Uj Kelet, 1964. április (44. évfolyam, 4772-4796. szám)

1964-04-17 / 4785. szám

Miniszterelnökök -nyugdíjban Hol van Eden? — Mit mond Macmillan? És hogy van Churchill? Négy ex-miniszterelnöke Tan­ya Angliának. Kettő — Lord Attlee és az Earl 0f Avon, akit Anthony Eden néven ismer a világ —, a Lordok Házában foglalnak helyet. A másik kettő — Harold Macmillan, valamint Sir Winston Churchill­­, parlamenti képviselők. Még az angolok is, akik méltán büszkék demokráciá­jukra és a parlamenten kí­­vül nem ismernek „diktá­­tort”, egyetértenek abban, hogy a miniszterelnöknek uralkodnia kell. De mi legyen a sorsuk volt miniszterelnököknek,v­agy államférfiaknak, akik­­nek kezében összpontosult a korona minden hatalma, akiknek véleményétől nem­­csak emberek, hanem orszá­gok sorsa függött é­s most nyugdíjban vannak ? Poli­­tikusok, akiknek neve ma ie befolyást jelent és akik miniszteri tárca nélkül is, pusztán személyes preszti­­zsük révén, döntően befolyá­solhatják a politikai élet menetét. Vajon felhasznál­­ják-e, vagy talán kihasznál­ják-e a múltjuk adta lehe­­tőségeket ? Az egykori miniszterelnö­­kök jogai nincsenek törvé­­nyesítve. Az angol tradíciók szerint, a volt miniszterel­­nöknek titulust adományoz az uralkodó, általában lor­­dokká buknak felfelé. Csak Churchillnak ajánlottak fel hercegi rangot, de ő eluta­­sította, mert nem akart megválni a parlamenttől. Ezenkívül az is meg van írva, hogy a volt miniszter­­elnök havi nyugdíja 1500 izraeli fontot tesz ki. Kár, hogy ennél többet nem mond sem a tradíció, sem pedig a törvénykönyv. Mert a volt miniszterelnö­­kök problémája egyaránt foglalkoztat kis és nagy or­­szágokat, régi és új álla­­mokat­­, különösképpen azokat, amelyeket a sors egy rendkívüli presztiz­zsel és múlttal rendelkező ex- Vezérrel áldott meg. Érdemes talán szemügyre venni, hogy mit csinálnak, miképpen viselkednek Nagy Britannia ex-miniszterelnö­­kei: nincs a világon politi­­kailag érettebb nép az an­­golnál és ami ezen a téren jó az angoloknak, bizonyára példaképül szolgálhat más, hasonló problémával küsz­­ködő államoknak is. A SZÉP ANTHONY Kezdjük talán Anthony Boiannel, akinek sorsa, — illetve bukása —, szoros kapcsolatban áll Izrael tör­­ténelmével. 1957 elején mon­­­dot le, az angolok szuezi kudarcának nyomán. Hatvanhét évével a legfia­talabb a négy ex-miniszter­­elnök közül. A bukásával járó lelki törés és sorozatos operációk, amelyeken át­­esett, nem változtattak so­­kat kitűnő fellépésén. Igaz Ugyan, hogy egy asszony­ Ság, amikor meglátta az Utcán, rábökött ujjával és megkérdezte: „Ez volt Anthony, Eden ?” A kegyetlen kérdés talán é tes bajuszára, vagy pedig arcát keresztül-kasul szántó mély barázdákra vonatko­­■ott, de Edanen még ma is (1.) Irta: Lampel-Lapid Tamás (London) meglátszik, miért becézték valaha „szép Anthonynak”. És ma is épp oly elegáns, mint volt harminc évvel ez­­előtt. (Angliában a szegény ember egész héten egysze­­rűen öltözködik, csak va­­sárnap elegáns. Az arisztok­raták egész héten át elegán­sak, de vasárnap legrégibb kihordott ruhájukat veszik fel, abban kertészkednek.­ Jelenleg a Karibiai-ten­­ger egyik napos szigetén nyaral Eden, az orvosok napfényt írtak neki elő. A sziget tanácsa az egyik parkot „Eden-kertjének” ne­vezte el, ami magyarul kü­­lönösen jól hangzik. A parkhoz vezető utat pedig, jó történelmi érzékkel, Churchill-ösvénynek hívják. Eden memoirjainak harma­­dik kötetén dolgozik, amely Chamberlain dicstelen mün­­cheni szereplésével kezdő­­dik és a második világhá­­ború befejezésével végző­­dik. Amikor Angliában tartóz­kodik, Eden feleségével a fontos arisztokraták cere­­moniális világát éli: a lon­­doni ״ Times”, amely árgus­z szerbekkel kíséri a királyi udvarban történteket, időn­­ként hírül adja, hogy ״ őfel­­sége és Philip herceg ebéd­­re vendégül látták az Earl of Avont és Lady Avont”. Eden, aki a birminghami egyetem díszelnöke, talár­­ban és négyszögű kalapban részt vesz a diplomák kiosz­­tásában, az 500-as repülő­­század díszparádéján át­­nyújtja a zászlósnak a harci lobogót; a Királyi Shakes­­peare Társaság évi gyűlé­­sén ő tartja a megnyitó be­­szédét, vagy pedig részt­­vesz az el-alameini csata veteránjainak találkozóján és nosztalgikusan hallgatja Marlene Dietrichet, amint a „Lily Marlen”-t énekli. (Ennek a dalnak a históriá­­ját egyszer meg kellene ír­­ni: Ausztr­­iából indult el és a második világháború legnagyobb slágerévé vált. A demokráciák katonái épp úgy énekelték, mint a ná­­cik. Magyarországon ״ Én édes Marikám" lett ״ Lily Marlen”-ből.­ Ezenkívül Eden több nagy vállalatnak igazgatósági tagja, ez a tagság nem jár munkával és pénzt hoz a házhoz. A vállalatok meg­­elégszenek azzal, hogy direk­tóriumuk tagjai között meg­említhetik Eden nevét. (J. P. Morgan, az amerikai mil­liárdos mondotta egyszer egy kölcsönt kérőnek: ״ Pénzt nem adok. De vé­­gigsétálhat velem a Wall­­streeten. Azután már nem lesz nehézsége hitelezőt ta­­lálni.”) HALOTTI BESZÉD Vajon megelégszik-e ezek­kel a reprezentációs felada­­tokkal az az ember, aki 38 éves korában az évszázad legfiatalabb angol külü­gy­­minisztere volt, akiről Chur­chill azt mondotta, hogy ״ az első világháborúból ki­­került nemzedék legkivá­­lóbb alakja”, aki Nagy-Bri­­tannia 2-es számú államfér­­fia volt abban a dicső kor­­szakban, amikor Anglia egyedül állta a sarat Ijid­­­errel szemben ? Tényleg le­­mondott volna minden am­­bícióról ? Nem egészen. Először is: emlékiratainak első két kö­­tete, amelyek már napvilá­­got láttak, nincsenek híjá­­val politikai puskapornak. Végeredményben, a közei■ a múlt történelméről van ben­­nük szó. Másodszor is: Eden nem tartózkodik attól, hogy vé­­leményének kifejezést ad­­jon, még akkor is, ha ez a vélemény ellenkezik párt­­jának hivatalos álláspontjá­­val, így például Eden tilta­­kozott, amikor Macmillan menesztette Selwyn Lloy­­dot. Eden élesen ellenezte Angliának a Közös piachoz val csatlakozásának tervét és Eden figyelmeztette Mac­millan kormányát azokra a veszélyekre, amelyek a kö­­zös, NATO vezetés alatt a L'' atom­flottával járnak. Edennek ezek a kiroha­­násai nem okoztak különö­­sebb vihart a közvélemény­­ben és még pártjának, a konzervatívoknak, a vezető­sége sem vette őket rossz­­néven. Mindenki egyetértett abban, hogy Edennek joga­­ önálló véleményt alkot­­ni, jogában áll azt kifeje­­zésre juttatni — és vélemé­­nye se nem oszt, se nem szoroz. A Lordok Házában csak nagyritkán szólal fel Eden, az Earl of Avon. De amikor Kennedyt meggyilkolták, ő tartotta az egyik gyászbe­­szédét. ״ Ami ennek a tra­­gédiának különös súlyt ad, mondotta —, az az, hogy az Elnök életműve megsza­­kadt,­ mielőtt azt betetőz­­hette volna." A vörös bársonnyal behú­­zott székeken helyet foglaló lordok zavartan bámultak a semmibe, az újságíróerké­lyen pedig a riporterek je­­lentősen bólintottak egy­­másnak. Eden, mondották ezek a tekintetek, most egy kicsit saját magát paren­­tálja el. MEGÁLLT EGY ÜRES AUTÓ... Clement Attleet — Lord Attleet — néhány héttel ez­­előtt láttam a televízióban. Arra gondoltam, hogy leg­­alább 80 évesnek néz ki, amikor a bemondó közölte, hogy Attlee — 80 éves. (Nem mindenki Faragó Miklós.) Attlee a televízió­­ban háborúról beszélt, csa­­tákról, amelyek kudarccal végződtek, mert a generá­­lisok nem álltak a helyzet ■magaslatán. ״ Ha Churchill személyesen vezette volna a harcokat, győztünk volna” — mondotta Attlee. Csakhogy a háború, mely­ről Attlee beszélt, az első világ­h­áború volt, a harcok Gallipoliban folytak le, a generálisok pedig már ré­­gen a másvilágon suvickol­­ják kitüntetéseiket. Attles bizonyos mérték­­ben eltörpül ex-minszterel­­nök kollégái mellett, két okból: először 18, mert párt­­ja, a munkáspárt, ellenzék­­ben van is ennélfogva poli­­tikai súlya kisebb. Másod­­szor pedig azért, mert Att­­lee hírhedten szürke egyé­­niség volt, még fénykorá­­ban is. Ha igaz az, hogy ״ Van, aki nagynak szüle­­tett, van, aki naggyá lett és van, akire a nagyságot rákényszerítette a sorsa, akkor Clement Attlee bizo­­nyára a harmadik kategó­­riába tartozik. Egyéniségének igénytelen mivoltáról számtalan poli­­tikai tréfa született. Egy­­ alkalommal, amikor Attlee miniszterelnök külföldre uta­zott, otthon hajbakaptak a munkáspárt többi miniszte­­rei, akik Attleenél sokkal színesebb egyéniségek vol­­tak: Sevan, Morrison és a többiek. Churchill ekkor, nehezen titkolt, kárörömmel kijelentette, hogy: ״ Eltávo­­zott az egér, cincognak a macskák.” Nem vésbé kegyetlen mondás pedig éppenséggel az egyik m­unkásvezér szá­­jából született: ״ A parla­­ment előtt — mondotta — megállt egy üres autó és kiszállt belőle Attlee.” Ezek a tréfák persze el­­ferdítik a való képet: akár­­kiből mégsem lesz Nagy- Britannia miniszterelnöke. Attlee hat sorsdöntő évben állt a kormánykerék mel­­lett, 1945-től 1951-ig, abban a korszakban, amikor Ang­­lia rádöbbent arra, hogy megnyerte a háborút, de el­­vesztette a békét, amikor a Birodalom megkezdte ön­­maga felszámolását­­ In­­diával és Palesztinával, és amikor Albionban bevezet­­ték a népjóléti rendszert. Attlee rendszeres és rend­szerető kormányfő volt, aki­nek legnagyobb érdeme ab­­ban állt, hogy rendben tar­­totta a szocialisták széná­­ját a pártban jelentkező széthúzások ellenére. Száraz humorral és tanítómesteri szigorral próbálta megfe­­gyelmezni robusztus kollé­­gáit. Aneurin Bevan, ami­­kor házépítési miniszter volt, arról panaszkodott, a minis­zterelnöknek, hogy a tisztviselői fegyelmezetle­­nek és nem járnak rendsze­­resen munkába. Attlee, aki nem volt meglepődve a si­­kánépítés tempójával, erre a־ válaszolta, hogy: ״ Bizo­­nyára lakáskereskedéssel vannak elfoglalva.” Bevan persze elértette a célzást. Annak idején pártjának f­­ikális szárnya rosszné­­ven vette Attleetől, hogy el­­fogadta a lordi titulust, a­­mely aligha illik egy mun­­kásvezérre. De az évek fo­­lyamán Attlee bebizonyítot­­ta, hogy a Lordok Házában is szolgálni tudja a társa­­dalm­ haladás ügyét. Mint ahogy az már nyug­­díjazott államférfiaknál szo­kásos, ő is megírta emlék­­iratait. Ezek ״ Ahogy ez történt” cím alatt jelentek meg és nem szolgáltak túl sok meglepetéssel. Ezzel szemben Attlee nem egyszer tett a Lordok Há­­zában ׳ harcias kijelentése­­ket. Főleg az amerikai kül­­ügyminisztériumot bosszan­­totta a kommunista Kína iránti szimpátiájával. Hogy éppen egy angol Lord szim­­patizáljan Maoval... Mindent egybevetve, az angolok kedvelik Attleet, szerénységét és egyenes jel­­lemét. Az angolok tudják, hogy épp ־ יل ■zerénysége biz­tosítja r­á Lord Att­lee nen van ki­jelen­téseket amelyek se­bet ejti­­k a múlton vagy jelenen. Legközelebbi számunkban jövő pénteken: (Macmillan és Chrurchll) Szabó Leó, nagyszülői társadalmunk egyik „oszlo­­pa” (mivelhogy még most is látszik rajta az egykori sportsman) szokott évi gya­­logtúráján, évekkel ezelőtt elkerült a felső gálisi Ma­­cuba kibucba. Ott aludt. De mivel a kibucában éjfél u­­táni kettőkor kezdi munká­­ját (az istállóban),­­ fel­­ébredt a szokott időben. Ki­­pihent lévén, felkelt és sé­­tára indult a kibucban. Egy­szercsak megállásra kény­­szerítette nemcsak egy szi­­gorú hang, hanem a hátá­­ban érzett hideg puskacső. Ment hát, amerre a neki­­szegzett fegyver irányí­­totta, így érkezett az éjjeli sö­­tétből a villanyfényes chá­­dár kápéhelbe. Az ügyele­­tes chávér bemutatta a le­­tartó­ztatóját, egy tizenhá­­rom éves fiatalembert. S az­tán elmesélte a nevelési szisztémájukat, aminek a következményeként szabó Leót elfogta az éjjeli őr. A bármiévá és a bár­­miévá be kell bizonyítsa, hogy megél a . . . nem a jég, ami itt nincs, — hanem a puszta föld hátán, vagyis segítség nélkül is megáll a talpán. Első próbaként fel­­szerelés és élelem nélkül ki kell mennie a kibucból hu­­szonnégy órára, a szabad természet ölébe, — telepü­­lést nem is keresve. Persze, tudtán kívül figyelik,­­ vi­­gyáznak rá. A másik próba két napos, valamely távoli kibucban, vagy falun, ahol ismeret­­len, lehetőleg más törzsbeli családnál kell töltenie az időt, velük éljen, dolgoz­­zon, s ha vallásosok, imád­­kozzon, ismerje meg az életmódjukat, kössön barát­­ságot velük. Aztán kerül sora az éjjeli őrségnek, amit még további több napos főpróba követ. * Nem tudom, Macuba kez­­deményezése volt-e, de a mi moszád chinuchink, a szom­­szédos Háogen kibuccal kö­­zös nevelőintézet, a „Rámot Chéfer” is elküldi a felsőbb osztályok tanulóit tanul­­mányutra, két napi időtar­­tamra, hogy megismerjék, tisztelni tanulják népünk szétszórtságból hazatért tör­zseit, ״ ódáit”. így ezidén is elszéledtek a gyerekek, ki Cholonba a somroniakhoz, ki témáni családhoz, ki marokkóiak­­hoz, ki egy chábád faluba és e­gy tovább. És most ta­­nítóik, nevelőik segítségével és irányításával kiállításban számoltak be a látottakról. A hely a két maládiája a műhely, melynek szerszá­­mait egy sarokban halmoz­­ták fel és láthatalanná bar­­rikádozták plakátokkal és diagrammokkal. Szemlélte­­tők a nagy táblán számok a világ, azaz a földkerek­­ség zsidóinak a száma or­­szágok szerint, számará­­nyuk százalékban viszonyít­­va az összességhez. Még be sem véshettük jól emléke­­z­őinkt­, akárhogy szeret­­jük is a statisztikát, a­mi­­ko­r ennél is jobban felkelti az érdeklődésünket egy táb­­la, rajta eredeti soproni hé­­ber betűs nyomtatvány: egy vallásos ének, ott van a kottája is és a héber for­­dítása. Ezt Cholonból hoz­­ták a gyerekek. A közeli sarokban — mit is nézzünk előbb? A témámi kincse­­ket? Azt is, de itt van egy marokkói tálit, mellette az arany hímzéses tasakja és tefilin ezüst szőttes bugyrá­­ban. Ott magasodik teljes méltóságában egy Tóra, mellette a dús hímzésű se­­lyem­i köpeny és az ezüst ״ mutató", amellyel a felol­­vasó tekintetét irányítják. Szép mivű antik serleg a kidushoz és a hardalához, a szombat búcsúztatóhoz szükséges fűszertartó, az ezüst, filigrán munkával készült tornyocska, ami mely askenáz zsidó házból hiányzott ? Amott egy ma׳"­rokkói talit katan", gyar-zsidó köznyelven ci­­dákli,­­amire mindjárt meg­­jegyzi egyik diávérunk, hogy ״ paszul”, nem kóser, a rojtja nincs rendjén, « ch­isz nincs előírásosan, cso­mázva... Emitt régimódi réz dha­­nukiák ... Ezek askená­­ziak; épp ilyen volt az apai dédnagyapámról maradt menóra, ami Mume Bass konzolján a két négy szön­gy talpon álló rézműves „remekbe” készítette kan­­deláber között díszelgett. Vajon hová lett, hová kaso­lódott a méltatlan örökösök kezén ? Merengésemet a múlton fokozta a fejem fö­­lött függő „sabesz lámpa”. Oh, oh, Teremtőm ... ilyen, épp ilyen, vagy talán még szebb is volt, ami anyai nagyapámról maradt. Az is rézből való volt, nyolc vá­­lyú várta péntek délután az olajat és a kanócot és az áldást... Mindezt és a falon a nagy török selyem perzsa sző­­nyeget csak összeszedték a gyerekek, kölcsönbe, a ki­­állításra. De az, amit ők csináltak, azt nézzük csak a szőnyeg árnyékában! Megépítették a Csátban lá­­tott Ari templomot másfél méternyi szélességben! Itt a kép is eletem, összeha­­sonlíthatom. íme középen a lépcsős, körül rácsos emel­­vény a Tóra felolvasáshoz. Körül az ülőpadok. Vent a női karzat... De menjünk tovább. A falon nagy négys­ze­­gekben héber szöveg: az egyik a somroniak betűi­­vel, a másik a rabbinikus kor betűivel, harmadikon Rasi sajátságos betűi (mi­­lyen nehezen szoktam meg a „sin”-t, ami a rrp ismert ,,bét”-ünk fordítottja...) az­­tán, hogy a szlárdi köny­­veket nyomtatták, ahogy az askenáziakat... És ki ne felejtsem a gyönyörűségesen kipirított kerek két máceszt, amit a gyerekek a chabad faluban sütöttek, ahol segítettek a házigazdájuknak a sütés­­ben! Gyerekkorom kedves emléke a család férfiai ál­­tal ez­er pészáchra virradó éjjel sütött kerek micvo­­macesz, a szédertálak di­­sze... — De nini, a babák! Körülbelül tizenöt centimé­­ter a magasságuk, tarka a köntösük, hajoltan, vagy tánclépésben állnak egy festőpaletta formájú asz­­talpán. A gyerekek csinál­­ták öltöztették őket, ki­­csi eredeti népi viseletük­­ben: témáni, somroni, per­­zsa, buhharai, kocsim (in­­diai), marokkói, tripolitán, askenáz, vagyis, lengyel zsidók, nők és férfiak, — minő színes társaság! A testvéreink ... A témani ékszerek, a per­zsa dobozok, könyvfedelek ismeretesek, nem is rész­­letezem. És kérem, ne cso­­dálkozzanak a lelkesedése­­men, a meghatottságon. Tu­dom, már láttak ilyet mú­­zeumokban, — én is lát­­tam, nem is egyet De ez itt van és kérem, ne vegyék rossz néven, ha örülök, hogy a modern nevelés súlyt helyez a hagyomány tiszteletére és szeretetére. Egy őszinte apa sóhaja: Én olyan boldog korszakban éltem, amikor az ifjúsági bűnözés nem létezett,­­b­en­­nünket egyszerűen nemzeti csalésnak neveztek. A törzsed kiállítása Ramot Cháferen írta: F. Fürth Margit ANTHONY EDEN -At’e ר־סתואודי Uj tagokat ־ minden áron Stockholmból származik ez a kis történet. Az egyik keleti ország kommunista pártja minden erejével igyekszik új tago­­kat szerezni. Ezért prémiu­­mot ígér mindenkinek, aki új tagot akvirál a párt szá­­mára, a következő skála szerint: Aki egy új tagot szerez a kommunista pártnak, an­­nak jogában áll büntetle­­nül politikai vicceket mon­­dani. Aki két uj tagot akvirál, az templomba járhat és imádkozhat. . Három új tag szerzése a kommunista pártból való ki­­lépésre jogosult. Aki pedig négy új tagot szerez a kommunista párt­­nak az kívánságára hivata­­los bizonylatot kap, amely azt igazolja, hogy az illető sohase volt tagja a kom­­munista pártnak. 1964 IV 17 Új Kelet 7

Next