Új Látóhatár, 1975 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - Vándor Györgyi: Egy este Leslievel (elbeszélés)
— Mondhattam volna, de minek. Hiszen az elején már megegyeztünk, hogy kertelés nélkül beszélünk, magyarul, vagy angolul, egyszóval, ahogy akarod. Az a véleményem, hogy faképnél hagyni a világot és a képzeletbe menekülni, ez a lehető legkönnyebb megoldás. És csalás is, egyúttal. Nem tudom, kit csalsz most meg velem, de ez semmivel nem bocsánatosabb bűn, mintha bárki élővel tennéd ugyanezt. Hűtlenkedni, és még a kockázatot sem vállalni, ehhez keress mást, légy szíves. — El akarsz menni? — kérdeztem rémülten, mert mindabból, amit mondott, csak azt fogtam fel, hogy elveszíthetem. És máris mintha homályosabban láttam volna, sőt, úgy tűnt fel, ez a homály sűrűbb is, mint az őt mindig körülvevő fátyol és sejtelmesség. De nem hagytam magam. Most is, mint általában, amikor baj van, hirtelen erőre kaptam, hogy csak mikor már minden lezajlott, akkor csukódjam össze. — Igazságtalan vagy Leslie — mondtam, úgy éreztem, kemény hangon — és jogod sincs hozzá, hogy ítélkezz felettem. Neked persze könnyű, mert nem öregedtél, egyetlen ráncnyit sem. Azt hiszed, visszaélhetsz azzal, hogy te már nem öregszel, de én igen, sőt, minél tovább élek, annál jobban? Gondoltál erre, amikor mindennek elmondtál? Helyzeti előnyödet, hogy meghaltál, kihasználni, ez fair play?... Nem szólt. De én már nyeregben éreztem magam. — ... ha viszont már nem élek sokáig, a képzelődésre sincs sok alkalmam. Az én koromban igazán legfőbb ideje, hogy ne kótyavetyéljem el magam a valóság mindenképpen fájdalmas, apró-cseprő ügyeire! Én ezt érzem erkölcstelenkedésnek, ha megengeded... Azt hittem, utolsó ütőkártyámat vágtam ki. Hallgattunk, egymással farkasszemet nézve. Aztán az ezüstös fátyol szürkülni kezdett Leslie és énközöttem. — Leslie — kiáltottam fel, és magamról megfeledkezve a kezemmel kaptam utána — Leslie, ne menj el, nem foszthatsz meg magadtól! Te is olyan vagy, mint a többi férfi, te is azonnal mindenből elméletet gyártasz, és makacsul ragaszkodsz hozzá, mert te találtad ki? Mire jó ez, beskatulyázni a világot valóságra meg képzeletre, élőkre meg holtakra?... Amikor először láttalak a moziban, még éltél, de mennyivel vagy ma kevésbé élő, ugyanazon a filmszalagon? A filmjeidben élsz ma is, amikor a te fogalmazásod szerint a valóságban már nem, én meg, azt hiszed, élő vagyok, pedig igazából, sokkal inkább halott!... Egy töredék másodperc erejéig kérdően nézett rám, aztán már nemcsak a fátyol, hanem a tér is elválasztotta tőlem. — Mielőtt elhagysz, Leslie — kiáltottam kétségbeesetten utána — legalább egy pillanatra gondolj az apádra! — Az apámra? — ismételte csodálkozva, s körvonalai ismét erősödni kezdtek. — Mit akarsz az apámtól?