Új Látóhatár, 1989 (40. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 3. szám - FIGYELŐ - Lőkkös Antal: Embersors

tozása évült el, alighanem tévedett 1963-ban. A Szembesítés félreérthetet­len bizonyíték erre: az emberiség-emberség ellen elkövetett bűnök soha­sem évülhetnek el. És hol van az igazsággal egy testté vált párt? A már régen békésebb mezőkre költözött Lengyel József posztumusz könyvéből világosan olvashatjuk ki: sehol. Sztáray Zoltán Embersors Tollas Tibor: Varázskor (Versek), Nemzetőr, München 1988,182 l. „Ha egy költő dalaiból nem áll össze példás embersors, mely a legjelen­tősebb dalnál is jelentősebb, akkor minden szépség hiába volt." Balázs Bélától van ez idézet, s mindig bennem motoszkál, valahányszor vers­kötet kerül asztalomra. Vajon csak az esztétika mércéjén átment alkotás érdemli meg, hogy vele foglalkozzunk, hogy az emberiség könyvtárában polcra tegyük olyan címkét ragasztva rá, amely — szerintünk — örökös helyjegyre jogosít? Mellőzhetjük-e az „embersorsot", még a „példás" jelző nélkül is, amikor a Tóth Árpád­ fölpanaszolta „senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe"? Régi-régi probléma, melyre válaszolni nem könnyű, mint arra sem, hogy melyiket szeretjük jobban illetve esszük jó étvággyal: az ütött-kopott pléhtányéron fölszolgált jóillatú pecsenyét, avagy a herendi Viktória-mintás tálon elénk adott cipőtalprágós húsdara­bot? És mit értsünk a „példás embersors"-on? Van, aki kilengés nélkül futja be a földi stádiumot mintaszerű középszerűségről téve tanúságot anél­kül, hogy írásai fényt kapnának, mely létükre hívja föl a figyelmet a szürkeségben. A szélkakasok keservesen csikorgó vagy jól megolajozott forgásait, a minden alkalommal őszinte megtéréseit ugyancsak aggoda­lommal nézi az igényesebb versolvasó, hisz a verselést tanulni lehet, s egy kis rutinnal könny csalható a csak erre váró szemekbe. Tollas Tibor versíró-emberi pályája töretlen ívet mutat a „Füveskert"­­ben megjelent versektől az „Irgalmas fák" kötetén keresztül a jelen „Varázskör"-ig. Hű tudott maradni elhivatottság-tudatához, küldetés­meggyőződéséhez. „Mert mércém még most is a régi/amit nem tudok fölcserélni" (Régi mércével). Csak a hang higgadt meg, csak a szem for­dult figyelőmben az úgynevezett örök emberi felé, vagy kirándulgatott olyan területekre, melyek virágai nem mindig hoztak közvetlen közön­ségsikert, melyek nélkül azonban nem lenne teljes az írói arckép. A „Varázskor" (kár, hogy a budapesti Magyar Hírek karácsonyi iro­dalmi mellékletének címe után találódott) múltat idéz, életrajzi elemek­kel bőven megtűzdelt emlékezéseket, képanyaggal is illusztrálva a főbb állomásokat. (Az is kár, hogy a váci fegyházról szóló képnek nem jutott hely, vagy talán nincs is róla fénykép?) Emlékezés az ősökre, mintegy a történelmi folytonosság kimutatásának az igényével, az elhivatott­ság-tu­­dat gyökereinek föltárásával, igazolásául annak, hogy a vállalt szerep

Next