Új Látóhatár, 1973 (24. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Tábori Pál: Vers és élet - önéletrajzi jegyzetek

pontjához, mint minden élő és holt anyag forrásához. Amennyire a húsz-huszonöt év különbség megengedte, barátok lettünk. Azok is maradtunk, amikor már rég én voltam a házitanító s nem kellett korrepetálás. Neki mutattam meg öt esztendővel később a korai verseimet, amelyekről addig senki sem tudott. Most is megvan a levél, amelyet akkor írt. A kedves, okos Bizám kritikája nagyon is elnéző volt. A versek, amelyeket látott, nagyrészt 13-14 éves koromban íródtak s legtöbb­jük gyerekes utánérzés volt, ujjgyakorlat. Ha végignézem a több mint háromszáz oldalas kéziratos kötetet, nem hiszem, hogy több mint két-három olyan vers, féltucat strófa akad benne, amit nem szégyellek, pedig vagy húsz meg is jelent különböző folyóiratokban. Világfájdalmas pózolás vegyítve kamasz-erotikával — körülbelül ez a summája az egésznek, ami eléggé természetes is. Hiszen a köl­tőnek, hacsak nem kiváltságos zseni, éppúgy meg kell tanulnia a mesterségét, mint a fizikusnak vagy a fazekasnak. Igaz, hogy ezt a tanfolyamot nagyrészt saját maga szervezi, tanítja az ember, átszűrvén a külvilág, az irodalom, az élmények láthatatlan sugarait az agy kristályán, sűrítvén a lélek lombikjában mindazt, amit az élet és az emberek sokféle vegyszere beleszór. De Bizám bácsi mégis fontos mérföldkő volt az életemben s bizta­tása sokban segített — legalább abban, hogy ne hagyjam abba a versírást. S a mérték és rím fegyelmét lassanként elsajátítottam, főképp a fordítások révén, amelyekhez nemsokára hazaérkezésem után hozzáfogtam. * Az új iskola nem messze volt józsef utcai lakásunktól, csak a Baross utcán kellett végigmenni s balratartva az eléggé külvárosi és kopott Tavaszmező utcába térni, hogy elérjek a 'Zrinyi'-be. Hányszor tettem meg azt az utat, télen, tavasszal és ősszel! Ami­kor 1964-ben, tizenhét évi távollét után először mentem vissza Pestre, egy reggel elhatároztam, hogy szentimentális sétára indulok. A Gellértben laktam s másfél órát szántam erre a kirándulásra. Kicsit meglepett, hogy alig húsz-huszonöt percig tartott, amíg célhoz értem, pedig nem siettem. Valahogy „összement" a város, mint a rossz anyagból készült fehérnemű a mosásban. De az emlékek nem zsugorodtak össze s minden ház (akármennyit is változott külsejük az évtizedek során) emlékeztetett valamire. Azt csak helyeselhet­tem, hogy a József utcának a körúttól délre fekvő részét Krúdy Gyuláról nevezték el — Szinbád jobban megérdemelte, mint a Habsburg császár, főherceg vagy nádor — de az már csalódást okozott, hogy a régi gimnáziumból technikumot csináltak. Bizo­nyosan okuk volt rá, de nem volt kedvem bemenni, hogy a vissz­­hangos folyosókat, a kietlen nagy udvart, a dísztermet vagy akár az osztályokat meglátogassam. Pedig hat esztendőt töltöttem ott és

Next