Új Látóhatár, 1989 (40. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 2. szám - A NYUGATI MAGYAR IRODALOM (I.) - Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalomkritika

mondja azt A regény regényét, amelynek csak most, jó harminc év elteltével készülődik a hazai kiadása. Még ma is felfedezés számba megy Szabó Zoltán Tizenkét feljegyzése George Orwellról. Szabó nemcsak az 1984 című remekművét és az író kisebb írásait elemzi, hanem önéletrajzi adalékokkal is szolgál. A több szem­pontból (esztétika, politika, irodalom- és művelődéstörténet) vizsgálódó esszé azért kiváló, mert szerzője tudja, hogy minden megszólalás, akarva-akaratlanul, a stílus- és szerkezetelemzés jegyein kívül az elemző erkölcsét is magában foglalja. A nyugati magyar irodalom úgy készülődött az önálló létre — ekkor még nem lehetett tudni, hogy az 56-os forradalom bukása után hány írónak és jövendőbeli írónak kell majd elhagynia ha­záját —, hogy a készülődő bátorsága mindennél jobban kitetszett. Mi adta ehhez az erőt? A korrekciós igény, amely a hazai irodal­mat megpróbálta valódi rangján — ha rang volt az egyáltalán — kezelni? Azok az írók, Zilahy Lajos, Márai Sándor, Cs. Szabó László, akik ott és azon a színvonalon folytatták munkásságukat, ahol otthon abbahagyták? Tény: az akkor is már jól hangzó nevek erőt adtak a kritikának, önálló véleménymondásra sarkallták. A Katolikus Szemle, a maga sajátos keretei között, ugyancsak hal­latta hangját — bár az egyik legtöbbet szereplő kritikus, Tóth László, inkább csak az írók bemutatására törekedett. A folyóirat kritika-rovatában számtalan olyan „költő" és „író" műve tár­gyaltatott, aki később kihullott az idő rostáján. (Viszont az esszé­kritikát művelő Csiky Ágnes Mária itt is gyakorolhatta az általa annyira megkedvelt „kiegészítő" műfajt.) A kritika rangját, a nyugati magyar irodalom szemlézését te­kintve is, a Látóhatár adta. Kritikusaik, akik közül többen (Cs. Szabó László, Horváth Béla, Bikich Gábor) a szépirodalom egy­­egy műfajában is jeleskedtek, könyörtelen, igazságosan szigorú elemzésekkel igyekeztek elválasztani a tiszta búzát az ocsútól. Márai Sándor Béke Ithakában című regényét, a teljesítmény előtti főhajtással, ketten is méltatják (Vámos Imre: „éles, metsző elme, tökéletesen ura a nyelvnek és a tollnak"), viszont ahol a színvo­­naltalanság dívik, az erélyes szó az egyetlen fegyver (Horváth Béla: Rezek Sándor verseiről). Igen találó Vámos Imrének a Cs. Szabó-elbeszélésekről írott érzékeny bírálata, s Bikich Gábor is beleérzéssel elemzi, noha egy kissé túlértékelve, Horváth Béla lí­ráját. Ugyancsak neki köszönhetjük a Cs. Szabó szerkesztette Ma­gyar versek Aranytól napjainkig című antológia kitűnő kritikáját. A sok elismerés mellett például kifogásolja, hogy Cs. Szabó egyese­ket túlméretezett (Heltai Jenő, Reményik Sándor, Sík Sándor, Harsányi Lajos, Mécs László), másokat pedig aláértékelt (Dsida Jenő, József Attila). Ennyiből is kiviláglik, hogy ebben az időszak­ban a nyugati magyar kritika tudta a feladatát, amely nem volt kisebb, mint a hazai eltorzított értékrend helyreállítása és a születendő irodalom művei feletti bábáskodás. Evvel a hőskor nagyjából véget is ért. 1956 nem csupán a történelemben, hanem 174

Next