Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
118 GYULAI PÁL: Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben , midőn a nép politikai fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt, s népdalai szellemét önte el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete népies színt váltott szellem, tartalom és verselésben. Vádolni kezdék, hogy elhagyogatja a formát, verselése szabálytalan, s a nép együgyű széptani nézeteit törekszik irodalmi érvényre emelni. Nem szándékom Petőfi gyönge költeményeit védeni, annál kevésbbé utánzói rakoncátlanságát, de e vádat soha sem értettem egészen. Ha a forma alatt nem csak a technikát értjük, minthogy úgy is van, hanem a felfogás és kivitel egységét, tehát a stíl szabatosságát , Petőfi e tekintetben igen erős. Dalai egyöntetűek, s nem látszanak rajta a habozás, toldozás, veríték nyomai. Mintha gondolatai együtt születnének a formával, s azon érzést, mi szívében lángol, csak így lehetne elmondani. Találunk-e Petőfi népdalaiban csak egy sort is mi fölösleges volna? Arra használja-e tárgyait, hogy egy csoport érzést, képet, gondolatot fűzzön reájuk, mik nincsenek szoros viszonyban velük ? Zavarja-e valami a hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze gyermetegségével, darabossága szilajságával? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van ? S a mi a legfőbb, nem merül-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés, egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban érzékítse meg? Természetesen, midőn a Petőfi dalait ítéljük meg, nem kell felednünk, hogy ő magyar népköltő volt, s oly eredeti költő, kit igazságosan csak önmagából lehet megítélni. A kérdésnek leginkább a körül kell forognia : kivitte-e Petőfi költeményeiben azt, mit akart s azon eszmény szerint vitte-e ki, melynek költői szelleméből következtetve , előtte kellett lebegnie ? A kulformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb formákkal is meg tudott küzdeni, s verselése néha oly könnyed, mintha csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik, s népdalokat írván, elvetette a szokásos jambus és trocheus lábakat, s bár énekelni nem tudott , mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A közönség és ítészek egy része nem találván bennük azt, mit megszokott, hajlandó volt felettük pálcát törni. Azonban a nép könnyen énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és gondatlanság szüleménye