Új Látóhatár, 1981 (32. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Cs. Szabó László: Nagy várakozások, nagyobb csalódások - A magyar irodalom 1945 és 1948 között

Cs. Szabó László Nagy várakozások, nagyobb csalódások — A magyar irodalom 1945 és 1948 közt — EGY RÓZSA, EGY HÍD Egy rózsa, az egy rózsa, az egy rózsa, írta Picasso hírverője s korai vásárlója, egy mexikói bálványutánzat, Gertrud Stein, a tömzsi amerikai költő. Egy híd, az egy híd, az egy híd... Hogyne, egy kivétellel. S ez a budapesti Lánchíd. Egyik végén Hunnia, a má­sikon Széchenyi István őrző géniusza, nemzeti tudatunkban átívelő jelkép, hogy íme­ múlt századi serkentőink elpohosodott pangás után a Nagy Magyar Parlagot visszacsatolták Európához, ahol királyházasságok aranyhálózatában rangos szerepet igényelt Ma­gyarország is, az egyetemes keresztény Respublica egyenlő jogú lovagja és számottevő középhatalom. Jelkép volt a híd s átörök­léssel az maradt, ha még attól hazánk nem is szerezte vissza közép­kori tekintélyét s nem lett egy csapásra a civilizáció zsongó kaptára, mint Anglia vagy Franciaország. Persze közvetlen szomszédaink se lettek azzá. Nagyot csökkent azonban a megalázó fáziskülönb­ség, amit 1770 és 1825 között annyira fájlaltak a kúriákon szét­szórt, kiművelt fejű remeték s Bécsben működő honfitársaik, így hát a Sors egyik legkajánabb tréfája a magyar emberrel, hogy 1945- ben a Kossuth nevét viselő, ideiglenes tákolmány vállalta át a két part közt ide-oda batyuzók szemében a jelképet a Lánchídtól, viszont a leszakadást Nyugatról az a méltóságos pillanat pecsételte meg, amikor tökéletesen helyreállt Széchenyi és Clark Ádám mes­terműve. Előadásom címe: Nagy várakozások, nagyobb csalódások. Szo­rongó nagy várakozások és nem rózsás remények vagy ábrándok. Utóvégre a magyarok nem magukat szabadították fel a globális mérkőzésben, ahogy legjobbjaink akarták volna, viszonylag ke­vesen, s azokból is néhányuk életével fizetett a meddő kísérletért. Óriási, fékevesztett idegen hadsereg nyüzsgött az országban, fo­galmunk se volt, meddig. Akkor született a kesernyés vicc, hogy azt álmodtam: „kimentek a németek és nem jött be senki". Vagyis megúsztak kettő helyett egy tatárjárással. A maroknyi moszkvai különítmény — kezdetben moszkvaiak és nem ellenséges éllel mosz­­koviták — pántlikásan hazafiaskodva s ahol és amikor lehetett fe­nyegetés vagy erőszak nélkül, külszínre beilleszkedtek az ocsúdó pártéletbe. Illyés Gyulának volt róluk némi tapasztalata s vegyes emléke a harmincas években tett oroszországi látogatás után s úti- 1

Next