Uj Kelet, 1966. november (47. évfolyam, 5554-5579. szám)
1966-11-04 / 5557. szám
Kétes értékű kereskedősztrájk Ha a kereskedők szervezetei a kormányt szidják az emelt városi üzletadó miatt, van valamelyen igazság benne. Csakhogy az érveik nem hangzanak jól és a vádak időzítése sem helyes. A kormányt legfeljebb azért érheti szemrehányás, hogy az utóbbi években erős kézzel megakadályozta a városokat az üzleti adó emelésében. A konjunktúra éveiben a pénzügyminisztérium nem engedte meg a városoknak sem a telekadók, sem az üzleti adók kivetési kulcsának megváltoztatását. Tíz évvel ezelőtt állapították meg az üzleti adó felső határát évi 2000 fontban. Az azóta eltelt évtized alatt fantasztikus mértékben megváltozott az izraeli kiskereskedelem képe. Csodálatos portálokat építettek, a belső architektúra minden rafinériájának felhasználásával az üzletek százait tették modernné, elegánssá, vonzóvá. Minden valamire való üzletben léghűtés, lépéseket elnyomó szőnyeg, halk muzsika és pazar esti világítás várja a vevőt. A párizsi üzletekkel is versenyezhetnek a tel-avivi Allenby, Ben-Jehuda, Dizengoff utca Dazar kirakatai, a polcokat zsúfolásig megtöltő áruk pedig ebben az országban soha nem tapasztalt bőségről beszélnek. Ha el is fogadjuk, legalábbis részben, azt az érvet, hogy a külső már nem mindig tükrözi a kereskedő igazi helyzetét, s hogy a kíméletlenül erős verseny kényszerítette az üzlet modernizálásra, s megszépítésére, sokan közülök adósságokba verték magukat, még ennek a magyarázatnak az elfogadása mellett sem tudjuk helyeselni a nagy felzúdulást, amelyet az üzlet adó emelése a kereskedőtársadalomban kiváltott. Még kevésbé érthetünk tehát egyet a kerekedők egynapos tiltakozó sztrájkjával, amely e hét keddjén kényszerpihenővel ajándékozta meg azokat is, akik csak szervezeti fegyelemből engedelmeskedtek a sztrájk felhívásának. Amikor a Kneszet törvényerővel tette lehetővé a városoknak, hogy az üzleti adó plafonját 2000 fontról 5000 fontra emeljék, az a cél vezette, hogy lehetővé tegye a városoknak költségvetéseik kiegyensúlyozását. A kormány évek óta áll ellent a helyi hatóságok követeléseinek, hogy növelje a városok támogatását, mert képtelenek ellátni szolgáltatásaikat. Olyan korszakban, amikor a kormány a szubszidumokat is csökkenti és a fogyasztóra hárítja a terheket, nem nehéz megérteni, hogy vonakodik a városok fokozottabb segélyezésétől, mert hiszen ez sem egyéb, mint a szubszidumnak egyik formája. A városok szerencsétlen helyzetét a sztrájkok sokasága bizonyítja, az a tény, hogy két három hónapra adósok maradnak alkalmazottaink fizetésével. Hogyan teremtsék tehát elő a városok a pénzt? Nem fordulnak máshoz, csak polgáraikhoz. Az üzlethelyiségek adója világszerte fennáll. Izrael nem vezetett be ezzel forradal-mi újítást. S ha a jelenlegi adómagasság 10 éves fennállása alatt lehetővé vált az üzleteknek olyan arányú fejlődése, mint aminek szemtanúi vagyunk, kézenfekvő, hogy a városok ettől az izmosodó társadalmi rétegtől akarják behajtani a költségvetéseikhez szükséges összegek egy részét. Nem értünk egyet a kereskedő szervezetek érveivel ,hogy az új adóhatár elviselhetetlen terhet ró rájuk. Kiderült, hogy a kiskereskedőket tehát az érdekelteknek hatvan százalékát egész kis összeggel terheli az új rendszer, olyan kis többlettel, ami miatt például a ■1eruzsáleml kiskereskedők nem is akartak résztvenni a sztrájkban. Azt állították hogy azért a 25-50 font évi megterhelésért nem hajlandók a nagy üzletek érdekeit megvédeni. Az 5000 fontos legfelsőbb határig a kereskedőknek alig három százalékára terjesztik ki az emelést. Azok a sokméteres hosszúságú, hatalmas kirakattal rendelkező üzletek, amelyek az alkalmazottak tucatjait alkalmazzák, talán sokallják az évi 3000 fontos újabb terhet, de józan ésszel lemérve, ez nem jelenthet olyan gazdasági sérelmet, ami miatt érdemes volt megbénítani egy napra az ország életét. Százezres, sőt milliós költségvetéssel dolgozó üzletekről és áruházakról van szó, amelyek kirakatrendezésre jóval többet költenek, mint az üzleti adó különbözetre, amelyet az új rendszer alapján kivethetnek rájuk. A kereskedőknek meg van minden eszközük is arra, hogy az új adóteher ellen küzdjenek. A kereskedelem megbizottainak biztosítják, hogy az adókivető bizottságban verekedjenek a városi hatóságokkal. Ki lehet vívni, hogy az új teher arányosan oszoljon meg a különböző méretű és jövedelmű üzletek között. Még a mai, lassúbbodó üzleti forgalomban sem adhat ilyen forradalmi lépésre okot havi 100-150 font adótöbblet kivetése ,az nem olyan kibírhatatlan teher, ami ellen nem lehet logikusabb eszközökkel érvelni és harcolni. Inkább politikai lépés volt ez a sztrájk, mint gazdasági• A kispolgárság megmozdult, de az emelt üzleti adó csak ürügyül szolgált erre. Bizonyos, hogy kevés ország van a világon, amelyben az adóterhek olyan súlyosak, mint Izraelben. De ez általános panasz, nem csak a kereskedőké. Még sosem tört ki alkalmazott sztrájk amiatt, hogy a jövedelmi adóval mennyire lenyomják a dolgozó rétegek életnívóját. Az adóteher valóban eljutott az elviselhetetlenség határáig, de mégsem volt még társadalmi réteg, amely sztrájkot hirdetett volna az adó miatt. Olyan nagy kedvezmények mellett, amelyeket a jövedelmi adótörvény a kereskedelmi és ipari vállalatoknak biztosít, visszásnak látszik, hogy éppen ez a réteg reagál ilyen erélyesen egy viszonylag jelentéktelen illetéki emelésre. Hiszen még az üzleti adó egy része is állami adókedvezményt kapnak. A kereskedők szervezete valóban büszke lehet rá, hogy ilyen kis ügyért ilyen nagy megmozdulásra tudta rávenni tagjait, de vajon ezzel a lépéssel nem teremtett olyan precedenst, amelynek követése talán éppen a kereskedőkre fog ártalmasan kihatni? A polgári rétegek kezében a sztrájk fegyvere olyan, mint a dumeáng, amelynek ütése nagyon fáj, ha a levegőből visszacsap. Vendégeink: ORSZÁG Ilii, budapesti festőművész, akinek szombaton kiállítása nyílik Tel-Avivban Kislány volt, amikor a háború vihara Ungvárról elsodorta Budapestre. Ott élte le a szörnyű esztendőket, ott alakult ki különös alkata. Tíz éves kora óta tudatosan készült a művészi pályára, akadémista lett, Szőnyi István, a korszakos tehetségű mester tanítványa. Rengeteget tanult tőle, de nem követte. Nem követett soha senkit. Saját útján indult el, világot teremtett magának. Nem tudom meghatározni piktúrájának irányát, hova ismerkedem képeivel, amelyeket nem vászonra, hanem farostlemezre fest. Kérem, segítsen, legalább a meghatározásban. — Azt mondja: Szimbolikus absztrakció. Ország Lili a pusztulás absztrakcióját festi. Régi városfalakat, elsüllyedt világok véletlen maradékát. Gyakran jelennek meg héber betűk, a mi szemünknek oly kedves karos gyertyatartók — menőrák — ezeken a képeken. Amikor fest, saját szava szerint, sűrűn vizionálja az elpusztult Szentélyt, a jeruzsálemi templom nyugati falát. Őgy mondja: a panaszfalat. Nem időszerű a művészete ? Ahogy vesszük. Talán a legidőszerűbb. Nem tartozik egyetlen iskolához sem, társtalansága csak az elsüllyedt zázadok perspektívájából és nem a mi zaklatott hétköznapjaink távlattalansága szerint érthető. Kiket érez magához közelinek? Paul Kleet — akinek művészetére nemrég volt alkalmunk feltekinteni a tel-avivi múzeumban rendezett emlékkiállításon —, aztán Max Ernst és egy budapesti zsidó mester, Bálint Endre nevét említi. Utóbbi művész nemrég nemzetközi hírnévhez jutott Biblia-illusztrációival. Ide 6, Ország Lili kitér a hírnév elöl. Eddig csak ma-agyarországi társas kiállításo-kon szerepelt, másfél évtizedes alkotó pályája során szombat délelőtt nyílik meg első önálló tárlata. Tel-Avivban, Hadassza Klacskin galériájában. Hivatalos meghívás alapján jött Tel-Avivba. Budapesti ügyvivőnk, Dávid Gi- ן ládl kezdeményezte a kiállítást, a magyarországi hatótágok teljes támogatást nyújtottak. Ország Lili 15 képével és 45 grafikájával érkezett. S magával hozta egy érzékeny művészlélek graffinitását is. Járja az or-szágot, keresi a régi-régi történelmi emlékeket, romokat és egyetlen élmény az élete Izraelben. Alkotásai valóságos szinterén jár-kél, és úgy telik meg impressziókkal, mint a szivacs, amelyet tengerbe ejtettek. Hogy héber betűk kanyarognak az üzletek cégtábláin, hogy az alkonyatban héber betűket formázó neoncsövek szuggerálják egy régi kultúra újjászületését — mindez kevéssé érdekli. De egy sülylyedő firkó felirata, a sajátosan összezárt kezek, a zsidó főpap áldásának kőbevésett szimbolikája, az ásatások nyomán elötárulkozó klasszikus valóság — mindez olyan állapotba hozza Ország Lilit, mintha áramot vezettek volna a testébe. — Meg is maradok a hasonlónál. A művésznő a zsidó kultúra áramkörébe került, miután éveken át szárazelemekből mentette az alkotóerőt. Stílusos akartam lenni és a Kászitba, a tel-avivi művészkávéházba hívtam meg Ország Lilit. Annak terraszán beszélgettünk, észrevettem, hogy az alkonyi forgalmat élénken figyeli, bár a zsivaj elöl legszívesebben befogná a fülét. Azt kérdeztem tőle, előfordulhat-e — akár csak véletlenül is — hogy annyira megfogja egy kavargó utcakép, vagy egy érdekes alak a kávéház szomszéd asztalánál, hogy ecset után nyúl és megfesti ? Úgy nézett rám, olyan értetlenül, mintha kínaiul szóltam volna hozzá. S akkor újabb hibát követtem el. Arra kértem, beszéljen a képeiről. —Ha szavakkal is elmondhatnám — válaszolta — akkor nem festenék . . . (b.p.) ORSZÁG LILI PANASZFAL Ország Lili egyik érdekes képe a tel avivi tárlaton Kérdés — felelet 1. Kérdés: Milyen a Szovjetunió és egyes népi demokratikus országok közötti gazdasági együttműködés? Felelet : Egy régi emigráns virslit árul a bécsi Rothschild bankház előtt. Arra téved egy újabb emigráns, aki csak nemrég érkezett és akinek anyagi gondjai vannak. — Drága barátom — kezdi a megvágási kísérletet az új emigráns —, látom, hogy jól megy a virsli-boltod. Adj nekem kölcsön száz schillinget! — Sajnos ,nem adhatok — mondja a régi emigráns, miközben rámutat a mögötte lép elegáns bankházra. — Megállapodásom van Rothschilddal. — Neked Rothschüdba! — hüledezik az újonnan érkezett. — Miféle megállapodásod van vele? — Én nem adok kölcsön pénzt és ő nem árul virslit. Vérző Nigéria írta: Kármel Jochánán Amióta Basutoland és Betsuanaland is elnyerte függetlenségét, az önálló afrikai államok száma már negyven felé közeledik. Hovatovább az egész fekete Afrika elnyeri önállóságát. A gyarmatosító hatalmak közül már csak a portugálok nem akarják meghallani az idők szavát és védik kétségbeesett szívóssággal gyarmataikat, Angolát és Mozambiquet. De azok részére, akik azt hitték, hogy a nap, amikor az angol, vagy francia lobogó helyébe kitűzik az új állam zászlaját, egyben a bajok végét és a megváltás kezdetét jelenti, a valóság keserű csalódást és kiábrándulást hozott. A bajok és a nehézségek a függetlenség kikiáltásával nem hogy elmúltak volna, hanem csak most kezdődtek. A gyarmati kormányzat fékentartotta a törzsi és nemzetiségi ellentéteket, amelyek a fék megszűntével, teljes erejükkel törtek fel újból. Azok a zavarok és megpróbáltatások, amelyek az utóbbi években Afrika legnépesebb államát, Nigériát sújtották, már csak azért is éredmesek a kivizsgálásra, mivel Nigéria különös belső helyzeténél fogva, szinte iskolapéldája azoknak a problémáknak, amelyekkel az új afrikai államoknak meg kell küzdeniök. Kezdjük ott, hogy Nigéria, most állam, létezik, de nigériai nép nincs, sohasem volt és egyelőre semmi jele sincs annak, hogy megszületősélben lenne. Az ország határai kizárólag a véletlen szülöttei, illetve, a francia és angol koloniális hatalmak közötti múlt századbeli szerződések eredményei, amelyek a legönkényesebben szorítottak egy keretbe olyan elemeket, amelyeknek egymáshoz az égvilágon semmi közük sincsen. A koloniális urak számára egy néger az egy néger volt, és a legkisebb mértékben sem törődtek azzal, hogy például Nigérián belül nemcsak különböző törzsek, hanem különböző népek is élnek. Az észak-nigériai Haussa és Fulba törzsek tulajdonképpen több milliós népek és ugyanez áll a dél-nigériai Yorubákra és Ibokra is. Igaz, hogy mindnyájan négerek, de sem közös nyelvük, kultúrájuk, sem azonos vallásuk nincs. Egy kalap alá venni őket, körülbelül annyi joggal lehet venni, mint a hollandokat és a görögöket, azon a címen, hogy fehérek. A Haussák és a Fulbák mohamedánok, az Ibok és a Yorubák pedig nagyrészt keresztények, kisebb részt pogányok. A déliek jóval magasabb kultúrákon állnak, a Haussáknak és a Fulkáknak viszont nagy katonai hagyományaik vannak. Az északi és déli tartományok népeit évszázados ellentét és gyűlölet választja el. A déli, békés hajlamú lakosság, amely nagyobbrészt a tengerparti övezetben koncentrálódik, a múlt század folyamán egyszer a csecselégy és egyszer az angolok mentették meg a harcias északiak kezéből. Az északi bantu-törzsek felett, csaknem a mai napig, egy berber eredetű arisztokrácia, a Fulánik uralkodtak. Lovas seregeik a múlt század folyamán ellenállhatatlanul törtek előre a tenger felé. A dzsungel-övezetben a csecselégy csípése nyomán azonban, lovas és lova ezrével pusztultak el és csak ez mentette meg a délieket a leigázástól. A második előretörési kísérletet már az angolok állítottál meg. A Fuláni arisztokrácia azonban uralkodó elem maradt az önállóság kikiáltása után is. A federális szerkezetű államot az északi tartomány uralta és az ország igazi ura Sir Ahhmed Bello, a fulanik fejedelme, ״ a sokotói sardama” volt, aki egyben az észak-nigériai miniszterelnök tisztét is betöltötte. A központi miniszterelnök Sir Abubaker Tafewa Balevva, az ő párthíve, megbízottja volt és természetesen, szintén mohamedán és szintén Fulani arisztokrata. Mintegy másfél évvel ezelőtt a déli tartományok ellenállása a mohamedán uralommal szemben, felkelésben tört ki. A felkelőknek nem kellett megmagyarázni, hogy kik az ellenségeik. Ibo-törzsbeli katonák meglepetésszerűen megrohanták Sokoto városában a sarduana híres, szép fehér márványpalotáját és kardélre hányták Sir Ahhmed Bellot, híveivel és családjával együtt. Az utolsó fuláni fejedelemmel együtt, rejtélyes körülmények között, pusztult el Balewa miniszterelnök is. A kormányzat először a déli törzsek kezébe került. Irons tábornok, vezérkari főnök vette át a kormányt. A tábornok — angol katonaiskola neveltje —, az Ibo-törzshöz tartozott és keresztény vallású volt. Kormányzatának fő célkitűzése a federális rendszer megszüntetése és erős központi kormányzat megteremtése volt, így próbáltak a törzsi ellentéteken erőt venni. A mohamedán észak azonban minden centralizáló törekvésben a befolyása elleni akciót látott és talán joggal. Ironsi tábornok és rendszere egy újabb, ellenkező előjelű, felkelésnél nem kerülte el a Sarduana és Balewa miniszterelnök sorsát. Ő is lázadó katonák gyilkos fegyverének áldozata lett. Ironsi halála óta Nigériát a teljes káosz fenyegeti és minden jel szerint Afrika második Kongójává válik. Az új miniszterelnök egy harminckét éves Jakubotrowon nevű alezredes, elméletben, miután északi és mégsem mohamedán, hanem keresztény. Személyében jó kompromisszumot képez, a valóságban azonban nem túl úrrá lenni a felszabadult erőkön. Rövid, vihar előtti szünet után, Kanoban, az északi tartomány központjában a Haussa-törzs tagjai ezrével gyűkották le az ott megtelepedett déli Ibokat. Az Ibo-törzs tagjait a kormánynak légihíd segítségével kellett kimentenie vérengző ellenségei kezéből. Mondani sem kell, hogy az első menekültek megérkezése a déli nagy városokba, Lagosba és Ibadánba, nyomban megtorlásképpen pogromokat eredményezett az ott élő mohamedánok, Haussák és Falubák ellen. Nigériához hasonló bajokkal küzdenek a legtöbb új államok, elsősorban a mesterséges határvonalak miatt. A határok sérthetetlenségét azonban szent elvvé emelték, mert mindenki — joggal — attól tart, hogy ha a meglevő, akármennyire rossz határokat megbolygatják, az a káoszt és a fejetlenséget egyszerre és egyidőben kiterjeszti az egész kontinensre. Nigéria vér nélkül szerezte meg függetlenségét, de a véráldozat, úgy látszik, elkerülhetetlen, ha nem az önállóság előtt, akkor annak megszerzése után. 1966 XI 4 UIj Kelet 3