Új Látóhatár, 1981 (32. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3-4. szám - FIGYELŐ - Kabdebó Tamás: Két költő - Amerikában
megoldások gazdagítják szemantikailag, de a kép nem záródik le, sőt, hogy úgy mondjam, nehezen alakul. A körforgás-képzet — az elégiák egyik, talán tudatalatti alapmotívuma — úgy adja, hogy szinte ösztönösen, szimatunk után járva halászhatunk: „A fegyvergyárosok összeölelkeztek ... az ellenséges ügynökök bolhászkodtak a kaszinóban. Ezt megelőzően Jézus így szólt az övéihez: Fiacskáim, vessétek ki a hálót a hajó jobbfelére. Aztán a szél gorombára fordult." Az idézett sorokra az jellemző, ami az elégiák egészére: rengeteg ötlet, temérdek megbolydított gondolat egymást hajtva s bár a hang elégikus, nincs nyugvópont a versek végéig. S amikor nyugvópontra jut a vers, az inkább a költemény hangulati, semmint tartalmi összefoglalása. Baj ez? Korántsem, ha nem közelítünk ezekhez az elégiákhoz valamiféle elvárással, régi esztétikán nevelődött el. A Tizedik elégia például gyönyörűszép és leírhatatlan. A kiábrándultság általános érzése, a költő személyisége, az általános és törvényszerű érzelmek adnak randevút benne a szeretetnek és az áhitatnak. Zárószakasza — mindössze tizenöt sor — a kötet gyöngyszemei közül való. A második rész szonettciklussal kezdődik. Fölényes, költői tudás görgeti ezeket a tizennégysorosokat. Érdekes, a legelgondolkodtatóbb a Bruno-ról írt majdnem azonosulás. „Úgy neveltek, hogy ostromoljak . . . / Bruno is győzte a tűz ostromát." Giordano Bruno kámzsás alakja, melyet a költő vizuálisan a Campo di Fiorin, a római virágok terén véshetett emlékezetébe, ahol a filozófust egykor megégették, s ma a szobra áll, utalás formájában többször fölbukkan a kötetben. Vele mintha azt mondaná-mondatná a költő: lásd, lehetett, sőt kellett, rendhagyó módon szeretni a rendet, Istent. Ha ezért megégetik az embert a földi hatalmak, ez a korán jött igazmondó sorsszerű, el nem kerülhető sorsa. A zenei pantheon sorozat előtt, mely Bachtól Kodályig tizenkét zeneszerzőt vonultat föl, viszont érzéketlenül állunk. Úgy érezzük, az történt itt, hogy a költő nem a zeneszerzők, sőt nem is a zenéjük lényegét igyekezett versbe zárni, hanem azokat az ötleteket, melyek őt, zenehallgatás közben meglepték. Túlságosan egyéniek, intranzingensek ezek az ötletek. Az előbbiekért bőven kárpótol a következő, s számunkra egyben a kötet legszebb, legmélyebben szántó sorozata a Keresztúti magánhasználatra. A tizennégy stáción kívülálló is végig tud menni gondolati eltévelyedés nélkül és érzelmi hullámzással ezen a versúton; ha keresztény, lelki azonosulással teszi azt. Minden stációra egy-egy szonett jut, minden szonettre egy külön privát csoda. Érdemes ezt gondolatban (sőt szöveg szerint is) összevetni Fáy Ferenc pár évvel ezelőtt írt Keresztútjával. Fáy Krisztus a meggyötört ember, aki a megváltásban önmagát is megváltja, így lesz Istenné. Tűz Jézusa az állandóan áradó kegyelem forrása, velünk és értünk vergődő, de mindvégig diadalmas, legyőzhetetlen Istenember. Tűz Tamás folytatólagos tanúságot ad arról, hogyan látja a változatok és lehetőségek költője a változó világot. A tanúság nem tanulság, a látomás hol ragyog, hol nem, s ez így jó. A behatolhatatlan részeken áthaladtunkban megpihenünk, felkészülünk a ragyogásra. Kabdebó Tamás 544