Új Könyvek, 1992 (29. évfolyam, 11-22. szám)
1992 / 12. szám
kikerülhetetlen — hibaforrást hordoznak magukban. Az első, hogy terjedelmi okokból igen fontos művek maradnak ki, hiszen egy-egy terület legjava alkotásai közül is rostálni kell, s az már az összeállító felelősségét, tájékozottságát és ízlését minősíti: ki és melyik művével kerül be végül a válogatásba. A másik veszély, hogy a szűk keresztmetszet miatt a különböző országrészek irodalma nem jelenhet meg a maga többszólamúságában. A Pomogáts Béla szerkesztette ötágú síp magától értetődő módon áldozata lett a terjedelem szabta csapdának, viszont kikerülte az egy terület-egy irányzat tradíciókban is gyökerező sémáját. Mese és reménység címmel ad betekintést az erdélyi líra és próza gazdag termésébe. Megszólaltatja a markáns realizmus képviselőit (Fodor Sándor, Szabó Gyula, Bálint Tibor) éppen úgy, mint a sajátos erdélyi szellemiségből kinövő, karakteresen kisebbségi vezetésű, de formai-képi szempontból korszerű törekvéseket megfogalmazókat is (Sütő András, Kányádi Sándor, Pusztai János, Lászlóffy Aladár és Csaba). Jelen vannak az európai humanista gondolkodáson iskolázott és egyetemes szellemi ihletettségű auktorok (Székely János, Deák Tamás), velük egyenrangúan a nemzetiség történelmi tapasztalatait újrafogalmazó második Forrás-nemzedék költői (Király László, Farkas Árpád) és a modern törekvések képviselői (Balla Zsófia, Szőcs Géza). A Fejezetek egy kisebbségtörténelemből - azaz a felvidéki magyar irodalom válogatása - tematikai szempontból egysíkúbb képet mutat; azt, hogy ugyan különféle megközelítésekkel, alakváltozatokban, műnemekben, más-más jellegű és igényű formakultúrával, de végül is ez az irodalom a hét évtizedes kisebbségi sors megpróbáltatásairól szól. Két próza (Dobos László, Duba Gyula) és több, a nemzetiségi felelősségvállalást involváló vers (Tőzsér Árpád, Gál Sándor) nyomatékosítja ezt. De még az újszerű törekvések jegyében alkotók is ezt a tradicionálisabb tematikát képviselik (Cselényi László, Grendel Lajos). A délvidéki magyar irodalom ciklusa, a Gyökér és szárny (amely egykor maga is antológiacím volt, 1.: 772469) már - épp a metaforából következően - igyekszik illusztrálni a bácskai táji gyökerezettség és múlttudat együttes létét a neoavantgárddal. Ács Károly, Fehér Ferenc hagyománykövetőbb költészetéből Gion Nándor prózájának „tündéri realizmusa” vezet át a sok esetben kísérletinek ható irodalom terméséhez (Ladik Katalin, Brasnyó István), miközben fölvillantja a szintézisteremtő alkotói elszánásokat is (Tolnai Ottó, Sziveri János). Sajnálatosan csekély helyet kapott - Biztató címmel - a határon túli magyar irodalom legzsengébb, de talán leggyorsabban magára eszmélő ága, a kárpátaljai, amely a hetvenes évek első fele óta jóval több már, mint puszta ígéret. Éppen a dogmatikus-sematikus útvesztőből való kilábalás példaadó vezéregyéniségének (Kovács Vilmos) és követőinek (Vári Fábián László, Füzesi Magda) művei igazolhatják ezt. Legterjedelmesebbre sikerült a nyugati magyar irodalom válogatása. Az Újmódi nomádok cím az emigráns, ha tetszik, a hontalan életérzés irodalmi alakot öltő variációit sejteti, holott a megjelenő versek és elbeszélések ennél többről vallanak. A hagyományosabb fölfogású szerzőktől (Tollas Tibor, Tűz Tamás, Major Zala Lajos) a neoavantgárdig (Monoszlóy Dezső, Határ Győző, Nagy Pál) minden eleven stílusirányzat megtalálható el egészen az egyedi értékeket képviselő Domahidy Miklósig, Thinsz Gézáig, Ferdinandy Györgyig, Dedinszky Erikáig, akiknek lezárt vagy egyre gazdagodó életműve az anyaországi irodaloméhoz mérhető sokszínűség nyugati vetületű tükörképét nyújtja.