Uj Kelet, 1959. december (40. évfolyam, 3449-3474. szám)

1959-12-25 / 3470. szám

PEKINGI LEVÉL 14 Uj Kelet 1959 XII 35 (13) ־— Apádnak tartozom azzal, hogy elmondjam, ő gondolt erre is, én voltam az, aki tagadta ennek szükséges■égét. Azt mondtam, hogy a mi gyermekünk olyan erős lesz, olyan szép és olyan öntudatos, hogy bármilyen hely■etbe kerülhet, mindig ő fog győzedelmeskedni. Rennie szeme szénfeketén csillog krémszínű arcában. — Kiskoromban, amikor Kínában éltem, azt mondták, hogy idegen vagyok. Nem sokat törődtem vele, mert tudtam, hogy van hazám . . . egy másik hazám. Azt hittem, Amerika az ... — Az emberek kedvesek voltak hozzád — mondtam és torkom és nyelvem kiszáradt. — Nem kedvességet akarok, hanem szeretetet. — Sok szeretet kapsz — feleltem —, apád szeret és én szeretlek. Mások is szeretnek ... és egy napon meg- kapod majd egy asszonytól is. — Allegrának nem szabad szeretnie engem. A szülei megtiltották. — Miért engedelmeskedik? — kérdeztem. — Az én anyám is megtiltotta, hogy apádat szeressem, de én nem voltam engedelmes. És soha nem bántam meg. Nem, nem bántam meg, — bár Gerald utolsó levele fent van íróasztalom lezárt fiókjában. .. szomorúsággal teli élő figyelmeztetés. És tudom, hogy nem ír nekem többé. — Nem minden nő erős — mondta Rennie és mintha ellenszenvvel nézett volna rám. — S hogy nem elég erős, — folytatta —, nem jelenti azt, hogy szerelme kevésbé értékes. — Mitől fél Allegra? — kérdeztem és igyekeztem elrejteni róla való véleményemet. — Nem tőlem — válaszolt Rennie —, hanem attól, amit a véremben hordok, a fajomat... az őseimtől fél, attól, amin nem tudok változtatni. — Úgy érted, hogy azt, ami kínai benned? Bólintott és összekulcsolta a kezét. Rennie keze teljesen amerikai, nem sima és halvány, mint Geralde, hanem kemény és erős csontú. — Mindjárt gondoltam. Éppen azt, amit én a legjobban szeretek és amire a legbüszkébb vagyok, mert szeretem apádat. Te pedig éppen azt nem vállalod. Szégyelld magad, Rennie. — Nem érted ... ? — kiáltotta, — te amerikai vagy, a te őseid tiszták ... — Oh . . . tiszták, — kiáltottam én is. — Európa féltucatnyi országából megszökött menekültek ... az angol lord renegát fia, az ír lány csaló holland üzletember, akinek ősei kiüldözték az indiánokat saját hazájukból, a torzszülött német... — Mindez nem számít — ismételte Rennie konokul, — ti mindnyájan fehérek vagytok ... Feladtam a harcot. Az óra nem alkalmas a vitatkozásra. — Beszélj, amit akarsz — fejeztem be. — Kansasba utazom,— mondta Rennie —, ezen a nyáron Sam gazdaságában akarok dolgozni és csak ősszel megyek az egyetemre ... Sehol egy ,,.. . ha neked úgy tetszik, anyám ...”, sem egy. .......ha nincs ellene kifogásod ...” — vagy — ״... ha nincs rám szükség idehaza.. .*׳ De én is büszke vagyok, nem kérem a fiam segítségét. — Tehát azért jöttél haza, hogy ezt elmondd nekem? — kérdezem. — Igen és most már tudod — feleli 3 állkapcsa olyan merev, mint a vas. Kiterítette elém a végzetemet , nekem panasz nélkül, mindkétkezemmel utána kell nyúlnom. — Mikor akarsz indulni? — kérdezem. — Úgy gondoltam, Babától elbúcsúzom még, aztán, megyek. — Maradj egy kicsit tovább — kérlelem. Talán most kellene Ailanról, a nagyanyjáról beszélnem vele, hiszen Rennie lázadó vérének egy része tőle származik s ő is azért szenvedett, mert nem szerették. Lehet, hogy most, amikor én tehetetlen vagyok, ő ■egithet. — Maradj legalább még egy napig, Rennie, vannak dolgok, amiket meg kell veled beszélnem, mielőtt elmegy . . . amiről még soha nem beszélgettünk. Hirtelen rámnéz sötét, sötét szemével. — Rendben van — mondja —, ha így kívánod ... ★ Hol fog otthont találni a fiam ? Hol fogja megtalálni saját hazáját? *Másnap reggel, amikor Baba felébredt, felmentünk hozzá. Úgy feküdt az ágyban a párnákon, mint amikor elaludt, fehér haja alig borzolódott össze, sötét szeme a félig nyitott pillák alatt bizonytalan tekintetű. — Jó reggelt, Baba, nézzed csak, ki jött hozzád látogatóba? Kinyitja a szemét és ránk bámul. — Ki az?— Tudod...! — Gerald . .. ? •— Nem ... nem, nem! Rennie van itt. Nem ismeri Renniet. Elfelejtette saját unokáját. Ajkai alig mozognak. — Ismernem kellene ... ? — kérdi végül. — Igen, persze, hogy ismerned kell — mondom. — Ő Gerald fia ... és az enyém.— Gerald fia... — tűnődik —, hát Geraldnak van fia ... ? — Rennie, bocsáss meg neki, olyan öreg... Mindent elfelejtett már — könyörgöm. Oh, micsoda szomorúság az ifjúi arcon. — Nem tesz semmit — válaszolja Rennie. — Semmi sem számít. — Aludj tovább, Baba — szólok az öreghez —, nemsokára visszajövök. — Lábujjhegyen megyünk ki a szobából és tudom, hogy vesztettem. Baba hagyott engem. Visszavonult tőlünk az öregkor elérhetetlenségébe. És ekkor kétségbeejtő izgalom fogott el, hogy visszaszerezzem a fiamat. — Rennie, most jöjj a szobámba. Meg kell mutatnom neked néhány képet, mielőtt elmegy ... akarom, hogy lássad. Rennie szó nélkül jön utánam, szobámba érve, olyan szertartásosan foglal helyet, mint valami várakozó látogató. Előveszem a fényképes dobozt és kezébe adom Gerard anyjának fényképét. — Ez a kínai hölgy, akit Baba nőül vett— mondom, — ő a nagyanyád, apád édesanyja. Nézd meg, milyen szép a maga különös, méltóságteli módján. Valaki, akire az ember büszke lehet, egy ősrégi pekingi család tagja. Hiszen bizonyára emlékszel nagybátyádra, nagyanyád fivérére, Han Yu-venre. Rennie kezébe veszi a képet és elgondolkozva szemléli a nyugodt kifejezésű kínai arcot. — Miért vette őt Baba feleségül? — Mert eggyé akart forrni az országgal, melynek életét szentelte. Úgy érezte, hogy ezáltal közelebb kerül a néphez, melyet szeretett. Nem akart többé ... idegen lenni ott. — És most mindent elfelejtett — jegyezte meg Rennie. — Még engem sem ismer meg. Azt hiszem ,soha nem szerette ezt az asszonyt. — Miért mondod ezt? Nem tudhatod... — Ha szerette volna, akkor megismert volna engem. Ezt sem tudom megcáfolni. Bármilyen öreg leszek egyszer, bármilyen változások érjék testemet, szellememet,— amíg lélegzeni tudok, el nem felejthetem Geraldot, sem Gerald fiát. — Baba azt tette, amit helyesnek gondolt — mondom hangosan. — Az nem elég — válaszolja Rennie, — szeretnie is kellett volna. — És ezzel visszaadja a képet. Feláll helyéről, lehajol hozzám és megcsókolja az arcomat. — Isten veled, anyám — szólt és ezzel elment. Hallom öreg kocsijának dübörgését lefelé az úton, látom a nyári porfelhőt, melyet felver a robogás. Talán örökre elment tőlem ... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy újra úgy beszélt, ahogy apja tanította, klasszikus, tiszta angolsággal. Az amerikai ifjúság szlengjét eltörölte nyelvéről és ajkairól. S hogy mindez mit jelent. .. ? Azt sem tudom. Nem mehetek el a házból, nem szaladhatok Rennie után, még akkor sem, ha akarnék, mert itt van Baba, akinek rajtam kívül nincs senkije. Vezetem ezt a csendes gazdaságot ,mindenkitől távol, kivéve Matt-et és feleségét, akik oly hosszú ideje élnek itt a völgyben öszszezárva, hogy nem is ismernek más nyelvet, mint a gyűlölettel teli szerelemét. Viaskodnak egymással és örülnek egymásnak ebben a küzdelemben nap-nap után és kétségtelenül, éjszaka is. Bizonyosan tudom, hogy a nagy harcok éjszakánként zajlanak, nagy, dupla ágyban, mely parányi hálószobájukat elfoglalja. Hét gyermeket teremtettek a világra és valamennyi egy-egy nagy perpatvar gyümölcse. Nem volt soha szükségük más társaságára, más izgalomra . .. Matt őrülten féltékeny és Mrs. Matt büszke erre a féltékenységre, kérkedik a zsarnoksággal. — Ha Matt csak egy férfikalapot lát a házban, már dührohamot kap — dicsekszik. — Oh ... megfizettem érte ... meg bizony! — És kerek kis ráncos arca ragyog a gyönyörűségtől. Ma reggel beszélte ezt, mikor szörnyű magányosságomban átmentem hozzá, hogy megdicsérjem virágágyait. S mielőtt válaszolni tudtam volna, ahogy szoktam, hogy örüljön ennek, mert Matt féltékenysége azt jelenti, hogy még mindig mennyire szereti, — megjelent a postás és hangos ״ Jó reggelt” kiáltva utána szaladtam. A juharfák alatt értem utót, azoknak árnyékában, a házam kapujában megállt és átadott néhány levelet, egyik sem különösebben érdekes, kivéve egy vékony kis szürke borítékot, melyet Singaporeban adtak fel. Látom a bélyegző betűit, de a kézírás ismeretlen. — A férjétől jött... ? — kérdezi a postás. .— Nem — válaszoltam és megrémültem, mit tartogathat számomra a levél. Elsiettem a nagy szikla mögötti forráshoz, leültem egy almafa lehajló ágának árnyékába és feltéptem a levélborítékot״ ״ KedvesIdősebb Nővér...” — Így kezdődött a levél, ő írta ... a kínai asszony... Mert az elmúlt hónapok alatt nem válaszoltam Gerald legutolsó levelére, melyben engedélyemet kérte és én azt nem adtam meg. Ennek a tudatos késlekedésnek mélyén titok rejtőzik, elásva, mint valami bűn . .. most már nem rejtegethetem tovább. A kínai asszony angolul ír, de nem hibátlanul. Közölni akar valamit, azt kívánja tudomásomra hozni, hogy addig nem lép be a házamba s nem foglalja el a helyemet, mig tőlem arra engedélyt nem kap. ........Hosszú ideig éltél Pekingben ...” (írja a kínai asszony) ״ ... és azt hiszem ismersz és megértesz bennünket, kínaiakat. Most nagyon nehéz itt az élet. Nehéz férjednek, MacLeodnak és ő nagyon szeretné, ha újra asszonyszemély viselne gondot a házra, főzne, takarítana, foltozna... és így tovább. Kérésemre hónapokkal ezelőtt már írt neked és beleegyezésedet kérte ahhoz, hogy beléphessek a házba a távollevő feleség helyett. Amint tudod, ez egész természetes dolog, nincs már második feleség vagy ágyas, mint ezelőtt volt, ami már divatjamúlt, hanem a „távollevő feleség” helyét betöltő személy. Természetesen, ha bármikor visszajössz, én elmegyek a házból, ha te úgy kívánod. Téged úgy tisztellek, mint fiatalabb nővér az idősebbet. Kérlek, add meg az engedélyt és utasításaidat arra vonatkozólag, hogy viseljem gondját férjünknek. Azt fogom tenni, amit te parancsolosz, hogy ő boldog legyen, a kötelességem, boldoggá tenni őt. De elsősorban engedélyedet kérem, hogy megmentsük az életét. Ezt a levelet titokban küldöm egy Singapore barátunknak, ő fogja továbbítani. Kérlek, ugyanezen az úton válaszolj. Alázatos ifjabb nővéred: Mei-lan.” Eddig a levél. A singaporei cím egy selyemkereskedő boltja. Úgy látszik van ott valaki, talán egy titkos barát, aki kapcsolatot tart fenn az új, furcsa idegen Kínával, ahonnan engem elűztek. Bárcsak volna bátorságom őszintén írni Geraldnak. De mit is írhatnék... ? Megadjam az engedélyt arra, hogy egy másik asszony elfoglalja a helyemet? És vajon elfoglalhatja-e azt bárki más? Amerikai nő bizonyára soha nem került még ilyen kínos helyzetbe. Kis gazdaságomban, itt a távoli Vermondban olyan messze van tőlem Gerald, mintha nem is élne. Vagy ta- lán én vagyok az, aki nem létezik többé ... ? Csakugyan, miért is léteznék, én, akire nincs többé szükség... akit nem szeretnek ? Vagy szeretnek ... ? A levélre ma nem tudok válaszolni. Nincs hangom, nem tudok gondolkozni. Nem tudom, mit mondjak, míg nem lépek kapcsolatba vele ... Feljöttem a szobámba. Elővettem a levelet a lezárt fiókból és, bár megesküdtem, hogy soha többé nem olvasom el újra, — most mégis megteszem. Leírom ide ... és most már soha többé nem felejtem el. íme a pekingi levél... Gerald utolsó levele: ״ Kedves Feleségem, mielőtt elmondanám neked, amit el kell mondanom, hadd valljam meg, hogy csak téged szeretlek. Bármit készülök is tenni, emlékezz reá, te vagy az, akit szeretek. S ha nem kapsz tőlem több levelet, tudd, hogy szívemben mindennap írok neked. Mindezt amiatt mondom, ami ezután következik. Kénytelen vagyok otthonomba egy kínai asszonyt venni. Nemcsak azért, mert kell valaki, aki a ház gondját viselje, mosson rám, varrjon és így tovább .... Nagyon jól tudod, hogy ilyen dolgokban — amit te olyan ügyesen végeztél — mennyire tehetetlen vagyok. De mostantól kezdve azért is szükség van rá, hogy igazoljam magam. Úgy látszik, nem elegendő, hogy hűséget fogadtam a jelenlegi kormányzatnak. Meg kell tagadnom a múltamat, elátkozni vérem nem-kínai cseppjeit és saját énem idegen részét. Parancsot kaptam rá, hogy másik asszonyt válasszak. Azért mondom el most ezt neked, mert mindig becsületesek voltunk egymással szemben és, ha most nem volnék hozzád őszinte, az azt jelentené, hogy valóban elfelejtettem közös életünket. Soha nem fogom elfelejteni, tehát elmondom neked az igazat. Nem írhatok újra. Túlságosan veszedelmes lenne számomra és fiúnk számára is. Azt hiszed, hogy a te hazádban ő biztonságban él, de nincs biztonságban sehol sem, hacsak meg nem tagadom őt és téged. Ha tudomásodra jut, hogy ezt nyilvánosan megtettem, ne hidd, hogy a valóságban is így van. Bárcsak megélhetném, hogy elmúlnak ezek az idők. De, ha meg kell halnom — bár minden erőmmel igyekszem a végzetet elkerülni — emlékezz reá, hogy te vagy minden gondolatom, Évám ... Gerard." (Folytatása vasárnap) Nagy emberek mosolya I. Jakab angol király külön házitudóst alkalmazott, hogy minden tudományos kérdésre azonnal választ kaphasson. Egyszer az egyik udvaronc fordult a tudóshoz és nehéz probléma megoldását kérte tőle. A tudós sajnálkozva közölte, hogy a kérdést nem tudja megoldani. — Hogyan? — kérdezte az udvaronc meglepetten—, hiszen önnek mindent tudnia kell! Ezért kapja a fizetést őfelségétől. — Engem azért fizet a király, amit tudok — válaszolta a tudós —, mert ha azért honorálnának, amit nem tudok, akkor a világ kincstára se tudna engem megfizetni. ★ Heinrich Heine-nek (1797- 1856) egy fűzfapoéta bírálat céljából elküldte a költeményeit. Nem sokat nyomott a csomag, mindössze néhány kilót. Levelet is mellékelt hozzá, amelyben a titkos költő ékes rímekben arra kérte a költőfejedelmet, hogy olvassa el verseit, mert úgy érzi hogy egy Heine ajkáról még a dorgálás is lovaggá üti az embert, lehet mondani nemesi rangra emeli. Heine ezzel a rövid megjegyzéssel küldte vissza a verseket: ״ Tekintse úgy, mintha kineveztem volna önt... nagyherceggé. ★ Lafontaine, a híres francia meseíró, regényeket is írt, melyekkel azonban nem aratott olyan nagy sikert, mint meséivel. A felesége egyszer sírva találta az íróasztala előtt és mikor érdeklődött miért sír, Lafontaine ezt válaszolta: — Kellemetlen helyzetbe hoztam szegény hősömet és ez fáj nekem ... — Nincs semmi baj — vigasztalta a felesége, miután átlapozta a kéziratot —, ajándékozd meg őt a szerelmével. — Nem lehet — válaszolta könnyekkel a szemében Lafontaine —, hiszen még csak az első kötetnél tartok.