Uj Kelet, 1968. július (49. évfolyam, 6063-6089. szám)
1968-07-05 / 6067. szám
Szép város (volt) Kolozsvár.. Jizkor-könyv fekszik előttem. Kollektív munka, amely Erdély fővárosa — Kolozsvár — zsidó érzésben, tudásban, hűségben és szeretetben kincses zsidóságának kíván emléket állítani. Nem a megszokott értelemben vett Jizkor-könyv ez. Külsőben kevesebb: alig 120 oldal, nem is nyomdagépen, hanem sokszorosítva készült. De ugyanakkor több annál, mert lapjain az új szobrenemzedék, 13-14 éves gyermekek szívdobogását érzed. Maga az ötlet is új. Az elmúlt 23 évben több mint 1400 Jszkor-könyv jelent meg. De mindezeket felnőttek írták. Az elpusztított városok szülöttjei. A szemtanuk, a hozzátartozók, a fakuló emlékek őrzői. Ez az első eset, hogy Jszkor - könyv szobre-gyerekek írásait közli. Előszavában a könyv szerkesztésével kapcsolatban Simon Tibor a következőket írja: ״ Az izráeli nyolcosztályos iskolák, a központi tanügyi hatóságok kezdeményezésére vállalták, egy-egy olyan város emlékének ápolását, melynek zsidósága a vészkorszak idején különösen sokat szenvedett és amelynek emléke, az akkor ott élt és elhurcolt zsidóság szempontjából megörökítésre szorul. A chederai, pontosabban a givát-olgai vallásos irányzatú Javne állami iskola kitűnő igazgatója, Schwarz Jehuda (Zoltán), az egykori kolozsvári Tarbut-gimnázium tanára, az iskola diákjai számára Kolozsvár zsidósága emlékének ápolását jelölte ki. A 13-14 éves gyermekek, túlnyomórészt szobrok, mintegy két éve lelkesen foglalkoznak az új ״ anyaggal", ismerik Kolozsvár egykori hitközségeit, templomait, kulturális és társadalmi múltját, a vezetők neveit és tevékenységét. Ebből a ״ tantárgyból” már a múlt évben kitűnően vizsgáztak. Schwarz igazgató összegyűjtötte a tanulók dolgozatait és a legjobbakból kiválogatott egy csokorra valót.” ״ Emlékezés Kolozsvárra...” című bevezetőjében Simon Tibor elviszi az olvasót a kolozsvári téglagyárba. A szabadulás után, 1945 március utolsó napjainak egyikén járt ott. ״ Emlékszem — írja — förtelmes idő volt, szeles, havas eső csapott az arcomba. A hosszú, sivár Kajántói itt egyetlen sártenger volt, a járdát, utat elfedte a hó, a sár és a szemét.” Simon Tibor húszezer emberi élet nyomát kereste, de elsősorban szülei után kutatott. Járta a barakkokat és azon töprengett: „vajon a 8- asban, vagy a 9-esben keressem, vagy talán ...” Most, 23 év távlatából Simon Tibor visszaemlékszik arra, hogy baj volt az idegeivel. ״ Akkor kezdődött — írja —, amikor az egyik téglabarakk keresztgerendáján ceruzával írott sorokat találtam: ״ Most visznek bennünket. Lenke, Pista és a négy gyerek”. ״ Lerogytam egy téglakupacra és szűkölve, fuldokolva sírtam. Lenkét, Pistát és a négy gyereket nem ismer ttem, a kézírás is idegen volt. De a fájdalom, mint éles kés hasított belém az egykori, sötétbe borult kolozsvári gettóban. Lenkének hívták az édesanyámat is, akinek tenyere bársonyát az arcomon éreztem azon az este ... Jökésőn visszabandukoltam a városba. Ott álltam a Mátyás király téren és néztem Fadrusz János gyönyörű szoborcsoportja kőhomlokzatán a megkopott feliratot: ״ Mátyás, az igazságos.” Cinikusan felnevettem.” Eddig Simon Tibor. 1965 szeptemberében, amikor Kolozsváron jártam, nem éreztem magamban elég lelkierőt ahhoz, hogy elmenjek a téglagyárba. Simon Tibor most karonfogott és elvezetett oda. * A könyv nyelve héber. Ez természetes, ha a szerzők névsorát olvassuk: Hászán Curi, Ezra Áháron, Ráchel Schwarz, Jaffa Chámis, Rut Lávi, Ráfáel Dadus, Tóvá Levi, Riva Tubin, Joszéf Tinami, és Jigál. Mit tud a hetedik elemista Hászán Curi Kolozsvárról? A szerző képzeletében ellátogat a kolozsvári Paálé Cedek imaházba. Kinyitja az ajtót és megáll a küszöbön. Nem tud bemenni. Ennek az arcába csapódó porfelhő az oka, vagy talán a halálos néma ׳ csend. De a nagy némaságközepette szól egy hang, amely a 13 éves szübre gyerek !velejéig hasit: ״ Bánim hájuli, gyermekeim voltak, háju [voénám, voltak, — de már nincsenek”. S ez a hang beszél Hászán Curinak, a derék, szorgalmas iparosokról, akik idejártak reggel este imádkozni, beszél az aggmenházról, amely itt volt az udvarban. A hang neveket is említ, olyan neveket, amelyeket Hászán Curi nehezen ejt ki: Lajovics, Mózes, Rosenfeld, Schwarz. ״ Tekintetem végig fürkészi a falakat — írja —, egyes helyeken sötét foltokon akad meg. A Mizrách-fal mellett felperzselt padok nyoma és a frigyszekrényben — hamu és ko-rom.” Hászán Curi pontosan tudja, hol ült Mendelbaum rabbi, az iparosok tanítómestere. Az imaház egyik falán rés képződött, nem nagy üreg, de elég nagy ahhoz, hogy madarak fészket rakjanak benne. A gyermek párhuzamot von az 1944-es kolozsvári zsidók és a madarak között, szíve megtelik fájdalommal és irigyli a madarakat... A többi szerzők is ismerősen mozognak a kolozsvári utcákon. Ismerik a Szamost, a Malom-utcát, a Széchenyiteret, a Kádár-utcát, név szerint ismerik a könyv hőseit, a kolozsvári zsidókat. Valaki azt ajánlotta, hogy rendezzenek ,előadást és játsszák el a kolozsvárizsidók szerepeit. Az előadásról a a 12 éves Rut Lávi számol be, egyetlen mondatban: „Az előadás olyan szomorú volt, hogy elkezdtem sírni és az egész közönség velem sirt”. A könyvet Slomo Zimroni és Jehuda Schwarz szerkesztették. Zimroni a kolozsvári hitközségek múltjáról, az egyházi és szociális intézmények tevékeny munkájáról nyújt tartalmas ismertetést. Ugyancsak az ő tollából kapunk terjedelmes portré gyűjteményt a lüktető zsidó élet egykori vezető személyiségeiről. Külön fejezetet szentel a kolozsvári cionizmus történetének: az olvasó érdekes és tanulságos áttekintést kap a cionista élet minden fázisá,ról, a harcokról és az eredményekről. A szerény igényekkel fellépő kötet mintegy 600 nevet említ. Túlnyomórészt a vészkorszakban pusztultak el. A könyvben szereplő élő személyek többsége Izraelben él, aránylag jelentéktelen azok száma, akik a világ különböző részein szétszóródtak. A könyv számos fényképet is tartalmaz az egykori zsidó ״ Az alijja-osztály világi kezekben” című cikkében Barzilay István arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy eljött az ideje annak, hogy a Szochnut alijja-tárcája gazdát cseréljen. Huszonhárom esztendeig állt a Hápoél Hámizráhi e tárca élén, de szerinte a megváltozott körülmények között ״ világi ember sokkal többet tehetne alijja terén, mint egy ortodox. Először is szükségesnek tartom megállapítani, hogy az alijja-tárca ma távolról sem a ״ legfontosabb” mint ahogyan Barzilay állítja. Nem azért, mintha az alijja nem volna a zsidó állam egyik legfontosabb problémája, hanem egyszerűen azért, mert az alijja méretei nagyon kicsbe zsugorodtak és a bőség országaiból való alijja sem azon múlik, hogy vallásos, vagy vallástalan ember ül a Szochnutban. Ha béke lesz az országban és gazdasági fellendülés, vagy ha — Isten ments — azokban az országokban különféle okok folytán nehézzé válik majd a zsidók helyzete —, akkor lesz alijja. Függetlenül attól, hogy az alijja-osztály vezetője kápelit visel-e a fején vagy pedig hajdanfővel jár. A Vallásos Nemzeti Párt kitúrása az alista-osztály éléről nem objektív szükségletek miatt történt, hanem kicsinyes pártbosszúból. Ez a párt volt ugyanis az, amely tavaly májusban a nagy nemzeti feszültség napjaiban kikényszerítette az egységkormány létrehozását. A Vallásos Nemzeti Párt ultimátuma nélkül Mose Dáján nem került volna a kabinetbe. Ez a tény a mai Munkapárt igen sok vezetőjének kellemetlen volt, keresztezte egyéni számításaikat és csorbát ejtett presztízsükön. A Szochnatalijja osztályából való kibuktatás ennek a tevékenységnek az első reakciója. És feltehető, hogy nem az utolsó. Barzilay szerint: ״ A nagy tömegalijja idején mindegy volt, hogy melyik párté volt az alijja-osztály. Amikor az emberek tömegei érkeztek havonta a nincstelenségből, az alijja-osztálynak nem volt más teendője, mint hogy felrakja a hajókra és beszállítsa őket az izraeli kikötőkbe.” Milyen egyszerű ezt így leírjti! A tömegalijják lebonyolítása a mandatárius hatalom idejéből az utolsó nagy alijjáig nem csupán technikai kérdés volt: ״ hajóra rakni és beszállítani”, hanem történelmünk egyik leghatalmasabb műve, amely hozzáértést, ügyszeretetet, önfeláldozást és végtelenül sok felelősségérzetet igényelt. Akik az alijja arcvonalán dolgoztak, nem egyszerű tisztviselők voltak, hanem egy nagy ügy megszállottai. Persze, hogy voltak alkalmatlan emberek is, voltak, akik haszonélvezői voltak az alijjának, de ha a 23 esztendő teljes emigrációs művét akarjuk kiértékelni, akkor megálapíthatjuk, hogy az példaszerű volt. Volt alkalmam keresztülkasul járni az alijja európai tranzitpontjait. Láttam a bécsi, nápolyi, római, athéni aktivistáink munkáját és azok javarészéről csak a legteljesebb tisztelet hangján lehet szólni. Igaz, ezt a munkát java- résrészt vallásos zsidók végezték. Meggyőződésem azonban, hogy túl minden párt- és kulcsszemponton a vallásos cionistáknak az alijta munka élére való állítása képezte a nemzeti faladat egyik legnagyobb pozitívumát. Mert a munka technikkai részének elvégzésén túl a vallásos skách még hozzáadott valamit ehhez a tisztséghez, amit seki más rajta kívül nem tehetett volna. Gondoskodott arról, hogy az új élő zsidó és izraeli légkört találjon, amikor a világ zsidóságától való sok éves elszakadás után újra zsidók közé került. Alkalma adódott nemcsak szállodában tölteni a néhány átmeneti napot, hanem megmutatták neki a templom felé vezető utat, kóser ételt ehetett, megízlelte a már majdnem elfelejtett zsidó ünnepek varázsát, itt érezhette első ízben, hogy nemcsak a zsidóországba tér vissza, hanem a zsidó néphez is. Szemtanúja voltam annak, amikor vallástalan, vagy — ahogy Barzilay írja — „világi” zsidók sírva fakadtak, amikor a pészáchi széderhez ülhettek vagy némán végig hallgatták a sábáti istentiszteletet. Arra is emlékszem, hogy az alijja-osztály „ortodoxai”, ha kellett abbahagyták a szombati vagy ros hásánái imádkozást, taxiba ültek és kimentek a városon kívüli repülőtérre egy érkező alijjacsoport fogadására. Regényt lehetne írni a Szochnut alijja-osztályának működéséről, egyesek önfeláldozó munkájáról. Az izraeli polgárnak, különösen pedig az új élénak keserű asszociációi vannak, ha a Szochnut szót hallja. És ennek a keserűségnek igen komoly alapja van. Mert a lakáskérdés körüli a huzavona, a munka és kölcsönök terén tapasztalt bürokrácia, az élék lehetetlen helyekre való elosztása mind közélet személyiségeiről, templomokról, intézményekről, a kolozsvári téglagyárról. A szerkesztők bevették a könyvbe dr. Weinber-Kármeli Mózes volt kolozsvári neológ főrabbi tanulmányát az erdélyi zsidóság tragédiájáról. Részleteket közölnek néhai Hátszegi Ernő „Elzbek” című könyvéből, amely annak idején héberül is megjelent. Találunk benne leírást Erdős Lászlótól, aki a felszabadulás utáni Kolozsvár fájdalmas képét mutatja be. Schwarz Jehuda iskolaigazgató több dolgozattal járul hozzá a könyvhöz: áttekintést ad az erdélyi zsidóság fejlődéséről, majd közreadja ukrajnai muszos élményeit. A kötetet Slomo Zimroni utószava zárja, aki Jeremiás könyvéből merít vigaszt és biztatást. A szerzők mentegetőznek, olyan körülmények, amelyek felesleges szenvedést okoztak az új jövevénynek, olykor pedig még a jeridának is alapját képezték. De a legtöbben tudják, hogy mindez nem tartozott az alistaosztályhoz, hanem a „machleket háklitá” vagyis az új élék begyökereztetésével megbízott különleges osztályhoz. Ennek az osztálynak az élén pedig nem álltak sosem ״ ortodox”-ok. Barzilay István még valamit nehezményez. Elmeséli, hogy amikor Amerikában járt, ״ egy-két” shách arról panaszkodott, hogy az ״ alijja-osztály minden igyekezete arra irányul, hogy a vallásos zsidóság, az európai és izraeli értelemben vett ortodoxia ׳ körében tevékenykedjen”. — Ugyanakkor, úgy gondolja ן Barzilay, hogy a reform-zsidóság körében az alijja-osztály nem fejt ki kellő felvilágosító munkát az alijja érdekében, holott ez a réteg olyan cionista vezéreket adott a zsidóságnak, mint Stephen Wise, Aba Hillel Silver és Nussbaum rabbik. Elfogadom azt a tételt, hogy az alijját szolgáló felvilágosító munka át kell fogja a gálati zsidóság minden rétegét. Vallásosakat, vallástalanokat, kapitalistákat és szocialistákat egyaránt. Csak jöjjenek ide, majd vitatkozhatunk, veszekedhetünk, de végül is találkozunk a zsidó állam és nép szeretetében, jövőjét illető aggódásunkban. Vannak azonban külföldi zsidók, akik inklináltak az alijjára és vannak, akiknek számára Izrael állama olyan távoli és idegen, mint Karacsatka, vagy legjobb esetben, csak mint turisztikai tényező szerepelhet az állam fontosságának sorrendjében. Ha létezett kompakt, szer״ Az olvasó úgy vegye a kezébe ezt a könyvet, — írja Simon Tibor, — mint egy el-׳ süllyedt világ fájdalmas üzenetét. Nem történeti munka ez, hanem történeti vázlat. Hiányzanak az éles vonalak, a történeti kutatás és okfejtés alapszabályai. Sokszáz név (sokak számára bizonyára kedves nevek) minden bizonnyal kimaradt, de a könyv korlátozott terjedelme, a rendelkezésére álló anyagi alap többre nem futotta.” Nem kell menteni ezt a könyvet. Dicsérni kell és magasztalni. Hála és elismerés jár azoknak, akik létrehozásán fáradoztak. Szív van benne — az erdélyi zsidóság lelke. Nem emlékszem az időre, mikor olvastam ilyen megható írást. Még azt sem szégyellem, hogy lapozgatás közben ezt a könyvet megkönnyeztem. Schön Dezső vezett alijja a bőség országaiból, akkor az a vallásos zsidók alijjája volt. Kevés reform rabbi hozott magával falvakat benépesítő, városi negyedeket alapító tömeget, ha egyáltalán jöttek reform rabbik. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert a reform zsidóság nemcsak vasárnapra helyezte át a sábátot, nemcsak hajadonfővel imádkozik templomaiban, de törölte a Cion szót is imakönyveiből. A vallásos zsidó számára hitvallás a ״ lesáná hábáá Béjerusálájim” mondat, és ha nem valósítja meg azt, ha továbbra is a gáratban marad, legalább tudja, hogy ezáltal vétkezik, helytelen úton jár. Az eljövendő alijják nagy tartalékját továbbra is a hhászidkörökben, az ortodox templomokban, a teljes zsidó élet iránti nosztalgiát érzők között fogjuk megtalálni. Nem tudom, hogy e tömegek felé — nem a Nemzeti Vallásos Párt szempontjából, hanem általános zsidó érdek, kék szempontjából — célszerűbb-e a Munkapárt irányítása alatt álló alista-osztály, mint a régi gárda? ★ Tudomásom szerint felajánlották a Hápoél Hámizrádinak az Alijját Hánpár tárcát, az alijja tárca helyében. Véleményem szerint hibát követett el a N.V.P., hogy nem fogadta el ezt az ajánlatot. Több fontosságot tulajdonítok olyan munkaterületeknek, amelyek az ifjúság nevelésével foglalkoznak, mint minden más tárcának. Mert az állam jövőbeni arculatát az ifjúság alakítja ki. Ezzel a tárcával sem a pénzügyi, sem a szervezeti, sem pedig a mezőgazdasági tárca nem ér fel. Úgy látszik inkább presztizskérdés állott fent, mint lényegbeli különbség. A N. V. P. igazságtalannak és indokolatlannak tartotta, hogy kiveszik a hatásköréből azt a munkakört, amelyet negyedszázada látott el tehetséggel és odaadással. Alijja ״ világi" és ״ vallásos" kezekben Írta: Rössel Mordecháj ZIMRONI SLOMO SCHWARTZ JEHUDA 2 Uj Kelet 5.VII.1968 / * ” ' ” ^ י ־י «־-. ׳־ י ” י" '*V' !־. a ',;-■X,*- ... .. ־ יr f— ״Címzetes" léghütés Egy idős amerikai turista- s léghűtéses, a készülék azonházaspár nemrégiben taxitban elromlott, bérelt az egyik turisztikai — Csalás! — kiáltott fel cégnél, a Judeai hegyekben dühösen a turista hitvese. — való kirándulásra. Előre kifi- Férje azonban megnyugtatta: tették a taxi árát, amelyet — Nem, drágám, ez egy további hét font összegű ille- jellegzetes izraeli szokás, tékkel toldottak meg, mert Pontosan húsz évvel ezelőtt, ragaszkodtak ahhoz, hogy a 1948-ban Jeruzsálemben jártaxi léghűtéses legyen. Amitam az ostrom idején és amikor aztán másnap reggel elvi kor szobát vettem ki az egyik dúlnak, kiderült, hogy a forró szállodában, a tulajdonos sivatagi levegő teljesen el- megkérdezte, fürdőszobával önti a kocsit, óhajtom-e a szobát. Amikor — Itt valami tévedés tör; igenlőleg válaszoltam, majdtént! — mondotta a turista׳ nem dupla árat kért. Ki is sihatagosan a sofőrnek. Siettem és csak azutánderült — Semmi tévedés, uram,ki, hogy az ostrom miatt válaszolt a sofőr — a taxi nem volt víz.