Új Könyvpiac, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2011-03-01 / 3. szám

t Békés Márton méltóságra, s az eszeveszett lincselésre is, az önzetlenségre meg a számító árdrágításra is, a vakmerő önfeláldozásra, meg a rettegő la­­pításra is. „Ötvenhatban voltak tapasztalatstabilizáló hagyományok, s létezett nemzedéki folytonosság”, amikre építeni lehetett, ez is el­mondható, meg az is, hogy e társadalomnak a demokrácia gyakor­lására való tapasztalata kényszerűen fogyatékosnak bizonyult, Így aztán - például - az állam és az egyház határozott szétválasztásá­nak hiányosságain újra meg újra fennakad a szerző („ahol kereszt van az iskolateremben, s mindenkinek imádkoznia kell, nem lehet demokráciáról beszélni”), a harmadikutas elképzelést utópisztikus­nak látja, egyáltalán: ami az „örök baloldal” egyetemes „haladásel­vének” keretéből kilóg, arra mint a még-megszakadt magyar törté­nelem fel nem számolt tehertételére hajlamos tekinteni csupán. 1956 ilyen értelemben 1918-19 és 1945 (milyen forradalom volt akkor, nem tudom) elvetélt kísérletének - újra elvetélt - folytatása volt a maga „negatív jelenségeivel", ami fontos ugyan, de „világtörténelmi” jelentőséget azért ne tulajdonítsunk neki. Nem is lehet, hisz a pozitív jelentésű „nemzeti” az ambivalens értelmű „nacionalizmusba” fordult minduntalan, itt az „aki magyar, velünk tart” jelszó (kétszer említi!) is látens antiszemitizmust hordozott - e „problémával”, korábbi tanul­mánya jó részét újraközölve külön fejezetben foglalkozik a szerző­­, s amikor e jelenségekről beszél - objektivitás ide vagy oda - az emocionális hozzáállás nála is tetten érhető. E tények is számon tar­tandók persze (jut eszembe: „de az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, melyet magával sodor?” - mondta a Vida­s Marosán által kötélre javasolt Déry Tibor 1956. december 28-án­, ám az, hogy Standeisky Éva az antiszemitaként (is) értelmezhető jelensé­gek elsődleges okaként a magyar társadalom „hagyományos zsidó­­ellenességének makacs túlélését” nevezi meg, nos ez megint csak az ideálisnak tételezett - s nyilván a tudományos igazodásra ajánlott módi „fűútján” taposó - szemlélet problémamentes alkalmazhatósá­gának hitére - illetve arra is­­ a bizonyíték. A magyar történelem „hibája" az tehát, hogy az „örök baloldal" tudat- és társadalomformáló szándéka képtelen volt áttörni végleg, forradalmaink ezért lettek felemásak, ezért nem volt jövőképe a „múlthoz kapcsolódó maradványeszmékben” rekedt 1956-nak sem, s ezért nem lett, lehetett az emberiség „nagy történetének” részé­vé. Ama „nagy történet” részévé, aminek lehetősége - az „elmon­dás” lehetősége is! - a posztmodern felfogás szerint mára vég­képp odalett, ám e felfogás a történet (pontosabban: a „történe­tek”) dekonstruálásának, relativizálásának egyedül helyes paran­csát azért megpróbálja a fejünkbe verni, a tolerancia nevében persze. Mondhatjuk így, mondhatjuk úgy, csak hittel s elkötelezet­ten ne mondjuk el a történetet, mert abból „veszélyes vegyület” lesz, ahogy Paul Valéry írta egykoron. Azért mondom ezt, mert az őt is idéző Standeisky Éva a maga karakteres felfogására eme új­szerű, „érdekeltségektől”, emócióktól állítólag mentes (történelem)­­szemlélet nagyon tudósnak tetsző palástját borította rá most jól lát­hatóan, ami alól azonban ki-kivillan mindaz, ami bennünk, mindannyiunkban s történelmünkben is letagadhatatlanul élő, em­beri­­ szóval, nem “tudományos” igazán. Nem is lehet ez másképp soha. ■ A „Schlett-kettő" Tavaly áprilisban e hasábokon már megemlékeztünk Schilett István politikai gondolkodás-történész nagyszabású, sőt minden felleng­­zősség nélkül monumentálisnak tekinthető vállalkozásának első kötetéről. A szerző magyar eszmetörténetet feldolgozó hár­maskönyvének első része az Árpád-kori kezdetektől egészen az utolsó, 1848 tavaszi rendi országgyűlésig tekinti át nemzetünk politikai gondolkodásának történetét. A 2010 végén megjelent második kötet a maga száz híján ezeroldalas terjedelmével az el­sőnél is vaskosabb és témájából adódóan informatívabb munka. Tömény tördelésénél s zömök megjelenésénél fogva akár ijesztő bölcseleti fejtegetés is lehetne, amelyet csak azok vesznek majd kézbe, akik a szerzőhöz hasonlóan értő elemzői az elmúlt századok magyar politikai gondolkodásának. A kiváló tagolás, a közérthető és mégis tudományos igénnyel bíró stílus, valamint az olvasót szinte kézen fogva végigvezető előadásmód azonban biztosíthat afelől, hogy a Századvég Kiadó által gondozott Schlett-trilógia középső kötete is hosszú-hosszú év­tized­ekig nagy haszonnal és örömmel forgatott kézikönyv lesz. A szabadságharc 1849-es bukásától a du­alizmus berendezkedését megszilárdító Tisza Kálmán-korszak 1890-es végéig terjedő korszakot kilencszáz oldalon összefoglaló kötet a megelőzőhöz hasonló módszerrel készült. Azaz követi a kro­nológiai menetet, melyelemzései a fontosabb művek struktúrájának alapos szétszálazásával párosulnak, a szöveg pedig idézetek soka­ságának felvonultatásával válik érthetőbbé. A követhetően és logi­kusan szakaszolt politikai és eszmei eseménysorozatok előadása közben Schlett ismét tanúbizonyságot tesz hatalmas lexikális tudá­sáról és kiváló elemzői vénájáról, amelyek révén egyszerre lesz ala­pos pozitivista adatbányász és összefüggés-kereső szellemtudós. A második kötet a szabadságharc leverésekor veszi kezdetét: „1849 tavaszán a kontinens liberálisai keserűen tapasztalták, hogy a »népek tavaszából« egy éven belül a nemzetek háborúja lett” - ol­vassuk a legelső mondat első felében. A forradalmat és a rákövet­kező szabadságharcot a reformkort meghatározó liberális eszmék újrafogalmazása, pontosabban módosítása és az önvizsgálat kor­szaka követte. Megrendült ugyanis a fiatal eszme magabiztossága, ráadásul legjobb hazai képviselői önmagukban keresték a kisiklás­hoz vezető hibákat. A reformkor mozgalmi liberalizmusát érintő libe­rális kritika végül az építkező liberalizmus programjának megalkotá­sához vezetett, amelyhez Kemény Zsigmond és Eötvös József 1850-es művei (Forradalom után, A XIX. század uralkodó eszméi­nek befolyása az államra) szolgáltak alapul. A két „revizionista” a korábbi hibák kiküszöbölését, a helyes értelmezés kidolgozását és a tiszta alapokhoz való visszatérést ambicionálta, s az eltévelyedés okaként az ideologikusságot, a radikalizmust, a történeti érzék hiá­nyát és a „forradalmi viszketegséget” jelölték meg. Céljuk pedig a Új Könyvpiac 2011. március 31

Next