Új Látóhatár, 1976 (27. évfolyam, 3-6. szám)
1976 / 3. szám - FIGYELŐ - Lőkkös Antal: Számvetés
kát, vagy újjal mutatni a mindenkori konjunktúrás nagyokra, hogy meztelenek? Meddig kell szeretnünk a dagályos Adyt vagy az érzelgős Tóth Árpádot? Bevallom, nem merem tovább folytatni. Mi olvashattuk az öregedő Mécs László verseit, mégis serényen hallgattunk Babits tanár úr katedrás, ellentmondást nem tűrő kijelentése után. Meglepetés az Irgalmas fák, azok számára, kik olvasták az előtte megjelent köteteket. Messze vagyunk a „Bebádogoztak minden ablakot" hangvételétől. Hosszú, magányos elmélkedések-kínlódások nyomait hordják a versek. Igaz, a tapsrakész hallgatóság helyén fák hallgatnak-ítélkeznek és kényszerítik, hogy önmagára nézzen, minden hívság nélkül, őszintén, a hirtelen magára maradt ember rémületével. Ez a fákkal való szinte fizikai azonosulás ösztökéli előre a makacsul félrenézni kívánó gondolatokat, a nagyban, az ékesen kimondhatóban vigasztalást keresőt. Némán nyújtózó nyári faként, mely nem kérdez és nem felel, elérhetetlen szép álmokért már nem nyúlsz, csak sütkérezel. (Zsákutca) Számvetés ez a kötet, józan, kiábránduláson túli hűvös hanggal. Egy másik világot fedez föl, melynek hangját, lélegzetét oly nehéz meghallani a béka-egér harcok hangos csatazaja mögött. A fák meghalnak, önkéntesen és egyedül. A lombtalan évszakot is magukban küszködik át, mert gyötrődés nélkül semmi és senki nem születik újjá, ahogyan vers sincsen küzdelem nélkül, csak „automatikusan" egymás mellé lökött vagy a széphangzás kedvéért kiválogatott szóhalmaz. A kínban megszült gondolat a formát is alakítja, gyúrja a maga hasonlóságára, így potyognak le, szinte maguktól, a cifraságok, a szépítőszerek. Ám a formával sem mindig könnyű és eredményes a küszködés. Nehéz megválni a „görcsös rémület", „mézízű nyarak" vagy „kísér emléked tűnt ifjúságom" ma már csak verselgető öregurakat elérzékenyítő kliséitől. A pattogó ritmus sem abból a világból ered, melyben az Irgalmas fák költőjét képzeli és tudja az olvasó. Egy verskötetben mindenre lehet példát találni. A Fából faragott litánia olvasása után rossz ízlésre vallana olyan sajátosságokról disszertálni, melyek ebben a kötetben meghalványodtak, ha nem is tűntek el egészen. A „Pogány ima az égigérő fához" például egészen juhászferenci epikus áradással és inspirációval megy a maga útján, minden segítség nélkül, s mögéje lehetne sorakoztatni még vagy egy tucatot. Fekete-fehér tónusban íródtak a versek, így élnek mellettük Saáry Éva fényképei is fákról, fatörzsekről, ágakról. A képek is a fák tökéletességének diadalát hirdetik, kik gyökereikkel a földbe kapaszkodnak, ugyanakkor azonban az ég felé is gyökeret nyújtanak ágaikkal. Semmi nem kíván nagyobb erőfeszítést, mint a megújulás, hiszen azt kell magunk mögött hagyni, amiben életigazolásunkat láttuk eddig, minek hitére mások is biztattak. Ám a megújulásra való készség nélkül ember sincsen, költő sincsen. Azt hiszem, így kell néznünk az Irgalmas fák kötetét is, a Fából faragott litánia új utakra mutató versével. Lőkkös Antal