Új Látóhatár, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1959 / 1. szám - Borbándi Gyula: Jászi és Bibó
borbAndi gyula JÁSZI ÉS BIBÓ E két név egymás mellé helyezését nemcsak az indokolja és teszi időszerűvé, hogy február 13-án lesz Jászi Oszkár halálának második évfordulója és az Új Látóhatár — nem jelenvén meg előbb — csak most emlékezhetik meg a Bibó István elleni megdöbbentő ítéletről, hanem az a körülmény is, hogy a két férfiú gondolkodása, szemléletmódja, eszméje és sorsa sok közös vonást tartalmaz. Jászi Oszkár a polgári, Bibó István a népi radikalizmus kimagasló képviselője. Jászi és társai radikális eszméi a huszas és harmincas években a népi írói és politikai mozgalmakban támadtak új életre, immár nemcsak a felvilágosult polgárságot és szervezett munkásságot, de a parasztságot és a belőle sarjadó értelmiséget is mozgósítván a társadalmi reformokért folyó harcra. Bibó a népi írói mozgalom, a paraszti radikalizmus eszméiből alkotta meg azt a politikai tant, amely ma — úgy tűnik — a nemzeti felemelkedés leghatékonyabb eszköze. Jászi és Bibó századunk két legkitűnőbb politikai gondolkodója. Mindketten alapos felkészültségükön kívül azzal emelkedtek kortársaik fölé, hogy illúziók nélkül, hűvösen és rálisan szemlélték a világ és a magyarság dolgait. Különböző korban, de egyaránt válságos időben bizonyultak a legtisztábban látó és legreálisabban gondolkodó magyar politikusoknak. Sorsuk is hasonló volt. Jászit sárral dobálták és elűzték az országból. Bibót börtönbe vetették. A szűklátókörű provincializmus lázadt fel ellenük, nem bocsájtván meg nekik, hogy európai távlatokban gondolkodtak és azt tartották, hogy a hatalom a népet illeti meg. Nem tudom, a sors, vagy önnön gyarlóságunk következménye, hogy Jászi és Bibó eszméi mindezideig nem valósulhattak meg. A szerencsés vagy ügyes népek, ha nem is mindig és nem is örökre, de némely alkalommal és jó időre, képesek voltak olyan politikát követni, amelyben a nemzet érdekei összekapcsolódtak a kor áramlataival és maguk fölé tudtak emelni olyan politikusokat, akiknek felfogása híven fejezte ki a kor eszméit és a nemzet érdekeit. Magyarország, sajnos, nem tartozik ezek közé a nemzetek közé. Érdekeinket sohasem tudtuk tartósan a világpolitika nagy irányzataihoz kapcsolni és megnem értés, kiközösítés, üldözés lett azok osztályrésze, akik megkísérelték a magyar politikát végzetes provincializmusából kiemelni. Magyarországnak az elmúlt fél évszázadban két nagy lehetősége volt, hogy az európai fejlődés élvonalába ugorjon és történelmi kísérletével másoknak is példát adjon. Egyik sem sikerült. Először vakságunk és elmaradottságunk, másodszor a külső erőszak ütött el a sikertől, egy valóban történelmi szereptől. 1918-ban, vesztes háború után ugyan, de az évszázadok óta áhított függetlenség és önállóság birtokában ölünkbe hullott a nagy lehetőség, hogy a nép végre otthonra leljen hazájában, a ja !