Új Látóhatár, 1989 (40. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 3. szám - FIGYELŐ - Kabdebó Tamás: Egy jelenségről

sem igen törődött az Augustus által elpáholt Észak-Afrika leigázott törzseinek sorsával. Mivel Zas Lóránt tájékozott ember, a kultúrában és a világpolitikában, az ő szemlélete tudatos vállalás s mint ilyen nagyon is eltér a mi szokásos magyar, ha úgy tetszik petőfies, illyésies szociográfiai etikánktól. Az Eroázia senkit sem akar megváltani, ellenben merészen önző, természetesen öntörvényű és, egészében jó, érdekes olvasmány. Egészében. Mert a kötetben találunk egy sort, amit a szerző Fáy Fe­­renctől idéz, mely így hangzik: „orosznak, zsidónak egy a bőre". Ez csak akkor elfogadható — akárhogy is gondolta volt a két költő —, ha hozzá­tesszük, hogy Tolsztoj vagy Jézus is hordta ezt vagy azt a bőrt. Fáy egyébként Zas Lóránt egyik jólválasztott mestere, kinek fájdalmas és mélységes költészetéről, Ignotus Pál is, magam is többször írtam, s kit akkor, amíg élt, mind a ketten — ebben megegyezve — az emigráció legjobb költőjének gondoltunk. Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer Zas Lóránt is eléri a fáyferenci szintet, mert tehetségét egyelőre még nem aknázta ki. Képletesen szólva: az Eroázia verseivel a költő a vulkán fölött repül és beletekint karimájába. Egyszer talán leereszkedik a vulkán tor­kába is. A lávában (nem saját keserű levében, hanem a szenvedés lávájá­ban) megmártódzó költőnek megadathatik majd nemcsak a látás tudo­mánya, hanem a belátás képessége is. Bizonyára méltatlankodva berzen­kedik e sorok olvastán. Holott egyszerűen arról van szó, hogy költői ta­lentumával úgy gazdálkodjék a jövőben, hogy ne csak gyönyörködtessen, hanem elállítsa lélegzetünket. Zas Lóránt rendkívül ötletes, eredeti és bátor ember. Miközben még az Eroázia verseit ízlelgettük, tehát a költő jelenét és közelmúltját, már az asztalra tett egy kötet korai verset is, tehát költői régmúltjának gyümölcsét. Ez a kötet, az 1989-es Oltárt faragó olyan verseket tartalmaz, melyeket 1954 és 1964 között írt. Mostani dolgainak így hátteret és mély­séget ad a keménykötésű kezdet: Oltárt faragj a büszke tölgybe s legyen hited jelképe az, oltárt faragj, és mennydörögve óvjad, ha kell oltárodat! Lám, ha e kötettel felvértezve olvassuk az Eroáziát, felismerjük azt a makacs ragaszkodást, mellyel világtérképet rajzol az egészséges hitvesi szeretetnek. Van ebben az ösztönös és asszonyáldó hívségben valami egészen ősi; a költő, a pionír, a vadász, minden élményzsákmányát azzal a gondolattal ejti, hogy felmutathassa, hazavihesse asszonyának, a képletes/valóságos tűzhely mellé. S van a lecsapolható lehetőségekben valami új is: valóban körülrepülni a valódi világot, sebesen, mint a gon­dolat, lökhajtásos gépmadarakon és ezt — az időben most először összesűríthető, megragadható tágasságot —, mint üveggolyót, vagy gyémántkristályt átnyújtani megőrzésre szívünk szerelmének. Mert Zas legjobb versei valóban ékkövek. Ezzel az értékítélettel azt is jelezni szeretném, hogy a verseknek ma­ 402

Next