Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)

Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk

34 GYULAI PÁL­ lett költeményeiből. S azon könnyű versek nem épen oly fáradság nélkül pattantak ki fejéből, mint a nyomán induló lángészcsapat hiszi. Igaz, ő nem faragta verseit, soha sem javított rajtuk, de küzdött, vívott benne az eszme, s nem egyszer feküdt le szülési kínok közt, s álmodta meg reggelre költeményét. Különben gyor­san dolgozott, „János vitéz””ét harminc nap alatt írta. Eleinte csak egy pár szakaszból álló népies beszélyt akart belőle készíteni, s lassan lassan egy nagy népmese kerekedett ki belőle. A „Cypruslombok Etelke sírján“ néhány nap alatt készült el. E mű oly fájdalom szüleménye volt, melyet úgyszólván önma­gára erőltetett. Etelke nem költött személy, Petőfi második ked­vese vala. Első kedvese Zsuzsika név alatt jő elő költeményeiben; egy falujabeli leány, ugyanaz kire a Szerényihez írt levelében cé­loz, midőn a szülői háztól 1844-ben megvált. Etelkébe mondhatni akkor szeretett belé, midőn épen meg­halt. Alig találkozott vele párszor, s nem szövődött köztök semmi komolyabb viszony. S minő regényes esemény adta elő magát a temetésnél, hogy még inkább felkeltse a bánatos szerető szenvedélyét. A leány, ko­porsójában oly pirosan, életfrisen, s egészségesen nézett ki, hogy a rokonok kételkedtek halálán. Már megjelent a pap, a gyászko­csi s Petőfi is barátjaival. A rokonok más­napra halaszták a teme­tést, remélvén hogy a kedves halott még életre ébred. Kétség és remény közt várasztott át Petőfi egy izgalmas éjt, hogy másnap csalódásra ébredjen. A halottat sem a rokonok fájdalma, sem a költő elégiái nem adhatták többé vissza az életnek. Nem volt tetszhalott,­­ eltemették. Lenau megvallotta magáról, hogy bármely fájdalmat elvisel, csak vers kerüljön ki belőle . Petőfi kereste azt, hogy énekelhes­sen. S valóban a képzelt fájdalom valósággá vált, s ő annyira át­engedte magát a búnak, hogy barátai aggódni kezdtek. Napról napra fogyott, és sötét kedély von erőt rajta. Kerülte az embere­ket, kijárt a váci út melletti temetőbe, órákat bolyonga ott, néha az éjszakát is a sírok közt tölté. Egy barátja, ki épen nem szokta kímélni gyöngéit, egy na­pon , midőn épen a temetőig kisérné, kérdé tőle : ugyan miért epeszted magad annyira, hisz alig ismerted azt a leányt ? Petőfi

Next