóknak nemzeti ottho­nukat. Sokolow azt mondta, hogy a jeruzsálemi események a golusz tragi­kus fejezetének végét jelentik, San-Remó pedig a geulah kezdetét. Herbert Samuel ezt mondta: A diadal e pillanatában meg kell emlékeznünk Herzről és Pa­lesztina úttörőiről; palesztinai látoga­t­ásom alapján az az abszolút meggyő­ződésem, hogy a cionizmus megvalósít­ható ideál és van elegendő hely a zsi­dók és arabok részére. A jeruzsálemi Miért nem vagyunk marxisták? Irta: Max Brod Alábbi közleményt az illusz­tris szerzőnek nemrég megje-­­­lent: „Szocializmus a cioniz­musban* c. könyvéből vettük. Miért nem vagyunk, miért nem vol­tunk soha marxisták? Mert a marxis­mus sok zseniális alapkoncepciója elle­nére sem hat ránk meggyőző, elhatározó erővel és nem felel meg a zsidó nép speciális helyzetének. A marxismus jellemzője, hogy nem rajzolja meg közelebbről a „Zukunst­staat“ berendezését. Súlyt helyez arra, — mondja Engels — hogy „a társa­dalmi átalakulás eszközeit ne fejből találják ki, hanem a fej segítségével a termelés meglevő materiális lényeiből állapítsák meg.“ Ez az utópiától való félelem, a pedáns gond, hogy minden­áron következetesek legyenek a törté­nelmi materialista felfogáshoz, melyet még­sem dezavuálhatnak épen azok, ak­i megalkották. Ha utópistának lenni nem jelent mást, mint azt, hogy arról, ami nagyon kí­­vánatos ideálként lebeg szemünk előtt, nemcsak általános körvonalakban, ha­nem a lehető legpontosabban adunk számot magunknak, hogy ezért a célért dolgozunk és felrázzuk a szellemeket körülöttünk, hogy ők is felismerjék ezt a célt, — jó, akkor legyünk utópisták. Szorosan véve „utópia” alatt valami lehetetlent, fantasztikusat értünk, ami az első szisztematikus szerénységére és óvatosságára vall, de amit a „tudo­mányos“ szociáldemokrácia ügyesen arra használ fel, hogy mindenkire, aki egy igazságosabb világ berendezését részletesebben és nem csupán egészen elmosódott „irányokban“ formuláz meg feltegye a bohócsipkát. Mert hiszen tudományosnak nevezi magát a szociál­demokrácia már azért is, mivel mindent az evolúciótól vár és semmit az egyén akaratától, mert tárgyi­lag és nem sze­mélyileg van orientálva. A marxismus ezen „tudományossága“ az ő németes­ségének, nem-zsidósságának, sőt zsidó­­ellenességének a következménye. Nem véletlen, hogy Kautski ragaszkodik hozzá, Bernstein ellenben nem. Nem véletlen, hogy éppen zsidó részről, mint Landauer, Popper, de Bergsohn is, (aki a francia szindikalisták teóriáját feléb­resztette), a leghevesebben támadták az akarat megkötöttségének ezen szisz­témáját. Egy zsidó szocializmus kon­cepciójához mindenesetre szükséges, hogy feladjuk a cél minél világosabb megformulázásától való irtózást és ne bízzuk magunkat a „fejlődésre“. Hogy mennyiben egyeztethető össze ez az önbizalom a történések előtti mély alá­zatossággal, sőt azzal a megismeréssel, hogy a nagy tettek (a­­politikaiak is), csak az emberi energián túlmenő „csoda“ által jöhetnek létre, — ezt a problémát helyeztem vallomás­könyvem („Pogányság, kereszténység, zsidóság“) középpontjába. A cél világos körülírásának egy másik jó mellékhatása is volna. Azt hiszem ugyanis, hogy az osztályharc éles hang­súlyozásának a modern szociáldemok­ráciában, egyik oka a kifejezett pozitív Programm hiányában és ennek perhor­­reszkálásában rejlik. A pozitív dolog­ról nem szabad és nem kell beszélni. Annál nagyobb előszeretettel vetik ma­gukat a ma létezőre, a kézzel foghatóra, arra, a­mi tompa elmének, sőt épen ennek hozzáférhető, az ellentétre és gyű­löletre minden ellen, ami a célnak, (akármilyen elmosódott is ez) látszólag útjában áll. A mai szociáldemokrácia programmnélküliségét és zavarát nem lehet eléggé durván elképzelni. Hát nem bámulatos, ha Troelstra az Internacio­­nale luzerni kongresszusán (1919 aug) azt javasolja, hogy küldjenek ki „tanul­mányi bizottságot egy politikai szisz­téma alapelveinek kidolgozására.“ Ta­nulmányi bizottságot! Egy évvel a világ­háború befejezése után! A forradalmak árja, a szocializmus diadala közepette politikai eredmények csúcspontján, vég­leges tettek és megvalósulások pillana­tában, — tanulmányi bizottságot! Alap­elvek kidolgozására, stb . . .­ Úgy érez­zük, mintha a cionizmus legmostohább vitakorszakában lennénk. Az antiszociális felfogás elleni küz­delem szükségességéről természetesen meg vagyok győződve (ép úgy, mint pl. az asszimiláció elleni küzdelem szükségességéről). Küzdelem nélkül nem megy semmi. Emberségünkhöz nem méltó rendszerünk megváltoztatá­sával nem várhatunk addig, míg az utolsó burgeois (analógia: az utolsó asszimiláns) jóindulatúvá nem lett. De két dolog helytelen: helytelen a küz­delemben látni az egyetlen eszközt és helytelen ezt az osztályok és nem a felfogások küzdelmének proklamálni Mindkettő az egyedül üdvözítő osztály­ai,^, d°gmá)a nevében történik. Azt állítják, hogy az ember nem más ÚJ KELET események nem az arab nép többségé­nek hangulatából fakadtak. Lord Rotschild az összes zsidók egységére apellált, minden zsidónak, bármily irányzathoz tartozott eddig, közre kell működnie a zsidó haza felépítésében. Több beszéd után a Hatikvah éneklésével ért véget a meeting, amit Nordau „történelmi“ gyűlésnek nevezett. Szomorúságból öröm A Zs. T. 1. new-yorki osztálya je­lenti: A nagy protestáló gyűlés, amelyet a Ponele Cion New-yorkban összehívott ápr. 29-ére, hogy protestáljanak a je­ruzsálemi pogrom ellen, átváltozott öröm­­gyülekezetté. Közben ugyanis megér­kezett a békekonferencia határozata Pa­lesztinára vonatkozólag. Az ezrekre menő tömegeknek a legkiválóbb szó­nokok tartottak ünnepi beszédeket, közöt­tük Salom Asch, a világhíres zsidó író. Salom Asch többek között ezeket mondta: „A zsidó szív most szeretettel Angliáért dobog, aki arra vállalkozott, hogy a zsidó nép 2000 éves álmát megvalósítsa.“ Midőn a Weizmann és Sokolov nevét említette, a közönség percekig lelkesen tombolt. A gyűlés határozatot fogadott el Palesztina kapui­nak a kivándorlók előtt való mielőbbi megnyitása ügyében, valamint legna­gyobb megvetését fejezte ki a pogrom­rendezők iránt, követelte Jabotinsky szabadlábra helyezését, nemkülönben az önvédelmi őrség többi tagja ki­bocsátását. Az egybegyűltek köszönetü­­ket fejezték ki mindazoknak, akik részt vettek a zsidó nép felszabadításának munkájában, különösen az angol mun­kás­pártnak. * Wilson jóslata Egy meetingen, amelyet május 2-án tartottak New-Yorkban, Stephen Wise rabbi kijelentette, hogy röviddel mielőtt az Egyesült Államok beavatkoztak a háborúba, beszélt Wilsonnal, aki azt mondta neki, hogy két ország van, amelynek sohasem szabad többé moha­medán uralom alá visszakerülni m. p. a keresztény Örményország és a zsidó Palesztina. Ugyanekkor I. Wilkomirson Chicagó­ból, akinek nagy héber és filozófiai könyvtára van kijelentette, hogy összes könyveit a jeruzsálemi nyilvános könyv­tárnak adományozza. Gratulációk Nordaunak A san­remói határozattal kapcsolat­ban Dr. Nordau Miksa Jeruzsálemből a következő sürgönyt kapta: „Gratulálunk mozgalmunk nesztorá­nak. Amint megadatott neki a szerencse, hogy megfogalmazza a baseli határo­zatot: adassék meg neki, hogy elérje annak megvalósítását is.“ Ussischkin, Ruppin, Joffe, 1920 22. sz. Utazás Máramarosban Hogy építik fel a karács­falvi templomot?— Láto­gatás rabbi Teitelbaumnál. — Akivel a nép tart. — Az Uj Kelet kiküldött tudósítójától — Egy bukaresti kollégámmal vágtam neki a nagy útnak, be a legsötétebb Máramarosba. Nagybányán véget ér a szamosvölgyi vasút nyújtotta „európai“ kényelem. Onnan már kocsin igyek­szünk fel a máram­arosi hegyekbe. A kocsikirándulásért csekély 1200 koronát fizettünk, ami az út fáradalmaihoz ké­pest nem is sok. Felsőbányán emelkedni kezd az út és emelkedik, emelkedik, fel a felhők fölé végeláthatatlanul. Mikor lesz vége ennek , kérdem magamtól s látom, hogy kollegám arcára is ugyanez a kérdés van ráírva. De lassanként csillapodik türelmetlenségünk, már nem is unatkozom s azon veszem észre magam, hogy érdekelni kezd a tájék. Csakugyan vadregényes szerpentin - után megyünk felfelé s minél feljebb jutunk, annál vadabb szépségeket tár elénk a természet. Sűrü fenyvesrenge­tegek, sötét szakadékok fölött vezet az út, mely felülről nézve úgy néz ki, mint kanyargó kis hegyipatak. A Levcsen jut eszembe, csodás szerpentinjével, — csakhogy akkor még egy messzehordó , hegyi üteg tövéből bámultam néha , világos éjszakákon le a völgybe és a hold fényében megcsillanó Adriára, a­­ völgy most is úgy ringott alattunk, mint lassan hullámzó tenger. Egészen elme­rültem nézésébe, pedig már lefelé me­gyünk a hegyen, a kerekek őrült gyor­sasággal zakatolnak s az ut­­olsó merész kanyarulatánál elébünk ugrik az első máramarosi falu: Krácsfalva. A krácsfalvi küldöttség Kis máramarosi falu, részben román, részben zsidó lakossággal. Valami ün­nep lehet, mert az emberek ünneplő ruhában állnak a házak előtt. Itt már látni, hogy a sűrü zsidó lakosságú Máramarosban vagyunk, mert fel-fel­­tünedeznek a lengő szakállú kaftános testvérek. A falu közepetáján egy cso­port jön elénk. A lovak megtorpannak, a kocsi megáll Egy küldöttség van előttünk. Kollégám igen megtisztelve érzi magát,­­ de csak rövid ideig. A vezérszónok, ki nagy könyvet tart ke­zében, előlép és elmondja, hogy Krács­­falván most építenek a zsidók templo­mot (valóban nem messzire látszik a félig kész templomépület) és a jámbor utast kegyes adakozásra hívja fel. Kolle­gám most már savanyu képet vág is mi némi alkudozás után lerójjuk az obulusokat. Beszédbe elegyedünk a kül­döttséggel, mely bármily furcsa is, egy állandó, permanens küldöttség, egész nap ott áll az útközépen és megpum­­polja az arra utazókat. Persze csak a zsidókat, akiket — mint mondják — már messziről megismernek. Pihenőt tartunk. A falusiak körénk­­ sereglenek és bukaresti kollegám be­­­szédbe elegyedik a román parasztokkal. Politikáról folyik a szó. — Kollegám ugyanis képviselőjelölti ambíciókkal indult neki a nagy szerpentinnek. Ma­gyaráz a parasztoknak Avarescuról, szidja Maniut és Luput dicsőíti. A zsi­dók nem vesznek részt a vitában, csak szerény távolságból oda-oda pislognak felénk. Tovább utazunk. Négy-öt falun kell még keresztülmennünk, s ahogy köze­ledünk Máramarossziget felé egyre pregnánsabban jut kifejezésre a vidék zsidó jellege. Tetőfokát éri ez el Mára­maross­zigeten, ahol már egészen zsidó színe van az utcának. Ez érthető is, mert Máramarossziget 26.000 lakosa közül több mint 16.000 zsidó. A házak falain még látni héberbetűs plakátokat, a nemrég lezajlott szenvedélyes hitközségi választások emlékeit, a nagy mottóval: Szavazzatok a cionistákra ! Majd min­den utcában van egy-két templom vagy bész-hamidrás. A kirakatok előtt a Sámson-sportegylet magén-dávidos hir­detményeit olvassák. A város legjobb kávéháza, a „Korona“ két részre van osztva. Az egyik részen csak kalapban ülnek az emberek, de azért a másik részen is jobbára zsidók vannak. Szi­geten látni, hogy csakugyan van zsidó nép, egy sajátos, külön életet élő zsidó nép, amely nem visel idegen álarcot, nem olvad bele a környezetbe, hanem zsidó marad, nép marad. Látogatás a rebbenás Bejártam az egész várost. Megnéztem az iskolákat, elmentem a templomokba, beszéltem, tárgyaltam emberekkel, ki­kérdeztem őket és minden beszéd és tárgyalásnak egy volt a refrénje: a rebbe. Héber iskola? A rebbe aszerolja. San­­remoi határozat? A rebbe eltiltja az ün­neplést Cionista vezetőség? A rebbe ki­átkozza. Mindig és újra a rebbe. Izgatott a dolog. Beszélnem kell a rebbeval! Elvtársaim lemosolyogtak: hasztalan fáradozás, a rebbe nem fogad cionistát, pláne ha még szakálla és pájesze sincs. Fanatikus, dölyfös embernek festették elém rabbi Teitelbaumot De én el­mentem. Elvtársaim vonakodtak el­kísérni, elmentem hát egyedül. A be­jutás nem is ütközött nagy nehézségbe. Megmondtam a gabbónak, hogy ki

Next