Új Könyvpiac, 2013 (23. évfolyam, 1-12. szám)
2013-06-01 / 6. szám
a van, aki meg nak hisz. Egyrészt az én ízlésemnek nem felel meg, még nem feltétlenül rossz, másrészt pedig mégis csak meg kell fogalmaznom a véleményemet úgy, hogy ne tiporjam sárba a másik embert. Azt sem tartom etikusnak, ha valaki tökéletesnek gondolja, amit csinál, én pedig meghagyom ebben a hitében, mert szerintem ha az ember egyszer is elhiteti magával, hogy amit letesz az asztalra, már nem lehet jobb, azzal elzárja magát a fejlődéstől. Egy ilyen prózaműhely arról szól - és a mentálhigiéné szabályai szerint erre is „szerződünk" ilyenkor -, hogy összeülünk, és nagyon őszintén elemezzük a szövegeket. Aki hozzánk jön, ezt kapja. Beszéljünk még egy kicsit egy fiatal szerző indulásáról a mai irodalmi életben, hiszen amellett, hogy te nem Az amerikai fiúval indulsz a pályán, mégis második indulásnak tekinthető. Szerinted miben különbözik egymástól a két nekirugaszkodás? A FISZ egy jó első lépés, mert ha nem is adják ki két hét után valakinek a kötetét, a kezdeti tájékozódásban nagyon sokat tud segíteni. A „nagy kiadó" már egy másik dimenzió, és bár szívesen mondanám azt, hogy én vagyok a legkisebb királyfi, akinek sikerült, nem így van, én minden szinten alaposan megdolgoztam ezért az egészért. Ma már bárki „elindulhat” a piacon, ha van rá megfelelő anyagi kerete és energiája, egy gyorsnyomda két perc alatt kinyomja a kötetedet, ha meg tudod fizetni. Ebből a szempontból érdekes megvizsgálni, mit is nevezünk popkultúrának. Ha azt mondjuk, hogy a pop az, amit sokan elolvasnak, és ez egy nagy kiadón keresztül történhet meg, fonák megközelítés, mert úgy gondolom, a pop sokkal inkább a gyorsnyomdás verzió: elkészül a mű bizonyos példányszámban, teríthetem a haverok között, akiknek szinte mindegy, képvisel-e minőséget, amit olvasnak. Ha viszont a popot úgy értelmezzük, mint az olyan minőség fedőnevét, ami nem feltétlenül magas irodalom, de sokan kíváncsiak rá, az már másik helyzet. A lényeg talán a motiváció: ha gyors sikert akarok, akkor tényleg elég belenyomnom pár százezer forintot egy magánkiadásba, rengeteg emberhez eljuthat a Facebook-on is, és itt akár meg is állhat a dolog. Én elég egocentrikus ember vagyok, amire most vágyom e tekintetben, azt az Ulpius maximálisan kielégíti. A szövegemet szépirodalmi műként és nem a blog folyományaként kezelik, és nagyon nagy szabadságot kaptam a munka során. Minden projektben, amiben részt veszel, valamilyen formában íróként nyilvánulsz meg. Lehet abban valami, hogy az irodalom eladhatósága manapság már javarészt attól függ, hogy milyen köntösbe csomagoljuk? Először is az irodalomoktatással vannak alapvető problémák. Az irodalom ott kezdődik, hogy elmesélek valamit a haveromnak, és ha akarja venni, jól adtam elő a sztorit, együtt röhögünk, aztán pedig beszédtéma lesz. Ha az oktatási rendszer nem olyan ételt tesz az asztalra, amit a fiatalok megesznek, az nem a fiatalok hibája. A volt középiskolámban a regényemből olvastam fel nemrég, ami nagy sikert aratott a gyerekek körében, mert az ő nyelvükön szólt. Az irodalomnak élvezetforrásnak kell lennie a számukra, és a mi dolgunk, hogy azzá tegyük. És mennyiben szólhat egy, a rendszerváltás előszelében játszódó regény a mai tizenévesekhez? Azon túl, hogy a könyv szépirodalmi szinten kordokumentumnak készült, nagyon pontos információkkal fejlődésregény is: 12-13 éves srácok vannak benne, akiknek az identitását egy nagymenő haverjuk határozza meg. Ő azonban egy nap eltűnik, a kamaszoknak pedig meg kell találniuk a saját személyiségüket, útjukat, a lázadás formáit. Ez a téma Nick Hornbynak, Graham Greene-nek és Dragomán Györgynek ugyanilyen izgalmas volt, mint nekem, mert ezek örök érvényű kérdések. Azt is mondhatom, hogy a fejemben lévő zavar ebben a könyvben fejlődik organikus egységgé. Új Könyvpiac 2003. június 39