Új Látóhatár, 1980 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - FIGYELŐ - Ferdinandy Mihály: Egy kötet igazi esszé
tek ha találkoznak") s derülünk a két tipikusan „történetalatti" témán: „Bakos Palotai gróf..." Kertbeny Károly Mária párizsi viselt dolgairól meg a különös szédelgő, Koriosz herceg, Arménia cárevicse, a 49 utáni magyar emigrációval is egybehurkolódó kalandjairól olvasván Dénes Tibor könyvében. Ezek a cikkek a másodikul rájuk következő, Michel de Munkácsy — (sici)-ról szólóval együtt megint csak egységbe fogóznak, ha nem is témái, de modor — s stílusbeli egységbe s bízvást viselhetnék címül ez utóbbiét: „Egy névjegy hátlapjára". Az ezt megelőző „Madách és Arisztophanész" esszével új témakörhöz érkezünk, Az irodalomtörténetéhez. Megtudjuk, hogy az oxfordi Exeter College tudós professzora, D. Mervin Jones — akinek Five Hungarian Poets című könyvéről (1966) Cs. Szabó László róla szóló esszéje óta tudunk — már az 1957-ben megjelent Körtér Emlékkönyvben behatóan értekezett Madách „A civilizátor" című vígjátékáról, bemutatván a magyar költő a lényeget is illető kapcsolatát Aristophanés vígjátékköltészetével. Dénes idézi Horváth Károly megállapítását is erről az „Aristophanic Drama from 19th Century Hungary"-ról. „Kitűnő bírálat — mondja Horváth —, bár felfogásán a birtokos nemesség patriárkális szemlélete és nacionalizmusa is érezhető" . . . Miért „bár"? Mi legyen érezhető egy a múlt század derekán író birtokos nemesember művén? marxi maszlag? engelsi áfium? E sorok írója 1967-ben spanyolul publikált Magyar történetében megkísérelte kimutatni, hogy Madách Tragédiája — mint történeti produktum — a magyar nemesi világkép utolsó nagyarányú nyelvemléke irodalmunkban. Miért tükrözné „Aristophanés modorában" írt komédiája más felfogást? Dénes helyesen emeli ki, hogy Aristophanés „is földesúr volt", „konzervatív", „aki hitt a poliszban". S joggal kérdezi: „Nem ezt teszi-e, huszonnégy évszázad múltán Madách?" Legmélyebbre irodalomtörténeti eszmélkedésében — úgy lehet, egész könyvében — Péterfy Jenőről szóló esszéjében jutott szerzőnk: „Röviden élni, ha már élni kell." „A Péterfyenigma megfejtéséhez" — úgymond — „a pszichológia egymaga nem elegendő támasz", véghezvitele a szellemtörténet útmutatása nélkül — ... — „elképzelhetetlen". Már önmagában is fontos elvi kijelentés a szellemtörténettől vásott kölök módjára elrugaszkodott neveletlen korunkban. Ami azonban két oldallal lejjebb reá következik, hasonlíthatatlanul fontosabb felismerés. Itt mutat rá Dénes arra a meglepő jelenségre, hogy a 19. század második fele „az új Renék és új Wertherek kora". „Újra elhatalmasodik a lelkeken a világfájdalom . . . S ugyanakkor a preromantikusok holdevő álomkeresése." „Csupa törött életvonal!" — kiált fel. Nemcsak minálunk. Teljesen párhuzamos a miénkkel a jelenség, ami éppen ebben a korban a tőlünk oly messzinek látszó, de sokban oly meglepően közeli Portugáliában lép fel. „Csupa törött életvonal" ott is. Egy egész irodalmi-művészeti-történetírói iskola, amelynek többnyire igen jelentékeny tagjai magukat os vencidos da vida, „az élet legyőzöttjeinek" nevezik. A két Zilahy, Tisza Domokos, Komjáthy, Szentessy, Justh Zsigmond csakúgy közéjük illik, mint Reviczky Gyula vagy éppen Péterfy Jenő. Aki nem pusztul el fiatalon, ott is öngyilkos lesz az öngyilkos Péterfy mottója értelmében: „Röviden élni, ha már élni kell". Ezzel épp a legjobbak élettől való elfordulásának, sőt az élet maguktól