Uj Kelet, 1920. június (3. évfolyam, 22-25. szám)
1920-06-03 / 22. szám
2. oldal ország fejlődése megkívánja és az angol kormány ellenőrzése alatt fog állani. A földet nem fogják a jelenlegi birtokosoktól kisajátítani, vagy elrabolni, époly kevéssé kapnak majd koncessiókat egyesek, mások rovására. A kisebbség nem fog uralkodni a többség fölött, hanem az ország egy angol kormányzó igazgatása alatt fog állani. A politikai küzdelmek és zavargások meg fognak szűnni. Ussischkin és a mufti testvéri kívánságokat váltottak egymással az ország jövendő fejlődésére. Weizmann és Sokolow londoni fogadtatása London, június 2. Szerdán este a lelkesedés példátlan jelenetei játszódtak le Weizmann és Sokolow fogadtatásánál, kik San Remóból tértek vissza. A Victoria-állomást sűrű tömeg vette körül. A rabbik a széfer-tórával fogadták a vezéreket. A chacharbasi üdvözlő beszéde után Sokolow kezébe vette a Tórát és „sehechejjon“-t mondott. Az impozáns és ezrekre rugó menet ezután a cionista szervezet virágerdővel borított épületei elé vonult. Lelkesült tömegek töltötték meg az utcákat, úgy hogy a forgalom órák hosszat szünetelt. Az épületben Goldberg, Naiditsch, Nordau és Jelcin üdvözölték a vezéreket, miközben kint a tömeg a Hatikvát énekelte. Weizmann és Sok Mow meghatóban válaszoltak az üdvözlésekre Weizmann ezzel fejezte be szavait: „Most kezdődik a munka. Elutazásunk előtt ezzel búcsúzott tőlünk Lloyd George.“ „Ez a pillanat a ti startotok. Rajtatok múlik most, hogy miként formáljátok fejlődésetek jövendő útjait.“ A vezérek ezután az erkélyre mentek, ahonnan beszédeket intéztek a lelkesedő tömeghez. Másnap az összes cionista irodák tisztviselői üdvözölték Weizmannt és Sokolowot. Abeszédeket Dr. Sonne, Mr. Landmann és Leo Herrmann tartották. Sokolow válaszában méltatta a cionista tisztviselői kar nagy teljesítményeit. Ugyancsak csütörtök délben 12 órakor volt a hivatalos üdvözlő összejövetel Nordau elnöklete alatt. Méltatta a vezérek érdemeit, kik befejezték Herzl munkáját. Weizmann kifejtette, hogy a san-remói események lefektették a polititikai alapköveket, most hát fel kell építeniük a zsidóknak nemzeti otthonukat. Sokolow azt mondta, hogy a jeruzsálemi események a golusz tragikus fejezetének végét jelentik, San-Remó pedig a geulah kezdetét. Herbert Samuel ezt mondta: A diadal e pillanatában meg kell emlékeznünk Herzről és Palesztina úttörőiről; palesztinai látogatásom alapján az az abszolút meggyőződésem, hogy a cionizmus megvalósítható ideál és van elegendő hely a zsidók és arabok részére. A jeruzsálemi Miért nem vagyunk marxisták? Irta: Max Brod Alábbi közleményt az illusztris szerzőnek nemrég megje-lent: „Szocializmus a cionizmusban* c. könyvéből vettük. Miért nem vagyunk, miért nem voltunk soha marxisták? Mert a marxismus sok zseniális alapkoncepciója ellenére sem hat ránk meggyőző, elhatározó erővel és nem felel meg a zsidó nép speciális helyzetének. A marxismus jellemzője, hogy nem rajzolja meg közelebbről a „Zukunststaat“ berendezését. Súlyt helyez arra, — mondja Engels — hogy „a társadalmi átalakulás eszközeit ne fejből találják ki, hanem a fej segítségével a termelés meglevő materiális lényeiből állapítsák meg.“ Ez az utópiától való félelem, a pedáns gond, hogy mindenáron következetesek legyenek a történelmi materialista felfogáshoz, melyet mégsem dezavuálhatnak épen azok, aki megalkották. Ha utópistának lenni nem jelent mást, mint azt, hogy arról, ami nagyon kívánatos ideálként lebeg szemünk előtt, nemcsak általános körvonalakban, hanem a lehető legpontosabban adunk számot magunknak, hogy ezért a célért dolgozunk és felrázzuk a szellemeket körülöttünk, hogy ők is felismerjék ezt a célt, — jó, akkor legyünk utópisták. Szorosan véve „utópia” alatt valami lehetetlent, fantasztikusat értünk, ami az első szisztematikus szerénységére és óvatosságára vall, de amit a „tudományos“ szociáldemokrácia ügyesen arra használ fel, hogy mindenkire, aki egy igazságosabb világ berendezését részletesebben és nem csupán egészen elmosódott „irányokban“ formuláz meg feltegye a bohócsipkát. Mert hiszen tudományosnak nevezi magát a szociáldemokrácia már azért is, mivel mindent az evolúciótól vár és semmit az egyén akaratától, mert tárgyilag és nem személyileg van orientálva. A marxismus ezen „tudományossága“ az ő németességének, nem-zsidósságának, sőt zsidóellenességének a következménye. Nem véletlen, hogy Kautski ragaszkodik hozzá, Bernstein ellenben nem. Nem véletlen, hogy éppen zsidó részről, mint Landauer, Popper, de Bergsohn is, (aki a francia szindikalisták teóriáját felébresztette), a leghevesebben támadták az akarat megkötöttségének ezen szisztémáját. Egy zsidó szocializmus koncepciójához mindenesetre szükséges, hogy feladjuk a cél minél világosabb megformulázásától való irtózást és ne bízzuk magunkat a „fejlődésre“. Hogy mennyiben egyeztethető össze ez az önbizalom a történések előtti mély alázatossággal, sőt azzal a megismeréssel, hogy a nagy tettek (apolitikaiak is), csak az emberi energián túlmenő „csoda“ által jöhetnek létre, — ezt a problémát helyeztem vallomáskönyvem („Pogányság, kereszténység, zsidóság“) középpontjába. A cél világos körülírásának egy másik jó mellékhatása is volna. Azt hiszem ugyanis, hogy az osztályharc éles hangsúlyozásának a modern szociáldemokráciában, egyik oka a kifejezett pozitív Programm hiányában és ennek perhorreszkálásában rejlik. A pozitív dologról nem szabad és nem kell beszélni. Annál nagyobb előszeretettel vetik magukat a ma létezőre, a kézzel foghatóra, arra, ami tompa elmének, sőt épen ennek hozzáférhető, az ellentétre és gyűlöletre minden ellen, ami a célnak, (akármilyen elmosódott is ez) látszólag útjában áll. A mai szociáldemokrácia programmnélküliségét és zavarát nem lehet eléggé durván elképzelni. Hát nem bámulatos, ha Troelstra az Internacionale luzerni kongresszusán (1919 aug) azt javasolja, hogy küldjenek ki „tanulmányi bizottságot egy politikai szisztéma alapelveinek kidolgozására.“ Tanulmányi bizottságot! Egy évvel a világháború befejezése után! A forradalmak árja, a szocializmus diadala közepette politikai eredmények csúcspontján, végleges tettek és megvalósulások pillanatában, — tanulmányi bizottságot! Alapelvek kidolgozására, stb . . . Úgy érezzük, mintha a cionizmus legmostohább vitakorszakában lennénk. Az antiszociális felfogás elleni küzdelem szükségességéről természetesen meg vagyok győződve (ép úgy, mint pl. az asszimiláció elleni küzdelem szükségességéről). Küzdelem nélkül nem megy semmi. Emberségünkhöz nem méltó rendszerünk megváltoztatásával nem várhatunk addig, míg az utolsó burgeois (analógia: az utolsó asszimiláns) jóindulatúvá nem lett. De két dolog helytelen: helytelen a küzdelemben látni az egyetlen eszközt és helytelen ezt az osztályok és nem a felfogások küzdelmének proklamálni Mindkettő az egyedül üdvözítő osztályai,^, d°gmá)a nevében történik. Azt állítják, hogy az ember nem más ÚJ KELET események nem az arab nép többségének hangulatából fakadtak. Lord Rotschild az összes zsidók egységére apellált, minden zsidónak, bármily irányzathoz tartozott eddig, közre kell működnie a zsidó haza felépítésében. Több beszéd után a Hatikvah éneklésével ért véget a meeting, amit Nordau „történelmi“ gyűlésnek nevezett. Szomorúságból öröm A Zs. T. 1. new-yorki osztálya jelenti: A nagy protestáló gyűlés, amelyet a Ponele Cion New-yorkban összehívott ápr. 29-ére, hogy protestáljanak a jeruzsálemi pogrom ellen, átváltozott örömgyülekezetté. Közben ugyanis megérkezett a békekonferencia határozata Palesztinára vonatkozólag. Az ezrekre menő tömegeknek a legkiválóbb szónokok tartottak ünnepi beszédeket, közöttük Salom Asch, a világhíres zsidó író. Salom Asch többek között ezeket mondta: „A zsidó szív most szeretettel Angliáért dobog, aki arra vállalkozott, hogy a zsidó nép 2000 éves álmát megvalósítsa.“ Midőn a Weizmann és Sokolov nevét említette, a közönség percekig lelkesen tombolt. A gyűlés határozatot fogadott el Palesztina kapuinak a kivándorlók előtt való mielőbbi megnyitása ügyében, valamint legnagyobb megvetését fejezte ki a pogromrendezők iránt, követelte Jabotinsky szabadlábra helyezését, nemkülönben az önvédelmi őrség többi tagja kibocsátását. Az egybegyűltek köszönetüket fejezték ki mindazoknak, akik részt vettek a zsidó nép felszabadításának munkájában, különösen az angol munkáspártnak. * Wilson jóslata Egy meetingen, amelyet május 2-án tartottak New-Yorkban, Stephen Wise rabbi kijelentette, hogy röviddel mielőtt az Egyesült Államok beavatkoztak a háborúba, beszélt Wilsonnal, aki azt mondta neki, hogy két ország van, amelynek sohasem szabad többé mohamedán uralom alá visszakerülni m. p. a keresztény Örményország és a zsidó Palesztina. Ugyanekkor I. Wilkomirson Chicagóból, akinek nagy héber és filozófiai könyvtára van kijelentette, hogy összes könyveit a jeruzsálemi nyilvános könyvtárnak adományozza. Gratulációk Nordaunak A sanremói határozattal kapcsolatban Dr. Nordau Miksa Jeruzsálemből a következő sürgönyt kapta: „Gratulálunk mozgalmunk nesztorának. Amint megadatott neki a szerencse, hogy megfogalmazza a baseli határozatot: adassék meg neki, hogy elérje annak megvalósítását is.“ Ussischkin, Ruppin, Joffe, 1920 22. sz. Utazás Máramarosban Hogy építik fel a karácsfalvi templomot?— Látogatás rabbi Teitelbaumnál. — Akivel a nép tart. — Az Uj Kelet kiküldött tudósítójától — Egy bukaresti kollégámmal vágtam neki a nagy útnak, be a legsötétebb Máramarosba. Nagybányán véget ér a szamosvölgyi vasút nyújtotta „európai“ kényelem. Onnan már kocsin igyekszünk fel a máramarosi hegyekbe. A kocsikirándulásért csekély 1200 koronát fizettünk, ami az út fáradalmaihoz képest nem is sok. Felsőbányán emelkedni kezd az út és emelkedik, emelkedik, fel a felhők fölé végeláthatatlanul. Mikor lesz vége ennek , kérdem magamtól s látom, hogy kollegám arcára is ugyanez a kérdés van ráírva. De lassanként csillapodik türelmetlenségünk, már nem is unatkozom s azon veszem észre magam, hogy érdekelni kezd a tájék. Csakugyan vadregényes szerpentin - után megyünk felfelé s minél feljebb jutunk, annál vadabb szépségeket tár elénk a természet. Sűrü fenyvesrengetegek, sötét szakadékok fölött vezet az út, mely felülről nézve úgy néz ki, mint kanyargó kis hegyipatak. A Levcsen jut eszembe, csodás szerpentinjével, — csakhogy akkor még egy messzehordó , hegyi üteg tövéből bámultam néha , világos éjszakákon le a völgybe és a hold fényében megcsillanó Adriára, a völgy most is úgy ringott alattunk, mint lassan hullámzó tenger. Egészen elmerültem nézésébe, pedig már lefelé megyünk a hegyen, a kerekek őrült gyorsasággal zakatolnak s az utolsó merész kanyarulatánál elébünk ugrik az első máramarosi falu: Krácsfalva. A krácsfalvi küldöttség Kis máramarosi falu, részben román, részben zsidó lakossággal. Valami ünnep lehet, mert az emberek ünneplő ruhában állnak a házak előtt. Itt már látni, hogy a sűrü zsidó lakosságú Máramarosban vagyunk, mert fel-feltünedeznek a lengő szakállú kaftános testvérek. A falu közepetáján egy csoport jön elénk. A lovak megtorpannak, a kocsi megáll Egy küldöttség van előttünk. Kollégám igen megtisztelve érzi magát, de csak rövid ideig. A vezérszónok, ki nagy könyvet tart kezében, előlép és elmondja, hogy Krácsfalván most építenek a zsidók templomot (valóban nem messzire látszik a félig kész templomépület) és a jámbor utast kegyes adakozásra hívja fel. Kollegám most már savanyu képet vág is mi némi alkudozás után lerójjuk az obulusokat. Beszédbe elegyedünk a küldöttséggel, mely bármily furcsa is, egy állandó, permanens küldöttség, egész nap ott áll az útközépen és megpumpolja az arra utazókat. Persze csak a zsidókat, akiket — mint mondják — már messziről megismernek. Pihenőt tartunk. A falusiak körénk sereglenek és bukaresti kollegám beszédbe elegyedik a román parasztokkal. Politikáról folyik a szó. — Kollegám ugyanis képviselőjelölti ambíciókkal indult neki a nagy szerpentinnek. Magyaráz a parasztoknak Avarescuról, szidja Maniut és Luput dicsőíti. A zsidók nem vesznek részt a vitában, csak szerény távolságból oda-oda pislognak felénk. Tovább utazunk. Négy-öt falun kell még keresztülmennünk, s ahogy közeledünk Máramarossziget felé egyre pregnánsabban jut kifejezésre a vidék zsidó jellege. Tetőfokát éri ez el Máramarosszigeten, ahol már egészen zsidó színe van az utcának. Ez érthető is, mert Máramarossziget 26.000 lakosa közül több mint 16.000 zsidó. A házak falain még látni héberbetűs plakátokat, a nemrég lezajlott szenvedélyes hitközségi választások emlékeit, a nagy mottóval: Szavazzatok a cionistákra ! Majd minden utcában van egy-két templom vagy bész-hamidrás. A kirakatok előtt a Sámson-sportegylet magén-dávidos hirdetményeit olvassák. A város legjobb kávéháza, a „Korona“ két részre van osztva. Az egyik részen csak kalapban ülnek az emberek, de azért a másik részen is jobbára zsidók vannak. Szigeten látni, hogy csakugyan van zsidó nép, egy sajátos, külön életet élő zsidó nép, amely nem visel idegen álarcot, nem olvad bele a környezetbe, hanem zsidó marad, nép marad. Látogatás a rebbenás Bejártam az egész várost. Megnéztem az iskolákat, elmentem a templomokba, beszéltem, tárgyaltam emberekkel, kikérdeztem őket és minden beszéd és tárgyalásnak egy volt a refrénje: a rebbe. Héber iskola? A rebbe aszerolja. Sanremoi határozat? A rebbe eltiltja az ünneplést Cionista vezetőség? A rebbe kiátkozza. Mindig és újra a rebbe. Izgatott a dolog. Beszélnem kell a rebbeval! Elvtársaim lemosolyogtak: hasztalan fáradozás, a rebbe nem fogad cionistát, pláne ha még szakálla és pájesze sincs. Fanatikus, dölyfös embernek festették elém rabbi Teitelbaumot De én elmentem. Elvtársaim vonakodtak elkísérni, elmentem hát egyedül. A bejutás nem is ütközött nagy nehézségbe. Megmondtam a gabbónak, hogy ki