Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
Ő GYULAI PÁL: gel párosult, nem volt meg költészete alaphangjában. Innen onnan ragadt reá, egészségtelen rész volt, miből nem csak hogy nem tudott valami kitűnőt alkotni, de ritkán tudta költői sírni is. Oda dobta mint keserű epét, és könnyűit általa. Az ily haragos dühöngő költeményei, noha mindenütt keze nyoma rajtuk, keveset érnek. Ezt talán később maga is érezte, de midőn azon érzések uralma alatt állott, meg kellett hogy írja. A költészet neki nem csak művészet volt, hanem életszükség is, maga az élet. Ha érzett valamit, annak hangot kellett adnia — egyébre aztán keveset gondolt. Énekelni volt rendeltetése, s mindig követte ösztönét. Költeményeiből csaknem megírhatni életrajzát. Alig egy mozzanat életében, minek emléket ne állított volna. Ép esze s élénk műérzéke hamar felfogott mindent s többet hallgatott az okos szóra , mint általjában gondolják. Nem javított költeményein, bár mint hibáztatták, sőt annál makacsabban ragaszkodott hozzájok, s tüstént kiadta, de később összes gyűjteményében meg is mellőzte, mint „a Helység kalapácsát“ s más kisebb költeményeit. Mit róla az Ítészét, barátai, s a tekintélyek mondtak, nem vette látszólag számba, de ha valami olyan volt bennök, minek igazságát érzé, az öntudatlan munkák lelkén, később nem maradt következés nélkül, de mindez úgy történt, mintha őmaga jött volna reá. Tekintélyül csak Vörösmartyt ismerte el. Fiúi kegyelettel viseltetett iránta. Sokszor vitte el hozzá költeményeit, s az összes kiadást is neki ajánlotta. Mégis utoljára a legérzékenyebben sérte meg őt, mert, miként föllengőn kifejezte magát : „Brutus szerette Caesart, mégis megölte.“ Az ok politikai türelmetlenségében rejlett. Vörösmarty 1848-ban mint követ a katonaság ügyében a minister párttal szavazott, mely nem akarta erőltetni a dolgot. Petőfi, kinek mindig és mindenütt az ellenzékhez kellett tartoznia, egy különben szép versben ezt kérdé tőle : miért írta „Szózat“ját, ha ily hazafia s minden strophát e refrainnel végzett : „Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.“ Ám a költők közt is azon küzdés , mi az államférfiakat elválasztó , s határzott Magyarország sorsa fölött. Vörösmarty röviden, száraz prózában, felelt, s a két legnagyobb magyar költő örökre elhidegült egymás iránt. Ez volt Vö