Új Könyvpiac, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
Tóth László Egyveleg mint Citel szintézis felé? Testes tanulmány- és esszégyűjteményt jelentetett meg a közelmúltban a Kortárs Kiadónál a régies csengésű Quodlibet címmel Alexa Károly. Új könyve terjedelmében is, műfaji sokrétűségében, sokirányú tájékozódásában is felülmúlja eddigi opusait, s egy kívánatos szintézis ígéretével lép föl (bár, bizonyos értelemben, erre volt kísérlet a karcsú A magyar polgárés a magyar író is 2003-ban). A könyvben lenyűgöző gazdagságban és tarkaságban sorakoztatja egymás mellé a magyar irodalom alkotóit, alkotásait, jelenségeit-törekvéseit - ahogy az egy valamirevaló egyveleghez illő. Hiszen a könyv sokirányú érdeklődésével, értékeink egymásba kapcsolásával tökéletesen fedi a műfajt is megmutatni kívánó írói szándékot (quodlibet , ’egyveleg’, ’mindenféle’), melyhez megjegyzendő, hogy ha literatúránknak kevés eredményt hozott is eddig e műfaj, színházi-színpadi műformaként művelődéstörténetünkben (a vándorszínészet korában, később esztráddá átminősülve) igen jelentős szerep jutott neki. Alexa módszerébe rögtön könyve első nagy ívű műfajtörténeti és prózapoétikai, társadalomtörténeti és nemzetkarakterológiai felütésekben gazdag értekezése, a Szilágyi István Hollóidő című regényéhez példaszerű hátteret és környezetet festő Magyar történelem, magyar mitológia beavat bennünket. Az elemzés a regény történelmitársadalmi-nemzeti-irodalmi beágyazottságának vizsgálatára teszi a hangsúlyt, s jó alkalmat kínál Alexa számára arra, hogy e regény segítségével megfogalmazza a maga látomását történelemről, társadalomról, nemzetről, irodalomról. Remekbe szabott s lendületes értekezést kerekít például a 16. századi társadalomfejlődési irányokról és jellegzetességekről, amely akármelyik szaktudományi - történeti-szellemtörténeti dolgozatnak is díszére válhatna. A kérdéses regényidőt és regény teret a 16. századi Magyarországot — tágabb, európai összefüggései közt, érzékletes metaforizálással, művelődéstörténeti párhuzamolással Michelangelo Itáliája és a Shakespeare felé közeledő Anglia közé helyezi el, mely párhuzam rögvest a „nem az egyéniség létbevetettsége a kérdés”, hanem a „kisnépi sors léttelenségének” történetfilozófiai alapozású, a 20. századi egzisztencialistákon és Heideggeren élezett tanulságát kínálja fel számára. Alexa meghatározó élménye, írásainak jellemzője a világ egész egyszerre kétségbevonhatatlanul reális, illetve metafizikus tapasztalata. E világ egész egyben az idő egységét is jelenti számára; írónk ideje mintha egyetlen hatalmas láthatatlan - virtuális - élőlény, egy ugyanazon pillanatban megragadható, illetve megragadhatatlan entitás lenne, melynek bármely eleméhez érünk, az egészet, az egészet behálózó összefüggések rendszerét érzékeljük. Nem korszakokban, korokban gondolkodik hát, hanem egységes időben, s ez akár üzenet is lehetne mindazok számára, akik az idő töredezettségét s a pillanatot előszeretettel állítják legszemélyesebb érdekeik szolgálatába, akik a rész realitásából nem tudnak s nem is kívánnak csatlakozást keresni emez idő egész metafizikája felé. Szerzőnk akárhová néz, mindenüvé aprólékos ismerettel tekint; amit tollával megérint, megelevenedik s a maga színességében kezd kavarogni írásaiban-elemzéseiben, lát- és tablóképein. Szinte nem is mindig vehető pontos leltárba, hány irodalmi, történeti, földrajzi-táji, nyelvi réteg, allúzió, konnotáció, hány szociológiai, alkotáslélektani, nemzetkarakterológiai, társadalomfilozófiai, néprajzi-etnológiai oldalvágás kínálja magát egyetlen mondatában. Akár egy kétezer-valahány karakternyi szövegtérben is képes mintegy kétszázötvenkétszázhatvan évnyi történelmi idő ívét kifeszíteni Mária Teréziától Ambrus Lajosig, de nála Rodostó is csak egy szűk tyúklépésnyire esik Határ Győző wimbledoni kertjétől. Másutt, a mindenre kiterjedő figyelem és tájékozódás ma már elég ritkának tűnő gesztusával húz egyetlen mondat elegáns mozdulatával összekötő vonalat Tinódi Lantos Sebestyén és Kisfaludy, Jókai, Kemény Zsigmond, továbbá Mikszáth és Gárdonyi, Mészöly és Krasznahorkai érintésével - Darvasi László meg Háy János közé. Írásai ugyanannak a már-már révületes szimultaneizmusnak a megtestesítői, egyetlen szöveguniverzumba szervezői, mely az emberi és természeti világban is ok-okozati viszonyba, az egymás mellé rendeltség viszonyrendszerébe szervez mindent; nem válik szét benne múlt és jelen, egyik generálja, involválja, mozgósítja a másikat. (Amikor előbb szintézist említettem, afféle egyszemélyes irodalomtörténeti látomásra is gondoltam, mint a Szerb Antalé volt annak idején, melyre kortárs irodalomtudoraink közt leginkább talán éppen Alexa látszik predesztináltnak, felkészültnek lenni.) A fentiek természetesen nyelvi vonatkozásban is érvényesek rá: a nyelv bármely elemét és rétegét képes bármikor bevonni - a szöveghelyzettől függően - mondandója érzékletes, illetve árnyalatos kifejtésébe. Szakszerű és tárgyilag megalapozott történetfilozófiai okfejtései, irodalomelméleti fejtegetései, társadalompolitikai tűnődései mögött minduntalan ott érezzük a szépírói Új Könyvpiac 2005. március 18