Uj Kelet, 1974. február (55. évfolyam, 7770-7793. szám)

1974-02-15 / 7782. szám

8 ÚJKELET 1974. II. 15 BÍRÓSÁGI jegyzetek SZÖKIK ÉS VISSZASZÖKIK AZ ASSZONY Irta: BENEDEK PÁL A férfi jó ötvenes lehetett, amikor egy jó­­tékony célú rends’utánon megismerte álmai asszonyát. Szép vörösbe hajló gesztenyeszín hajú elvált asszony volt, nála tizenöt eszten­­dővel fiatalabb, vagyis a harmincas éveinek közepén járt, Tetve inkább illegette magát. Csak néhány hétig jártak együtt, mert kap­­csolatukat hamar legalizálták. A szabadsze­­relem napsütötte rétjéről mintegy bemenekül­­tek ■az esküvői sátor árnyéka alá. — De szép pár! — mondták az embe­­rek, mert valóban mutatós volt kettőjük együttese. Az első időkben úgy látszott, nincs sok összefüggés a boldogság és a házastár­­sak éveinek számában mutatkozó aránybeli eltérések között, mert turbékoltak, mint a galambok és egymás tenyeréből ették a sze­­relem tiszta búzáját. Dehogy tudták volna elképzelni, hogy egyszer még ocsu is keve­­redhet a búza közé. A férj olyan lelkesen fűtötte a házitűzhelyet, hogy alig egy évvel később gólyakelepelés verte fel a környék csendjét. Megérkezett az örökös, egy gyönyörű, pufók kislányka képé­­ben. Most ■már tényleg határtalannak tűnt a kettőjük boldogsága. Amikor a kislány nyolchónapos volt, szü­ ' Heti bántalmak támadták meg az asszonykát és az orvos meleg fürdőhelyre küldte. A csöp­séget a férj egyik négygyermekes unokahú­­ba vette magáihoz ,,Nálunk aztán igazán el­­fér!“ A felkiáltással és az asszony elvitor­­lázott Tibériásra. A szakirodalom tanulsága szerint állító­­lag már máskor is előfordult, hogy a tibé­­riási fürdőzés és iszappakolások által terem­­tett magas hőfokon táptalajra talál a házas­­ságtörésre alapozott szerelem is, de ebben az esetben valami más történt. A fiatalasszony­­nak erősen csapta a szelet egy betegtársa — állítólag még a leletük is hasonló volt, tehát körülbelül azonos időt töltöttek a fürdő­­ben —, de futó kaland helyett komoly sze­­relem kerekedett a dologból. Ennek a sze­­relemnek során az asszony kénytelen volt re­­vízió alá venni korábbi álláspontját, mert azt látta, hogy tizenöt év korkülönbség még­­is csak sok házastársak között. Ebben az eset­­ben mindössze három esztendő fejezte ki a kettőjük közötti különbséget. Annyival volt fiatalabb a férfi. A hat hét­e, minden probléma nélkül eltelt, mert a tel­­avivi férj megjelent ugyan hétvégeken, de nem sok vizet zavart. Legkevésbé érzelmi értelemben. És amint feljött szombat este az első csillag, a férj visszautazott Tel Avivba, a fiatal férfi pedig a lifttel felutazott az asz­­szonyka negyedik emeleti szobájába, ahol rendkívül szívélyes fogadtatás volt az ősz-­­z­­tály része. A hat hét végeztével az asszonyka és a fér­­fi — vagyis a gaz csábító —, visszatértek a bűnös Tel Avivba és arra még csak nem is gondoltak, hogy illő volna pontot tenni kettőjük kapcsolatának végére. Az ellenke­­zőjét határozták el. Annyi időt nem tölthet­­tek együtt, mint a hegedű-formájú tó, a szépséges Kineret partján, de azért naponta találkoztak. Kezdetben a férfi albérleményé­­ben, de az kényelmetlen megoldás volt, ugyanis a házinéni, a férfi lakásadója, tilta­­kozott az otthonának megszentségtelenítése ellen és napirenden voltak a zajos nagyje­­lenetek. — Ebből elegem volt, ide többet nem jö­­vök! — jelentette ki néhány randevú után a fiatalasszony. — Majd megfordítjuk a dol­­got. — Mire gondolsz? — Nagyon egyszerű. Ezentúl majd te jössz hozzám. A házinénid pedig pukkadjon meg. — És a férjed? — Dettó. A kapcsolatuk egyre mélyült és hetek múl­­va már azzal sem törődtek, hogy a férj meg­­meszeli a dolgot. Az asszony pontosan tud­­ta, mikor kell hazatérnie a férjének a kis üzletéből, de szándékosan nem távolította el a lakásból az udvarlóját. Hazaérkezett a férj, a konyhában tálalt neki vacsorára, majd így szólt: — A kávét ■a szalonban együtt isszuk meg. Hármasban. — Hogy érted azt, hogy hármasban? Tud­­tommal a kislányunk még nem iszik kávét. — Valóban nem, de itt van egy kedves is­­merősöm, akit nagyon megkedveltem Tibé­­riáson. Gyere, ismerd meg, azt hiszem, rokon­­szenvesnek találod te is. Ebben tévedett az asszonyka. A férj na­­gyon ellenszenvesnek találta a férfit, sőt a „meglátni és meggyűlölni egy pillanat műve volt“ — formulát is nyugodtan alkalmaz­­hatjuk a helyzet pontosabb megvilágításá­­ra. Ennek ellenére jó képet vágott a dolog­­hoz, mert jólnevelt ember volt, de amint el­­ment a fiatal férfi — vagy ahogy a férj ki­­fejezte magát, eltakarodott — éktelen ha­­ragtól fűtött hangon kijelentette: — Nem óhajtom többé ezt az urat látni. Pökhendiségét és felfuvalkodottságát nem tartom elviselhetőnek. Hol szedted fel? Hát ennyire képtelen vagy megválogatni a tár­­saságodat? Igazán csodálkozom rajtad, fi­­am. — Ne csodálkozz, és ha lehet, ne nyilvá­­níts véleményt, mert nem érdekel a vélemé­­nyed. Én jól érzem magam a társaságában és nem vagyok hajlandó lemondani arról. Lehet, hogy neked igazad van a magad­­ szempontjából, de vedd tudomásul, hogy­­ nekem megvannak az egyéni szempontjaim. Jobban jársz, ha nem ismertetem azokat... ! A férfinek ez elég volt, mert gyors észjárá­­j súk ember létére hamar átlátott a szitán. Kü­­­­lönben is észrevette, hogy az asszony már nem viseltetik iránta olyan egyértelmű oda­­adással, mint valaha. Kereskedőember volt, fogalmait ■az üzleti életből merítette. — Úgy látszik, társat kaptam! — mor­­fondírozott magában, de aztán csép csende­­sen elhessegette magától a számára kínos és bizonyos mértékig megszégyenítő gondo­­latot. Ez különben hetekkel korábban volt, alig valamivel azután, hogy a felesége visszatért Tibériásról. Most már tehát világosan tudta, hogy hol van az eb elhantolva. Találkozott felesége széptevőjével, szemtől-szembe látta családi boldogságának feldúlóját. Erősen törte a fejét, hogy mitévő legyen. Megfor­­dult az is a fejében, hogy talán legokosabb lenne szép csendben lelépni a színről és át­­engedni a terepet annak a tejfelesszájú síbe­­dernek. Aztán felülkerekedett az ősi virtus és másként határozott. — Nem olyan fából faragtak engem! Harcba szállok vele, mert igaz, hogy ő a fiatalabb, én viszont sokkal tapasztaltabb vagyok! — hangzott a megmásíthatatlan el­­határozása. Csak még nem tudta, hogyan üsse ki a férfit a nyeregből. Egyelőre figyelt és ková­­csolta a terveket. El is vetette valamennyit. Végül így okoskodott: — Azt szeretik a nők, ha a férfi imponál nekik.. Én az erőmmel, a bátorságommal és a középkori lovagokra emlékeztető modo­­rommal fogom bámulatba ejteni az asz­­szonyt. Olyan helyzetet teremtek, hogy kéz­­zelfogható legyen a feleségem számára a kettőnk­­közötti különbség! Arra nem gondolt a boldogtalan, hogy az asszony már régen túl van az összehasonlí­­táson és csak arra vár, hogy ő — a férj — m­egfujja a takaródót és elhagyja a kerthe­­lyiséget. Teltek-multak a napok, s az asszony — mintha csak érezte volna, hogy a dráma a végkifejléshez közeledik —, most úgy kever­­te a kártyákat, hogy ne találkozzon a férje és az udvarlója. Ez ment egy darabig, de a férj rövid idő alatt felmérte a­­legújabb hely­­zetet és határozott. — Nem hagyom magam az orromnál fog­­va vezetni! — mondotta önmagának. Másnap reggel elment ugyan hazulról, de másfél óra múlva a segéd arra hagyta az üzletet — erre még nem volt példa! — és hazatért. Az asszony egykedvűen fogadta, még csak nem is kérdezte meg tőle, hogy mi tör­­tént. A férj leült a szalonba, elővette az Uj­­ságot és nekiállt a keresztrejtvény megfejté­­sének. Úgy viselkedett, ■mint akinek nincs nagyobb, gondja, mint hogy mi a Pamir hegység csúcsa — lásd a függőleges 32. szá­­mú kérdést. Alig jutott túl a keresztrejtvény első néhány definícióján, mikor csengettek. Az asszony sietett ajtót nyitni, de a férj gyorsabb volt és ő ért előbb ■a kilincshez. Sarkig zárta az ajtót és igy szólt a küszöb túlsó oldalán álló fiatalemberhez: — Ön ebbe a lakásba többé nem léphet be. Ezt vegye tudomásul. Elegem volt magából! Le is ut, fe! is ut! A férfi foghegyről felelt:­­— Nem önhöz jöttem! Nagyon kérem, ne povedáljon annyit, mert­­kihűl a gyomra. Engedjen be és végezzünk! — Maga szemtelen poloska! Tűnjön el, mert a képébe mászok! Az asszony eddig szótlanul állt a háttérben, de mikor elhangzott a „poloska“, sikoltott egyet. Úgy látszik, a fiatalember ezt jel­­adásnak vélte, mert két pofont adott a há­­ziúrnak. A férjnek sem kellett több. Évtizedek­­kel korábban boxolt és még jól emlékezett az ütések technikájára. Az erejének sem volt fogytán, ezzel kicsit tényleg meglepte a fe­­leségét. A verekedés folyamán a gaz csábító húzta a rövidebbet. Különben nem tartott so­­káig a legényes összecsapás, mert a szomszé­­dok szétválasztották a feleket. A férj még aznap feljelentette a csábítót — tanúként je­­lentkeztek hárman is a szomszédok közül —, s pár héttel később el is ítélték három hó­­napra, mert a bíróság tényként állapította meg, hogy kísérletet tett ■a magánlaksértés­­re és a verekedés az ő két pofonjával kez­­dődött. Még ennél is érdekesebb, hogy e három hónap első hetében az asszony elhagyta a férjét , visszament a nagymamához a pici lánykával, de még mielőtt kiszabadult vol­­na a gaz csábító, vissza is tért a férjéhez, mert kicsit letisztult és egy bölcsebb szemlé­­letet tett magáévá. Most hűségesebb feleség, mint a Tel Aviv­­ban és Tibériásban mért sokévi átlag. WWHW|||W|||ISWWWWWW»WWWWWWWW»VVVWIIWWWVWWWW»WVVW^^ Abu Rudeisznél kudarcot vallott­­ az egyiptomi kommandó (A jom-kipuri háború egyik ismeretlen fejezete) Most már beszélhetünk róla. A jóm ki­­puri háború­­ első napjaiban az egyiptomi kommandó többszáz katonából álló kitűnő­­en­­kiképzett és felszerelt elit alakulatai száll­­tak le a Szuezi öböl keleti partján. Megbi­­zatásuk az volt, hogy a Szináj-félsziget déli részén állomásozó gyérszámú izraeli alakula­­tokat elvágják a központi erőktől, továbbá megszakítsák a szárazföldi és tengeri össze­­köttetést és szabotázs-akciókat hajtsanak vég­­re főleg az Abu-Rudeiszban és az attól dél­­re fekvő petróleumkitermelő telepeken. ״ Valóságos rémálom volt ez, amely végülis csapataink fölényes győzelmével végződött, bár az egyiptomi kommandó elit alakulatai sokszoros számbeli fölényben voltak és ami a legfontosabb, minimális veszteséget szen­­vedtünk“ — mondja Avigdor, Abu Rudesz körzet katonai parancsnoka, aki a napokon át tartó hajtóvadászatot irányította a teker­­gő kenyonok, vízmosások és szakadékok mé­­lyén, a hegyoldaliak üregeiben, avagy a szik­­latörnkök védelmében meghúzódó egyiptomi kommandók után. Az ellenség felszámolásának legnehezebb órái az első napok idején voltak, mert a támadás váratlanul, meglepetésszerűen ért bennünket. A körzet parancsnokának fogal­­ma sem volt az általános hadihelyzetről és azt sem tudta, hogy mi történik a közeltá­­voli frontszakaszokon. Elképzelhetetlenül ne­­héz ilyen elszigeteltségben, magárahagyatot­­tan harcolni, olyan környezetben, amely nem­­csak katonai szempontból, hanem effektíven is nemcsak érzékeny, hanem gyúlékony.. Azóta már elült a harci zaj és a történtek nyomát csak azok a kis halmok és rajtuk az egyszerű táblák jelzik, amelyek felirata: „Itt nyugszanak, az ellenség katonái“. Az élesszemű vándor meglátja azokat a kormos, lőporfüstös üregeket, barlangokat és sziklate­pedéseket, ahol az egyiptomi kom­­mandók a halálukat lelték. A vízmosások­­ban, a vádikban még m­a is elszórva hever­­nek egyenruhák, konzervdobozok, infúziós palackok, rohamsisakok, gránát és rakéta­­lövedékek, meg a sok más egyéb ״ apróság“, amelyet a kitűnően felszerelt egyiptomi kom­­mandók magukkal hoztak. Avigdor a háború kitörését megelőző csü­­törtökön érkezett Abu Rudeiszbe, azzal a megbízatással, hogy átvegye a körzet parancs­­nokságát. Nem túlságosan lelkesedett felada­­táért, mert úgy gondolta, hogy ezen az is­­ten háta mögötti vidéken, ahol soha semmi ér­­de­kes nem történik, megöli az unalom. Csa­­ládja kérte, hogy csak vasárnap utazzon le Szinájba, Avigdor azonban úgy döntött,hogy csütörtökön lemegy, átveszi az ügyeket, rö­­vid terepszemlét tart és szombatra hazauta­­zik Ghánához, a feleségéhez és két kis­­gyerekéhez. Pénteken reggel készültséget rendeltek el. Arról volt szó, hogy az ellenség túlságosan nagy erőket koncentrált a Szuezi-csatorna és öböl térségében. Akkor még senki sem gondolt háborúra, mert az egyiptomiak már sokszor is „ijesztgettek” hasonló csapatössze­­vonásokkal. Avigdor azonban nem utazha­­tott haza és ezért úgy döntött, hogy közeleb­­bi ismeretséget köt a petróleum-szondákkal, a tartálytelepekkel, a körzet állandó lako­­saival és...általában tanulmányozza a kőolaj problémát. Már szombaton reggel megszólalt a tele­­fon a szabadságon lévő katonák lakásán és jött a parancs, hogy azonnal jelentkezzenek állomáshelyükön. Amikor pedig megkezdő­­dött az asszonyok és gyerekek kitelepítése Sárkevetből, a ״ kőolaj-városból“, sorra ke­­rült a polgári munkások százainak eltávo­­lítása. ״ Ekkor már érezni kezdtük, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint gondoltuk, de egyelőre nem aggódtunk”. Az erősítésként küldött ejtőernyős egység és páncélos alaku­­lat katonáit nyomban terep­ismeretre vitték, de elsősorban a legérzékenyebb pont, a kő­­olaj-mezők ■környékén, a tartálytelepeknek he­­lyét ismertették meg velük. ״ Sálhevet kiürítése valóságos sokkot oko­­zott. Az volt az érzésünk, mintha elhagyat­­va lennénk. Addig ugyanis egy nagy, népes és vidám társaság tagjai voltunk és most egycsapásra elárvultunk. Úgy éreztünk ma­­gunkat, mint az a család, amely egyedül ma­­radt egy sokemeletes lakóházban.“ ״ Tudtuk, hogy ■az egyiptomiak igyekez­­nek majd nagyobb erőket átteni a Szuezi-csa­­torna és öböl túlpartjára, sőt azt is tudtuk, hogy a Golán-fennsíkon is ״ mozgolódnak“. Végeredményben úgy véltük, hogy mindösz­­sze, kisebb-nagyobb incidensekről van szó, de az általános nagy háború fellángolására senki nem gondolt. Talán azért, mert nem akartunk háborúra gondolni, vagy nem hit­­tünk a kitörésében.” A világnak ezen a táján pompás és káp­­rázatos naplemente után azonban megszűn­­tek a kételyeink. Amikor a nap utolsó su­­garai bearanyozták az égbolt alját, helikop­­terek sötét árnyai jelentek meg nyugati irány­­ból. Többen látták, amint először Észak felé fordultak, majd keletnek, egyenesen az ö­­böl és a közelében lévő hegyvonulat lába között elterülő térség felé. Két katona, aki egy kommandikáron arra hajtott, meglátta a helikoptereket, amelyek a Vádi Báábáá bejáratának környékén landoltak, néhány ki­­lométernyire északra a tábortól. A járőr, a­­mely a terep átfésülésére indult, dolga vég­zetlenül tért vissza, nem talált semmit. Amikor a petróleummezők déli részéről híre jött, hogy hívatlan helikopterek forgo­­lódnak a környéken, nyomban tankokat küld­­­tek a hely védelmének biztosítására. Alig telt el öt perc, amikor az első riadthangú értesítés befutott a parancsnokságra: ״ Ég ■a petróleum!“ Amennyire ■a jelentésből meg­­értettük, egy, vagy két ellenséges helikopter­­nek sikerült rakétával és napalm-bombák­­kal felgyújtani néhány kőolajtartályt. Bor­­zalmas látvány volt a hatalmas égő fák­­lyákhoz hasonló óriás tartályok képe. A megsérült medencéből a kőolaj kifolyt az úttestre, úgyhogy az út is égett. Sűrű füst­­felhő borította a tartálytelepet ,ahol alig le­­hetett látni a mentési és oltási munkálatok­­kal foglalkozó katonák és karbantartási munkások árnyékát. Ezek a hajnali órákig inak szakadtáig dolgoztak­­a tűz megféke­­zésén. Fizikai épségük és életük kockáztatá­­sával, verejtékben fürödve, eszeveszetten dol­­goztak, tudván azt, hogy ki vannak téve a környéken lapuló egyiptomi kommandók fegyverének. Az egységek gyorsan védelmi alakulatba fejlődtek, egyrészt a saját testi épségükkel, másrészt a még épen maradt kő­­olajtartályokkal törődve. Most már senki­­nek sem voltak kételyei aziránt, hogy tény­­leges háborúról van szó és ők ״ nyakig van­­na׳ k­ az ellenséges tűzben. A kőolaj­mezőt biztosító tan­kosok jelen­­tették, hogy könnyű géppuskával sikerült le­­lőni két ellenséges helikoptert. Avigdor ki­­jelentette, hogy amíg nem látta a helikop­­tereket, nem hisz nekik. Amikor az elviselhetetlenül hosszú éj­­szaka után végre pirkadni kezdett, Avigdóf is hitt már. A Báláim-öbölben, a kőolajme­­zők déli részén lelőtt egyiptomi helikoptert ringattak a tenger hullámai, a parton pedig 4 egyiptomi katona didergett a fagytól, bő­­rig ázva. A helikopterben egy halott és egy sebesült volt. A rakéták üres kilövő padjai, valamint a helikopter gyomrában talált néhány napalm bomba igazolta, hogy ez volt az a gép, a­­mely a kőolajtartályokat lőtte. Nem túl nagy távolságban, az országút mellett megtalálták a másik helikopter roncsait, amely zuhanás közben belegabalyodott a villanydrótokba. Négy egyiptomi sebesült hevert a helikop­­ter mellett és a közelükben négy halott. To­­vábbi 15 katona nyomai szemmel láthatóan a hegyek felé vezetett. Csak napokkal­­később derült ki, hogy e­­zen a bizonyos éjszakán számos egyiptomi helikopter tett ״ látogatást­ Abu Rudeisz kör­­nyékén. Többsé­gük kommandó-csoportokat, hadfelszerelést hozott és a következő éjsza­­kákon az volt a feladatuk, hogy friss erők­­kel és katonai utánpótlással megrakodva visszatérjenek. Amikor bebizonyosodott, hogy az épen és életbemaradt kommandósok a hegyek irá­­nyába szöktel és elbújtak a vádik, barlan­­gok és üregek mélyén , Avigdor és embe­­rei leültek, hogy ״ munkaprogramot“ dolgoz­­zana­k ki. Tudták, hogy a szakadékos és te­­kervényes kenyonokkal gazdag terület, ahol a kommandók bizonyára szervezkednek, ko­­moly veszélyt és konkrét csapdát jelent tehát az elhamarkodottan cselekvő üldözőik szá­­mára. Azt is tudták, hogy ha tervszerűen, felkészülten és óvatosan hajtják végre a hajtóvadászatot, akkor a terület topográfiai felépítése a hivatlan vendégek számára je­­lent halálos csapdát. Az az ejtőernyős alaku­­lat, amelyet a hajtóvadászattal megbíztak, nem rendelkezett túlzott gyakorlattal ezen a téren. Ellenkezőleg: az ejtőernyős katonák többsége újonc volt. A közelmúltban fejez­­ték be a kiképzésüket és soha jelentősebb ejtőernyős bevetésben nem volt részük. Vi­­szont parancsnokuk, az időközben hősi ha- lált halt ״ Manón főhadnagy annál nagyobb gyakorlattal rendelkezett, főleg szabotőrök és ■kommandók üldözésében. Ugyanez volt a helyzet Sálom őrnagynál is, a Goláni brigád veterán harcosánál, aki a háború második napján a helyszínre érke­­zett és csatlakozott a parancsnoksághoz. Az volt a tendencia, hogy ״ tiszta munkát“ Végez­­zenek. Hajtóvadászat céljára a világos nap­­palt használták ki, amikor óvatosan lehetett előrehaladni és elkerülni ■minden ,,kellemet­­lenséget“. Vé­geredményben­­— mondották— az ellenség a mi területünkön tartózkodik és így mi diktálhatjuk a harci feltételeket. A parancsnokság két helikoptert kért, ame­­lyek feladata az volt, hogy a levegőből biz­­tosítsák ■az üldözőket és maximális mobili­­tást n­yirítsanak nekik. A Vádi Báábá bejáratánál vasárnap meg­­találták a harmadik egyiptomi helikoptert, üresen, s csak a pilóta holtteste hevert a gép mellett. A későbbi vizsgálat nyomán kide­­rült, hogy leszállás közben eltört a helikop­­ter egyik kereke, s gép oldalra billent és ek­­kor megsérült a még forgó rotor. A pilóta kiszállt, hogy megnézze, mi történt és ekkor a forgó propeller lenyakazta. Egy gépesített őrjárat, amely a déli órái­­­ban átfésülte ezt a vádit, lesállásból jövő puska és bazuka­tűzbe ütközött. Amikor ki­­mentették őket a kelepcéből, hajlandók vol­­tak megesküdni, hogy a golyóváltás során legalább 1-2 egyiptomit lelőttek. Miután sö­­tétedni kezdett, elhatározták, hogy a bujká­­ló kommandók üldözését másnapra halaszt­ják. Sikerült megállapítani, hogy az egyip­­tom­iai, akik szám szerint körülbelül tizen voltak, elhagyták a leshelyet és igyekeznek visszavonulni a hegyes vidék felé. Ezen az éjszakán is zümmögtek az egyip­­­tomi helikopterek Abu Rudeisz felett. Vala­­mennyi egység, amelynek sikerült földre szállni, a hegyvidék, a szakadékok és a ke­­nyonok irányába haladt, hogy ott felfejlőd­­jenek feladataik végrehajtása céljából. Az ellenséges erő nagy területen elszórva, jól beásva és jól álcázva lapult. Erős tűz­­zel válaszoltak az izraeli helikopterek tám­a­­dásaira, amelyek során katonáink — a szá­­razföldön is — géppisztolyokat, gépfegyve­­reket, nehézpuskákat és puskagránátokat hasz­náltak. Az ellenséges tűzből megtanultuk,hogy az egyiptomi katona új, harcos típusával ál-­jünk szembe, akit komolyan kell venni és akivel óvatosan kell bánni. A hajtóvadászat során kevés kivétellel mindenütt erős ellen­­állásba ütköztünk. Az egyik ejtőernyős a vál­­lán, társa a nyakán sebesült meg, a rádió­­készülékek megsérült és ״ Manó“ főhadnagy, az alakulat parancsnoka a homloka felett átlőtt, kilyukasztott rohamsisakkal tért visz­­sza az ak­cióból. Az első hajtóvadászat után lefektették a taktika és ■a harci etika alapjait. Az első erős össztűz után elhallgattak az összes fegy­­verek, és hangszórók útján, arab nyelven felszólították az ellenséget: „közre vagytok fogva, nincs esélyetek. Ha önként megadja­­tok magatokat, nem történik semmi hajó­­tok“. Amikor megadták magukat, akkor tényleg az ígéret szerint bántak velük, ha nem, akkor ismét a fegyveré a szó — egé­­szen a következő felszólításig. ״ Az első jele annak, hogy megadásra ké­­szülődnek — mondja most Sálom őrnagy — az volt, hogy abbahagyták a lövöldözést. Parancsot adtunk nekik, dobják el a fegy­­vert é­s felemelt kézzel jöjjenek elő. Felülről láttuk őket, amint a vízmosások és a szik­­laüregek mélyéből négykézláb, vagy hason­­csúszva, előmásztak, hacsak tehették fele­­melt kézzel, miközben torkuk szakadtából üvöltöttek: Szakaim! szakma! (Sálom, sálom). Mi mindig betartottuk a maximális óvatos­­sági szabályokat, csakis biztosra mentünk. Rá­­nk parancsoltunk, hogy dobják el a de­­rékszíjat, majd vegyék le a cipót és ruhát. Talán kissé kellemetlen fehérneműre vetkőz­­tetni ezeket a harcosokat, de a mezítlábas és ruhátlan katona elveszti a magabizton­­ságát, az önbizalmát és így a harciképessé­­gét. Meztelennek és kiszolgáltatnak érzi ma­­gát. Ettől függetlenül így kellemetlenséget se okozhat, mert nem rejtegethet fegyvert. És ez az, amiben valójában érdekelve voltunk: elejét venni ■minden kellemetlen meglepetés­­nek. Ezután narancsot kaptak ■arra, hogy a gyű­lőhelyig fussanak, ahol már várták őket a fiúk. Ezután golyózáporral árasztották el a területet, majd óvatosan átfésülték­ egyik üreget a másik után, az egyik kenyont a má­­sik után, ami biztos, az biztos.“ 1 . A terepen egy tucat egyiptomi halott he­­vert, a többi fogságba esett. Nagymennyi­­ségű és triéfees felszerelést zsákmányoltunk, ami általános meglepetést keltett. Nagymeny­­nyiségű ivóvíz volt náluk kannákban, kuk­­csókban, különféle nagyságú palackokban, továbbá különféle csomagolású étel és láda­­számla a lőszer. A zsákmány között raké­­ták és rakétavetők, két 60 milliméteres akna­­vető a hozzávaló gránátokkal, tíz lángszóró és többtucat bazuka, valamint a katonák egyéni felszerelése, amelyhez vegyi és bioló­­giai felszerelés is tartozott. Az egyiptomi kom­­mandóknál további számos olyan holmi volt, mintha legalábbis piknikre, vagy nyara­ lásra indultak volna: szappanok, törülközők, borotvakészülék, sőt kölnivíz is, valamint fényképek, levélpapír és még csak az ég tudja felsorolni, hogy mi minden. Az össze­­csapás színhelyén jól felszerelt elsősegélyállo­­mást is találtunk, s mint később kiderült, a foglyok között orvos is volt. Bebizonyosodott tehát, hogy nem egysze­­rű­ jelentéktelen kis alakulattal álltunk szem­­ben. Nem tévedtünk, mert mint később ki­­derült, ehhez az egységhez tartozott többek közöt a kommandóezred parancsnoksága, beleértve Mah­mud alezredest, a parancsno­­kot, továbbá egy őrnagyi rangban lévő had­­műveleti főtisztet, a század­os szakaszparancs­­nokokat. A hadifoglyok között volt az el­­hagyott helikopter segédpilótája is, aki csat­­lakozott az alakulathoz, amikor a pilóta meghalt. Ennek a segédpilótának a viselkedése a többi elfogott pilótához hasonlóan­­kidom­­borította a közöttük és a kommandó le­­génysége között lévő társadalmi különbsé­­get. Nagyképűen, fennhéjázóan viselkedtek még a kommandós tisztekkel szemben is, becsmérelték a közlegényeket és hacsak te­­hettek, a foglyul ejtőikkel is csak angolul beszéltek, hogy ezzel is kifejezésre juttassál iskolázottságukat. A többi egyiptomi kato­­nától és tiszttől eltérően gondozottabbak és ápoltabbak voltak, közönyösek a körülöttük történtek iránt és túlzott önbizalmuk révén azt remélték, hogy a hadifogságban is rend­­kívüli bánásmódban lesz részük, más, mint a többi egyiptomi katonáé. (Folytatjuk)

Next