Új Látóhatár, 1961 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1961 / 1. szám - Magyar írók külföldön
démiával, tekintélyes és szép munkát végezhetett, s a könyvkiadás, a régmúltat úgylehet a közelmúlt elfeledtetésére támasztva fel, a magyar hagyománykincs új tárházait is megnyitotta. Hogy az a teher, amelyet a magyarországihoz hasonló rendszerek gyanakvó féltékenységükkel, vagy félelmükkel az író vállára raknak, súlyából veszíthet — annak a múlt esztendőben láthattuk jeleit. Azok közül az írók közül, akiket a hatalon 1957-ben börtönbe juttatott, többen visszanyerték szabadságukat. Az örömbe ürömöt csak az vegyített, hogy a történelem és államiság, a szabadságeszmények és a szocialista beredezkedések moralista professzora, az a tudós, aki a politikát sohasem a hatalomrajutás eszközének, hanem mindig tudományos vizsgálódás tárgyának tekintette, Bibó István a fiatalabb értelmiség sok kiváló tagjával együtt továbbra is fogoly maradt. Az írók elhallgattatása, vagy hallgatása, azonban véget ért. Legjobbjaink nevével és munkáival a múlt évben és ebben az esztendőben mind sűrűbben találkozhattunk a folyóiratok hasábjain s a megjelent könyvek listáján már a legnagyobb s független emberségüket féltékenyen őrző magyar írók munkái is gyakran szerepelnek. Az irodalom és a publikáció területére szorítkozó enyhülés azonban ugyancsak fogyatékos maradt. Illyés Gyula új verskötetének megjelenése késik, holott a „Kézfogások" azt bizonyította be annak idején, hogy egy-egy Illyés-kötet évekre, esetleg évtizedekre szóló páratlan esemény, az egész magyar szellemi élet ösztönzője. A korábbi sötétséghez, elzártsághoz és az írók túsz-közérzetéhez képest az irodalmi légkör enyhülését ígéri az a tény, hogy öt magyar író kéthetes látogatást tehetett Angliában, s a kultúrpolitika irányítói a választottak idegen nyelveken történő megszólaltatására is elszánták magukat. Mindez azt a még kétkedő, de már várakozó reménykedést kelti fel, hogy a bebörtönzöttek fogsága véget érhet és a magyar írók mozgási szabadságának a jövőben a határőr kevésbé állja útját. Nyugati mértékkel mérve természetesen nem nagy esemény, hogy öt író két hetet Londonban tölthet és utána néhány napra Párizsba is ellátogathat. Ám, ha ez az öt író magyar, akkor az ilyen eseményt a magyar író szorongatott helyzetéből kell néznünk és megbecsülnünk. Az ország talán legnagyobb élő elbeszélőjének, aki műveivel olvasóinak szeretetét is kivívta, Tamási Áronnak harminc éven át nem volt alkalma, módja, majd lehetősége arra, hogy az országhatárt nyugati irányban átlépje. A nyugati irodalmak olyan ismerője és fordítója, mint Ottlik Géza, akinek minden mondatában korunk idegesen érzékeny életérzése villog, s az új nemzedék legszabadabban lobogó költője, Juhász Ferenc pedig életében most juthatott először a napnyugati őrjárat megpróbáltatásához és élményéhez. Azért, hogy Juhász Ferenc, Kardos Tibor, Köpeczi Béla, Ottlik Géza és Tamási Áron Angliában látogatást tehetett a meghívó brit kormányt és a vendéglátó British Councilt illeti köszönet. A meghíváson és vendéglátáson felül az is méltánylást érdemel, hogy a kormány, illetve a British Council ilyen összetételű írócsoportot kért Angliába. A nemzetközi kultúrkapcsolatokat ápoló intézmények általában csak a maguk országának .