Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
146 GYULAI PÁL: minden költeményen ott lebeg. Lapjaink telték tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival találkozunk. Nem annyira Petöfi-tanulmányt látunk, mint Petöfi-utánzást, melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget keressünk , még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz : az iránt, mi lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem helyett külsőség bennük az uralkodó. Mintha a festő költészetben valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak úgy költészet, ha kép és tájban, fény és ragyogásban egy-egy gondolatot, érzést képvisel, s a költő csak azon vonásokat szedheti össze, mik céljára szükségesek. Tájképeinkben minden le van írva, kifestve, mégis rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden összehalmoztatik, mi úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vagy fölfedezni, a legbizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy szebb kép, kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni nem a divatos lyra szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a terpedtség művészetének lehetne nevezni. Hasonló bővében vagyunk a genrekének és néprománcoknak. A balladák s a nagyobb elbeszélő költemények helyét egészen ezek foglalták el. Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész phantastikus világa. Jó ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem oly eseményeket a jó magyar nép életéből, mik valóságos hegyke ráfogások vagy torzképek. Valami különös vonás, mit a csikósok és betyárokon csak a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiscentia Petőfiből, kész a néprománc. A genreképek népi jelenetek és szokások leírásaivá váltak, s bennük épen azon apró részletezés és terpedtséggel találkozunk, mint tájképeinkben. Úgy látszik, mintha a népköltőket nem valami belső ösztön, rokonszenv, vonná a néphez, hanem divat, segédlés. Valami öntudatlan urias leereszkedés vonul el rajtuk. Mintha mulatni akarnák magukat a nép együgyűségén.