Uj Kelet, 1959. április (40. évfolyam, 3247-3270. szám)

1959-04-13 / 3257. szám

* Irta: IRWIN SHAW L־U־C־Y C R O W N ך UjKe 1 33״ IV 13 (23) Végre feltűnt Olivér, amint a zsúfolt asztalok között feléje igyekezett. Lucy rámosolygott és integetett, de Olivér nem mosolygott vissza, hanem egy pillanatra megállt, hogy valakit a háta mögül előre engedjen. A két alak ott állt az asztalok közötti keskeny résben, körülbelül tíz méternyi távolságra tőle és könnyű cigarettafüst gomolygott a fejük körül. Lucy figyelmesen odanézett és megrázta a fejét — Lehetetlen — gondolta. Aztán azok ketten megindultak feléje és Lucy önkénytelenül felállt — Viszontlátás... egy ilyen helyen...? Olivér és Tony megálltak az asztal előtt és egy pillanatra mindnyájan némán egymásra néztek. — Hello anya — szólt Tony és Lucy észrevette, hogy a hangja megváltozott — Hello Tony — felelt. Először az egyikre nézett aztán a másikra. Tony tartózkodónak látszott, de nem volt zavarban. Olivér pedig fürkészőn nézett Lucyre, arckifejezése komoly, figyelő és mintha bizonytalanul fenyegető lett volna. Lucy könnyedén felsóhajtott aztán az asztal mellől odalépett Tonyhoz, átölelte és megcsókolta. Tony mozdulatlanul, leeresztett karokkal tűrte az ölelést a csókot — Borzasztó nagynak és idősnek látszik az én fiam... — gondolta Lucy és érezte, hogy a körülöttük lévő asztaloknál ülők figyelik a családi jelenetet — Nem utazunk Délkarolinába — szólt Olivér, — valamennyien hazamegyünk Lucy megérezte, hogy ez nem puszta kijelentés, hanem követelés, figyelmeztetés és egy változás bejelentése. Mindössze egy pillanatig habozott — Hát persze... — mondta. — Ti most Itt maradtok — mondta Olivér — én pedig átmegyek az állomásra és visszaadom a vasúti jegyeket Rögtön itt leszek újra — Nem — mondta Lucy megrettenve a lehetőségtől, hogy hirtelen magára maradjon Tomyval. — Itt borzalmas a zaj és füst, menjünk valamennyien együtt Olivér bólintott. — Ahogy akarod A vasúti jegypénztárnál Lucy megállt Olivér mellett míg a pénztárfülke mögött lezajlott a jegyek visszaváltása. Közben szünet nélkül beszélt és hangja saját maga előtt is természetellenesen magasnak és mesterkélten vidámnak hatott. — Nos hát akkor átrendezzük a dolgokat — mondta. Meg kell beszélni, mi tegyünk. Mindenekelőtt gondoskodnunk kell arról, hogy legyen otthon elég ennivaló holnapra. Tudjátok mit? Lemegyünk ezekbe a csodálatossan felszerelt olasz üzletekbe a Nyolcadik Utcába, mert otthon már mindent bezárnak, mire hazaérkezünk. Veszünk egy pulykát, édes burgonyát, áfonyamártást és gesztenyét a pulykatöltelékhez ... — Az Istenre... — szólt Olivér ingerülten a pénztáriég nem köt egy életre szóló szerződést! A vasúti pénztáros valami olyasmit dörmögött, hogy meg kell beszélnie a kérdést az éjszakai üzemigazgatóval, felállt, bement az irodába és egy üvegfalon keresztül látták, amint egy szürkülőhajú férfi íróasztala fölé hajolva magyaráz és időnként mindketten kinéznek az ablak mögé, ahol Olivér várakozott. Tony néma csendben állt az anyja mellett, hallgatta at beszédet és figyelte az állomáson nyüzsgő tömeg szüntelen áramlását. — ... és aztán elmegyünk Schraffthoz — folytatta Lucy m Még mindig magas, ideges hanghordozással, veszünk egy húspástétomot és fehér kenyeret a pulykás szendvicshez, holnap estére. És tudod, mit csinálunk még, Olivér...? — Elhallgatott, válaszra várt, de Olivér a pénztárost és a tisztviselőt figyelte s nem válaszolt — Elmegyünk ma este Vacsorázni Luigihez... Szereted az olasz ételeket Tony? Tony lassan megfordult és ránézett az anyjára a két éves távollét hasadékán keresztül, melyben egymás ízlésének ismerése és minden hajdani ellenérzés eltűnt immár. — Igen, szeretem — mondta a szokottnál talán egy kicsivel lassabban, mintha csak megérezte volna, hogy anyja magasan sivító, gyors beszéde nem normális és ezt akarta csillapítani saját hangjának nyugalmával. — Jó! — mondta Lucy kissé eltúlzott lelkesedéssel — Ez a kedvenc vacsorázóhelyünk. — És ebben az ajánlásban benne volt a közös családi hangulat képe, a közös ízlés, házasságuk harmóniája és barátságuk. — És ezután Olivér, tudod mit gondoltam ki Tony számára? — No végre! Legfőbb ideje — mondta Olivér a pénzfülkében ülő férfinak — négy órával a vonatindulás előtt Csak van elég idő? Ha az ember vasúti jegyet vásárol, tárosnak, aki újra megjelent a rácsos ablakfülke mögött és kelletlen arccal kiszámolta a visszaváltott jegyek árát — Elmehetnénk egy színházba — mondta Lucy. — Szeretsz színházba járni, Tony? — Igen. — Gyakran jársz? — Néhanapján. — Talán kapunk még jegyet valami operetthez, mit gondolsz, Olivér? Olivér éppen elfordult a pénztárablaktól és búcsúzóul valamit odamorgott a pénztárosnak. — Mit akarsz? — kérdezte. — Azt mondtam — szólt Lucy olyan gyorsan, ahogy csak tudott, mintha ezzel az üres fecsegéssel meg tudta volna akadályozni saját magát és a másik kettőt abban, hogy bármire is visszaemlékezzenek, — hogy tán elmehetnénk ma este Tonyval egy operettbe. Ha egyszer ünnepnap előestéje van és mái, így együtt vagyunk mindhárman a városban és ... — Mit gondolsz, Tony? — kérdezte Olivér. — Van hozzá kedved? — Igen, nagyon szívesen — mondta Tony, — de ha nektek mindegy, akkor inkább ne operettet nézzünk meg. Hallottam egy darabról... „Leomló mennybolt”, azt nagyon szeretném megnézni, ha kapunk még hozzá jegyet. — Oh — mondta Lucy és egy fintort vágott — azt hallottam, hogy valami rémes, komor darab. — Kár az időt operettre vesztegetni — mondta Tony határozottan. — Ha New-Yorkban laknék és gyakrabban járhatnék színházba, az persze egészen más volna. .. — Olivér... — szólt Lucy tétován. Félt egy komor darab hatásából, félt a pillanattól, amikor kijönnek a színházból fáradtan és bizonytalanul egymás iránti érzéseikben felzaklatva a kétórás sötét izgalmaktól. Az operett egészen más valami, minden következmény nélküli kedves darab és a hangulatot nagyon megkönnyíti. — Ma Tony választ — mondta Olivér, amikor lefelé haladtak az állomásépület lépcsőin. — Legelőször is szállodába megyünk és megrendeljük a jegyeket. Lucy hallgatagon lépkedett fia és férje között. — Újra kezdi a régi szokását, hogy mindenki helyett ő határozzon — gondolta ingerülten. Az ünnep előestéjének hangulatában a zsúfolt üzletekben Lucyt majdnem hisztérikus vásárlási láz kerítette hatalmába. Válogatás nélkül halmozta fel a vásárolt cikkeket Olivér és Tony karjaiban, miközben szakadatlanul beszélt, fecsegett és egyre jobban kibővítette a másnapi étrendet. Szeme végigsiklott a hosszú sorban kifüggesztett pulykákon, a gúlába halmozott narancshegyeken, almán, mandarinon, grape-fruiton, a délamerikai dinnyék, ananász és a ládákban sorakozó burgonya és gesztenye óriási tömegén. Az idő gyorsan múlt, a vásárolt élelmiszereket betették a kocsi csomagtartó rekeszébe, aztán siettek a vendéglőbe, ahol Lucy túl sokat ivott, anélkül, hogy észrevette volna és ahol sietve kellett befejezniük a vacsorázást, hogy időben odaérjenek a színházba. Mialatt bevásároltak és vacsoráztak, Lucy szakadatlanul szóval tartotta a társaságot, idegesen evett, ivott, mert úgy érezte, hogy időt kell nyernie. Felkavarta, megzavarta Tony hirtelen megjelenése, nem tudta, hogy a találkozást minek fogja fel, véletlen balesetnek, vagy boldog összetalálkozásnak, túlságosan ideges volt ahhoz, hogy megállapíthassa, milyen hatást tesz Tonyra, vagy Olivérre a viselkedése, megzavarodva csak azon igyekezett, hogy ezekben az első órákban ne történjék egyikük részéről sem végleges elhatározás. A színházban nagyon elálmosodott és a színpadon folyó párbeszédet csak hézagosan tudta követni. A felvonáss körökben azt mondta, hogy fáradt és a szünetben magányosan üldögélt a helyén, mialatt Olivér és Tony átmentek a szemközti kioszkba egy Coca-Colára. A hosszú úton hazafelé a kocsi hátsó ülésén foglalt helyet és csak félig ébren, nem nagyon figyelt arra, miről beszélget Tony és Olivér, elöl a vezetőülésen. Amikor hazaérkeztek, Lucy megbotlott a lépcsőkön, majdnem elesett és az igazságnak teljesen megfelelően kijelentette, hogy egy perccel sem képes tovább a szemét nyitva tartani. Tonynak rövid és minden érzelgősségtől mentes csókot adott, mikor jó éjszakát kívánt, mintha nem is telt volna el közben két év és Olivérre hagyta, hogy Tonyt éjszakára a vendégszobában elhelyezze. Hogy ez visszavonulás volt, azt Lucy maga is nagyon jól tudta és bizonyos volt abban, hogy legalább is Olivér, de talán Tony is megértette, de túlságosan kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy ezzel most törődjék. Amikor lefeküdt az ágyba és eloltotta a lámpát, a győzelem halvány fénye villant fel lelkében. — Szerencsésen túljutottam ezen is — gondolta — anélkül, hogy valami baj történt volna. Holnapra kipihenem magam, friss leszek és lesz egy kis tartásom. Már csak félálomban hallotta Olivér és Tony halk, meghitt, baráti beszélgetését, férfias lépéseik határozott dobbanását, amikor átmentek a hallból a vendégszobába, a ház másik felén. — Milyen nehézjárásuak — gondolta — mind a ketten... Kiváncsi volt rá, bejön-e Olivér a szobájába? És ha igen, ki miatt teszi? Saját magáért, Lucyért? Tonyért?! Karját a mellén keresztbefonta, megfogta a vállát, mert megborzongott. Lucy már aludt, amikor Olivér belépett a sötét hálószobába és óvatos, halk lépései, zajtalan vetkőzése nem ébresztették fel az asszonyt Lucy rendszerint korán kelt, de ezen a napon, a Hálaadó Napon, már tíz óra ,s elmúlt mikor fáradtan, kábultan felébredt. Szempilláját nehéznek érezte, lassan öltözködött gondosabban fésülte meg haját, mint máskor. — Bármi legyen is a véleménye rólam, — gondolta fanyarul — azt ne mondhassa, hogy az anyja csúnya. A házban csend volt, sehonnan semmi hang nem hallatszott és Lucy biztosra vette, hogy Olivér és Tony a nappaliban, vagy a konyha melletti reggelizőszobában vannak. De amikor lement a reggeli napfényben ragyogó konyhát üresen találta s a kétszemélyes reggeliző-készlet gondosan elmosva a szárítóállványon állt A konyhaaszta Ion Olivér pársoros levelét találta és lehetetlenül félelmes gondolata támadt, úgy érezte, hogy a levél rossz híreket tartalmaz, elutazást leleplezést árulást. Amikor végre elhatározta magát, hogy felemelje és elolvassa, kiderült hogy mindketten megreggeliztek, s miután nem akarják felébreszteni őt, és az időjárás olyan ragyogóan szép, elmennek a városba az egyetemi labdarúgó mérkőzésre, ami tizenegy órakor kezdődik. — Fél kettőnél nem később — folytatta a levél Olivér szabályos kézírásával és hivatalos stílusában — visszajönnek, készen arra, hogy elfogyaszszák a pulykát — Szívélyes üdvözlettel — írta alá Olivér. Lucy hálát érzett a halasztásért és telve munkakedvvel nekilátott az ebédfőzésnek, megtisztította a pulykát feltette főni az áfonyamártást, megpirította és lehámozta a gesztenyét Gyors, megszokott mozdulatokkal dolgozott, örült hogy a szakácsnőnek kimenőt adott a hétvégére, maga végezheti a főzést és rámarad a ház takarítása. Amikor munka közben kipirulva a sietségtől, a tűzhely melegétől Tonyra gondolt, már alig érzett nyugtalanságot. Minden olyan természetesnek hatott. Az országnak hány házában, hány otthonában vakációznak ezen a napon a fiúk? Hányan mentek el futballmeccset nézni az apjukkal, mialatt az anya otthon elkészíti az ünnepi ebédet. És ha Tony előző este nem volt valami különlegesen barátságos és szeretetreméltó, ebben sincs semmi meglepő. Nem volt ellenséges sem. Magatartása, ha ugyan egyáltalán magatartásnak lehet nevezni, semlegesnek nevezhető. Még talán valamivel melegebb és jobb is, mint semleges, helyesbbítette magát Lucy, mialatt a pulykát tisztította. A napfényes konyhában elégedett hangulatban egy kis dalt dúdolt. — Végre is, két év hosszú idő — gondolta — különösen egy kisfiú, életében. Sok mindent el lehet felejteni két év alatt, legalább is, sok minden elhomályosulhat és lecsiszolódnak az éles szögletek. Ami őt, Lucyt, illeti — gondolta derűsen, miközben asztalt terített, — nem is tud pontosan visszaemlékezni rá, mi történt két évvel ezelőtt. Azóta minden elsimult már és nem okozhat több bajt és szenvedést. Az időknek ebből a távlatából nehéz volt viszszaemlékezni arra, miért kellett azt az ügyet válsággá felfújni. Amikor a ragyogó fehér vászonnal megterített, csillogó üveggel díszített asztalt nézte, egy pillanatra szinte sajnálta, hogy az egész csak hármuk részére készül. Milyen kellemes volna valakit meghívni, valami ismerős családot, fiúkat és lányokat, Tony korához megfelelőt. Behunyta a szemét és elképzelte, milyen lenne az asztal, egyik oldalán felnőttek, a másikon öt-hat fiú és lány, tisztára kimosakodva, ünneplőbe öltözve... A lányok abban a csodálatosan ragyogó ifjúi korban, mikor egyik percben gyermekek még, a másik pillanatban pedig már ifjú nők... — Karácsonyra — gondolta Lucy — valami nagyszabásu társaságot hívok. — Mialatt az asztal mellett állt és a teríték ragyogásában gyönyörködött, a karácsonyra gondolt és olyan boldogság töltötte el, mint amilyet már sok-sok éve nem érzett. Órájára nézett, kiment a konyhába, hogy még egy utolsó terepszemlét tartson és mélyet szippantott a finom, meleg ételszagból. Aztán felment a szobájába és hosszan vizsgáltgatta ruhatárát, arra gondolt, vajon melyik tetszenék legjobban Tonynak? Végülis egy halványkék ruhát választott, bő szoknyával, magas nyakkal, hosszú ujjakkal. — Azt hiszem, Tony ma azt szeretné, ha minél mamásabbnak látszanék. Olivér és Tony háromnegyed kettőkor jöttek vissza, mindketten kipirulva a hidegtől és lelkesült hangulatban a futballjátszma izgalmaitól. Lucy a nappali szobában várta őket finom, komoly ríg■ bájában, büszkén, mert mindennel ügyesen elkészült, méghozzá egy negyedórával korábban. S amikor megérkeztek, nyugodtan kényelmesen várt reájuk a kifogástalanul megterített asztal mellett, a szép, derűs, napfényes szobában. Hallotta, amikor a bejárati ajtóban megcsikordult a kulcs, hallotta kellemes férfihangjuk hümmögését, amint beléptek a szobába. Lucy rájuk mosolygott és titkon megállapította, hogy bár Tony Olivér fia, széles homloka, hosszúkás, szürke szeme, finomszála, szőke haja, kétségtelenül szembetűnővé teszik anyjához való hasonlatosságát. — Ejha, de jó szagok vannak itt! — kiáltotta Olivér. Szemmel láthatóan jól érezte magát, mosolygott, tele volt energiával és modorából eltűnt az előző éjszaka idegessége, szórakozottsága. Csak futólag nézett Lucyre, de ez a gyom pillantás megelégedést fejezett ki. — Lehet, hogy nem minden valódi, lehet, hogy a jelenet csak ügyesen előkészített és megrendezett — mondta ez a pillantás, — de jól megrendezett. A futballmeccsen találkoztunk Fred Collinsszal és lányával — szólt Olivér, amint megállt a kandalló előtt. — Meghívtam őket egy korty italra, mielőtt hazamennek. Egy percen belül itt lesznek. A jeget már előkészítetted? — Belenézett az ezüstözött jégtartóba, amit a bárnak használt pohárszékre Lucy már kikészített. — Igen — felelt Lucy önmagával rendkívül elégedetten, mert erre is volt gondja. Ma délelőtt mindenre volt gondja. Felmosolygott a két férfire, amint ott álltak egymás mellett a kandalló előtt, tweedöltönyükben és flanellnadrágjaikban, a fiú már majd olyan magasan, mint az apja, megtöltve a szoba levegőjét az ünnepi reggel friss, hideg fuvallatával. Tony — úgy látszik — itthon érzi magát, mintha a ház minden sarkában otthon volna, mintha már évek óta itt laknék és könnyedén, minden idegenkedés nélkül mozog a házban. — Tetszett a játék? — kérdezte Lucy. — Igen, nagyon jó játék volt — felete Tony. — Van egy hátvédjük, az később egész biztosan bekerül az egyetemi csapatba, ha közben ki nem töri a nyakát. — Szereted a futballjátékot? — kérdezte Lucy. — Ühüm. Amíg nem akarják, hogy én is belépjek a csapatba. Olivér gyorsan, vizsgálódó pillantást vetett Tony felé és Lucy azt gondolta, hogy nem szabad többé személyes jellegű kérdéseket feltennie. Tony válaszai mindig egy kicsit furcsák s nem pontosan olyanok, amilyent az ember hallani szeretne saját fiától. Nyugtalanul felállt és odalépett a bárhoz, ahol Tonynak és Olivérnek hátat fordíthatott. Szinte megkönnyebbült, amikor néhány másodperccel később meghallotta a kapucsengő hangját és Olivér beengedte Fred Collinst és lányát. A halból zúgó morajlás hallatszott, mert Fred Collins ilyen hangon beszélt. Oregonból származott és egyszerű, de nagylelkű nyugatamerikai erények kifejezésére leghelyesebbnek azt találta, ha mindenkor harsány hangon beszél. Hatalmas termetű férfi volt, kézfogásával szinte szétzúzta a feléje nyújtott kezet és mindig ragaszkodott széles a karimája texaszi kalapjához. Rengeteg mennyiségű alkoholt fogyasztott, pókerpartikat szervezett és Olivért gyakran elvitte magával szarvas- és szárnyasvadászatra. Évente általában kétszer olyan hivatásos boxolócsillagokat fedzett fel, akik mindenkivel elfeledtették a nagy bajnok, Joe Louis sikereit és egy ízben egészen Clevelandig magával cipelte Olivért, hogy megszemléljék, mint veri ki a ringből legújabb felfedezettjét a harmadik fordulóban egy portorikói boxoló. Bár Lucy személyesen soha nem győződött meg róla, mégis elhitte, hogy nagylelkű és jószívű, a hálás volt neki azért, mert Olivért oly sokszor magával vitte a várostól távoli vadlesekre és vadászatokra. Volt egy csinos, kissé elvirágzott felesége, akit ,,szívecském”-nek szólított és akit egy állatkerti medve esetlenségével becézett. Leányuk, Betty, mindössze tizenöt éves, aprótermetű, mézszínű hajú, rendkívül magabiztos, hideg-kacér teremtés és ahogy Lucy saját magának jeliemerte, napról-napra romlottabbá érett. Még Olivér is, aki pedig nem volt valami gyanakvó természet, beismert, hogy Betty Collins jelenléte idegesíti. — Én mondom neked, Oli — szólt Collins olyan hangosan, hogy tisztán behallatszott a nappaliba — ez a fiatal״ ember egy felfedezés. Láttad, hogy megszökött a labdával, mikor az ellenfél fedezete rárohant? Egy őstehetség, én mondom neked... egy őstehetség. — És ebből sejteni le■hetett, hogy Collins őszre a Joe Louist mindenkivel elfeledtető boxoló csillag felfedezéseit kiegészíti egy olyan futballjátékossal, aki Red Grangert, a világhírű futballistát fogja elfeledtetni mindenkivel a világon. — írok a régi oregoni trénernek erről a fiúról és felhívom rá a figyelmét. Isten a megmondhatója, mennyire szüksége van odalent az ilyen játékosra... (Folytatása szerdán)