Új Látóhatár, 1975 (26. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - Sárközi Mátyás: A nyugati magyar költészet öt éve 1956 után

belső válsággal küzdő Horváth Béla volt, aki a fiatalok ellen fordult és „unalmasának találta, hogy harminc éven aluli, meg forradalom után kijött költők csoportjáról beszélnek. E költőket általában tudatlanoknak bélyegezte. Amivel, persze édes-keveset törődtek az érdekeltek: András Sándor és Gömöri György Oxfordban szerzett diplomát, Lőkkös Antal Genfben. Makkai Ádám a Yale Egyetemen nyelvészetből doktorált, Sulyok Vince Oslóban lett doktor, Vitéz György pszicho­lógus a McGill egyetemen. Az érintett „tudatlan" nemzedék számot­tevő költői közül többen végeztek vagy kezdtek meg egyetemi tanul­mányokat, mint ahány­an nem, és jelenleg féltucat irodalomtörté­nész vagy nyelvész egyetemi tanár, előadó van közöttük. A Látóhatár, később Új Látóhatár és az Irodalmi Újság — 1962-től a Magyar Műhely is — nyújtott megfelelő fórumot és ösztön­zést a fiatal költőnemzedéknek, bár az önálló kötetek vagy anto­lógiák sora, az emigráns könyvkiadás ismert nehézségei miatt, csak nehezen indult meg. Az 1956 utáni első antológiát német nyelven adták ki és ebben legtöbb verssel két Nyugat-Németországban lete­lepedett volt politikai fogoly szerepelt: Tollas Tibor, aki a börtön­ben kezdett verselni és Kocsis Gábor. (Megjegyzendő, hogy Kocsis újabb német nyelvű versei nívósabbak.) Azután napvilágot látott az első forradalom­ ihlette önálló verseskötet, Kannás Alajosé, aki ko­rábban menekült nyugatra, de a forradalom a távolból is látomásos verseket sugallt számára. A sikerültebbek formai biztonsága kivál­tott bizonyos hatást az erre fogékony olvasórétegekben. Az Új Látóhatárban és az Irodalmi Újságban az olvasó rendsze­resen találkozott Aczél Tamás hosszú sorokban ömlő, hol klasszici­­záló, hol egyfajta modern, a közvetlen beszédformát követő, inkább gondolati, mint érzelmi ihletésű verseivel. Kibédi Varga Áron kö­zölte szikár, rideg, férfias, szeízelgető canto-it. Cs. Szabó László a középkortól a romantikáig ívelő korok ihletettje, s mint zseniális színész lépett elénk, más és más gúnyájú dalnokok mezét öltve. A színjátszás mögött bizonyára szemérmesség rejlett, amely ne­hezen oldódott valódi lírává. Faludy Györgyöt a rejtélyes kelet és a rejtélyes ókor tartotta lebilincselve. Siklós István a balladák, a zsoltárok és a régi magyar költők igézetében írta gyakorta archaizáló s a szavak, kifejezések, szólások, sőt, a nyelvtani idomulások mély­értelmét és hangzását kutató-próbáló verseit. Gömöri György pedig átélt viharok élményei között próbált rendet teremteni; zaklatott­sága termékennyé tette. Szorongásait is kiírta magából, társadalmi­politikai célzatú mondanivalója is vers­formát öltött. Legintellek­­tuálisabbnak két érzékeny fiatal: Sándor András (András Sándor) és Bakucz József tűnt. A költők tucatjával jelentkeztek, szinte valamennyi tehetséges, de kiforratlan volt, egy részük később elhullott. (Itt megjegyzendő, hogy valószínűleg sokan írtak ezekben az időkben — főleg az Iro­

Next