Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
36 GYULAI PÁL. sem viselt frakkot. Sokat, mi az üledék dolga volt, elvek kérdésének hitt. Innen modorában kevés vala , mit a nagy világtól von. Saját elvei szerint külön alkotott magának egymást, melyben épen annyi volt a negédlés, mint igaz természetiesség. Később talán maga sem tudta egyikét megkülönböztetni a másiktól, s mit eleinte csak úgy felvon , majd második természetévé vált. Annyi bizonyos , hogy a legtöbbször egészen más volt négy szemközt, mint népes társaságban, s hol otthon találta magát, a legszeretetre méltóbb ember a világon, még a nők közül is. Sokan vethették szemére, hogy goromba, kíméletlen, mert mindig kimondta mit érzett, de azt senki sem mondhatta, hogy cselszövényeken töri fejét, szószegő, vagy tettet. Kikelhettek szenvedélyessége ellen , de becsülniük kellett nemes szívét. Nevethettek szögletességein, de mindenkit magával ragadott, ha lelkesült. Epés gúnyai s bizarr szeszélyei nem egy embert döbbentettek vissza, de szilárd jelleme, fiúi szeretete, baráti áldozatkészsége tiszteletet parancsoltak. Kedélyén különös vegyületben olvadt össze mi gyöngéd és vad, magasztos és nevetséges, s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja hiányait, emeli szépségeit. Meg vagyunk bűvölve, leteszszük az itészi szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek, s egészen átadjuk magunkat az érzéseknek melyeket a költő iránti részvét felköltött. Épen mint Byronnál, kinek élete nem kevésbbé vette igénybe a világ részvétét, mint halála. S mint hasonlít egymáshoz sorsuk is ! Mind ketten ifjan , hírük délpontján , eszméikért küzdve szállottak sírba, halálukkal engesztelve ki ellenségeiket s pecsételve meg azon költői kijelentést, melynek dalnokai valának. Mély erkölcsi érzései némi cynismussal párosultak. Gyűlölte az álszenteket, gúnyolta a kimázolt erényt, megénekelte az érzéki gyönyört, a nélkül, hogy epikureus legyen vagy megtagadja azon morált, mi nem emberek csinálmánya, mit isten írt az emberi szívbe. Szerette lerántani a tekintélyt, mit zsarnokságnak hitt, vágyott dacolni a közvéleménynyel, mely annyiszor emeli fel az ámítót, nyeglét, s dobálja sárral az érdemet. Sokkal inkább megvetette mindennemű viszonyban a szél-