Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
PETŐFI SÁNDOR ÉS LYRAI KÖLTÉSZETÜNK. \\\ érzelgőn kezdődő s tréfás végzetű dal. A többiben sem az érzület, gúny és éle, sem a fordulat s művészi alakítás nem a Heineé. Az egyéninek jogát a lyrában nem tagadhatni meg. A kérdés mindig csak a körül foroghat : elég érdekes, elég költői-e az egyéniség ? A Petőfié az volt, s midőn nyilatkozott, a legkültőibb képek és érzéseknek adott életet. De látni lehetett, hogy túl megy a netovábbon. Önvallomásait sokkal nagyobb tetszéssel fogadta a közönség, mintsem túlzásokra ne ragadja őt. Segédelnie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról, s belé vegyítenie ingerlékeny hiúsága kitöréseit. Annyira megszokta mindazt, mi szívén fekszik, elmondani, mindazt, mi eléje bukkan, leírni, hogy olyat is mondott el s írt le, mi tulajdonképen nem költészet. S mi történt ? A közönség ez oldalról találta leggeniálisabbnak, s utánzói ezt tanulták el tőle leghamarabb. Ma már minden kezdő egyéniségét tolja az előtérbe, legyen az bár a legérdektelenebb. Könnyű mesterségnek hiszi arról írni, mi mindennap megtörténik vele. Azt képzeli, hogy amit Petőfi költőivé tudott teremteni, ő is tudja, s mi neki sem sikerült, most már sikerülni fog. Úgy látszik, mintha Petőfi csak azért született volna , hogy a genialitást divatba hozza. Minden különcség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók. Mert Petőfi szegénységét panaszolta, ma már minden költő nyomorban él; mert Petőfi néha okkal, néha ok nélkül haragudott a világra , ma már nem költő, ki nem átkozza a mennyet és földet hitelezői és ítészeivel egyetemben; mert Petőfi olykor nevetséges, néha pedig nyers volt, ma már minden költő az akar lenni, mert Petőfi népköltő volt, hivatása és élményei, a lángelme és szív jogainál fogva, ma már minden dandy pitykés dolmányt szabat fejér mellényéhez, s népdalt énekel sonett helyett. Mindenik ugyanazon szenvedélyeken és kalandokon megy át s mindenik ugyanegy egyéniséget tár fel előttünk. Négy rövid év alatt a magyar lyra ez irányban nagy haladást tön. A házi költészet korszakát éljük. A költő önmagáról oly daguerre képet ad , hogy csodálkozunk : mi szükség lerajzoltatnia magát s életrajzát íratni meg. Elmondja hol született, mikép növekedik, mily csinos fiú, hogy adós, hogy beteg, s több effélét. Egyaránt feltárja rongyos keblét és rongyos kabátját, s jaj nekünk, ha kalandja van, ha mulat, ha pénze nincs. Mindezt a leg-