Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)

Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk

146 GYULAI PÁL: minden költeményen ott lebeg. Lapjaink telték tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának vetekedni. Mindennap az után­zás és gondolatszegénység kínjaival találkozunk. Nem annyira Petöfi-tanulmányt látunk, mint Petöfi-utánzást, melyben még­is csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha lemon­dunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget keres­sünk , még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz : az iránt, mi lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem helyett külsőség bennük az uralkodó. Mintha a festő köl­tészetben valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak úgy költészet, ha kép és tájban, fény és ra­gyogásban egy-egy gondolatot, érzést képvisel, s a költő csak azon vonásokat szedheti össze, mik céljára szükségesek. Tájké­peinkben minden le van írva, kifestve, még­is rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden összehalmoztatik, mi úgyne­vezett költői, mintha valami csak pusztán magában költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vagy fölfedezni, a leg­­bizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy szebb kép, kihang­­zik egy-egy kedves versszak, de egészet adni nem a divatos lyra szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a terpedtség művészetének lehetne nevezni. Hasonló bővében vagyunk a genrekének és néprománcok­nak. A balladák s a nagyobb elbeszélő költemények helyét egé­szen ezek foglalták el. Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész phantastikus világa. Jó ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem oly eseményeket a jó ma­gyar nép életéből, mik valóságos hegyke ráfogások vagy torzké­pek. Valami különös vonás, mit a csikósok és betyárokon csak a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiscentia Petőfiből, kész a néprománc. A genreképek népi jelenetek és szokások le­írásaivá váltak, s bennük épen azon apró részletezés és terpedt­­séggel találkozunk, mint tájképeinkben. Úgy látszik, mintha a nép­­költőket nem valami belső ösztön, rokonszenv, vonná a néphez, ha­nem divat, segédlés. Valami öntudatlan urias leereszkedés vonul el rajtuk. Mintha mulatni akarnák magukat a nép együgyűségén.

Next