Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
114 GYULAI PÁL. vel öleli a magyar népet, s mintha a népszellem geniusává válnék, ott zeng dalaiban minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő a magyar lyra legkitűnőbb képviselője. Itt a kulcs, mely megfejti a nagy hatást, mit hazájában és külföldön tett. A magyar enkedélyét hallja visszahangzani, a külföldi előtt egy új, ismeretlen világ nyílik fel. Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon oldaláról akarok szólani, melyben fő ereje van, s melynek hatása jelen lyrai költészetünkre legnagyobb, mert egyszersmind ki akarom mutatni az őt utánzók tévedéseit. Petőfi tájcsendélet és genreképei a magyar költészet örök remekei lesznek. Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival. Ha festészeink olvasnák a magyar költők műveit, nem hagynák felhasználatlanul ez úgy szólva kész compositiókat. Petőfi fölfedezte a pusztát. Eddig senki sem látott rajta semmit, az ő képzelődése megnépesítő. Szabad szilaj lelke nem találhatott méltóbb tanyát, mint a végtelen tért, s a Tisza méltán az ő legkedvencebb folyója, mert e hazában születik s hal meg s tetőtől talpig magyar, épen mint ő. Petőfi érti a festőiség titkát. Élénk érzéke van az iránt, mi fő, lényeges vonás, mely az olvasó képzelődését és kedélyét egyszerre mozgásba hozza. Érti miként kell oda vetett, alig észrevehető vonásokkal, melyek magokban csekélységnek látszanak jellemzetest állítni elő, mi örökre az olvasó lelkébe tapad. Tudja vegyíteni az árnyat és színt, hogy csak azt láttassa, mit akar, s oly világításban, minő hangulata , s a merészen kivitt képek az érzések és eszmék levegőjében mintegy megéledni látszanak. Az eszme és érzés nála mindig magából a képből merül föl s visszahat reá, soha sem önkényes, hazudott. Érezzük , hogy a tájt látva csak azt lehet éreznünk, mit a költő. Alföldi képein ki nem érzi a szabadság levegőjét, mi oly jól öszhangzik a végtelen térrel? Van-e az unalom és elhagyottságnak költőibb megtestesítése , mint a „Kutyakaparó“ című költeménye. A „Csárda romjai“ mindenik sorában nem egy elegia zenge , pedig a költő csak romokat ír le. S nem bámulatos Petőfi genialitása , ki a legegyszerűbb tárgyakat a legragyogóbb költészetté varázsolja. Genreképei és néprománcai mit sem engednek tájképeinek. Itt is oly eredeti és geniális. Objectivitása épen oly erővel nyilatkozik. Itt is mindig nyakon csípi a tárgyat, mint a magyar mondja .