Új Magyar Szó, 2006. július (2. évfolyam, 126-146. szám)
2006-07-12 / 133. szám
2 2000. JÚLIUS 12., SZERDA ÖNKORMÁNYZAT Egy városi alpolgármester - iroda nélkül Ladányi László: ami Udvarhelyen történik, az minden, csak nem demokrácia Ladányi László, Székelyudvarhely alpolgármestere, a városi RMDSZ elnöke a széki RMDSZ irodájában fogadja ügyfeleit, ugyanis közel két éve várja, hogy a városházán irodát és infrastruktúrát biztosítsanak számára. Minden napban fogadóórát, közben a marosvásárhelyi ítélőtábla most tárgyalja az irodaügyben indított pen. ■ inn mit_______________ ■ Mennyire érződik ez az áldatlan állapot a város elöljáróságának mindennapjaiban? — Elsősorban a polgármester és az alpolgármester kapcsolatát jellemzi, a polgármester csak abban az esetben veszi tudomásul, hogy alpolgármestere is van a városnak, amikor törvény szerint kötelező, járványveszély vagy természeti katasztrófa esetén. Ráadásul idén is egy olyan általa egy személyben jóváhagyott szerkezeti felépítést dolgozott ki, hogy továbbra sincs irodám vagy személyzet. A hatásköröket azonban leosztotta. Sajnos ugyanez a kapcsolat jellemzi lassan a tanácstestület és a polgármester viszonyát is, hét hónapja nem működik semmi. Úgy tűnik, az előrehozott választásokig is eljuthatunk. Ami Udvarhelyen történt, az minden, csak nem demokrácia. Most a demokrácia megőrzéséért vívott harc folytatódik a tanácsosok, az RMDSZ-vezetők és jó néhány városlakó részéről. MA lakók milyen jellegű panaszokkal keresik fel? - Leginkább lakásigénylési kérelmekkel, a földek, területek visszaadása körüli kérdésekkel. A problémák általában jogi kérdésként merülnek fel, ha lehet, segítek nekik és az illetékes hatóságok közbenjárását kérem. ■ Konkrétan mit lehet elérni egy-egy panaszos ügyében? - Erre példát tudok mondani, egy család hét évig tartó eredménytelen ügyintézés után keresett meg, egy földügyet próbáltak tisztázni. Kiderült: kis jóindulattal és az ügy komolyabb átvizsgálása után két hónap alatt meg lehetett oldani a problémát. ■ Ha ideális körülmények között működne a tanács, hogyan változna a hatékonyság? — Sajnos a városra jellemző széthúzás tapasztalható a Polgármesteri Hivatalon belül is. A jó együttműködés, ami elengedhetetlen lenne, előrevinné a várost. De a klikkpolitikával ez lehetetlen. ■ Melyek a város legégetőbb problémái? — Ahhoz képest, hogy a magánszférában mennyire gyorsak a változások, a „város” nagyon le van maradva. Az elmúlt időben nem volt reális infrastruktúra-fejlesztési koncepció. Továbbra is gond az utak, a csatornahálózat, víz-és hőszolgáltatás, a hulladéktározó kérdése, ezek a problémák az elmúlt időben mit sem változtak. Nagyon sokat hangoztattuk ezek szükségességét. Hisz az infrastrukturális fejlődés nemcsak új beruházásokat hozna a városnak, hanem az adófizetők mindennapjainak, közérzetének a javulását is eredményezné. Ma Udvarhely nemhogy több mint város, nemhogy székely főváros volna, hanem lassan a csőd szélén álló városka jellegét ölti. A mellékutak aszfaltozatlanok és szinte mindennapos a csőtörés. Jelenleg is krízishelyzet van a városban, nincs meleg víz, ami egy többéves áldatlan helyzetnek a következménye. A polgármester jó ideje meg akarja buktatni a helyi közműveket és privatizálni akarja a tevékenységet. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy meg kell tartani a város vagyonát és azt elsősorban gyarapítani kell. A helyi vállalkozókat kell segíteni, hiszen elsősorban ők a választóink, ők bíztak meg ennek a városnak a vezetésével. ■ Az RMDSZ mennyire tud részt venni ezeknek a problémáknak az orvosolásában? — A helyi RMDSZ-szervezetek az utóbbi években kissé megváltoztatták működési koncepciójukat. Hisz egy színmagyar városban nemcsak a mindennapi politikai küzdelmek szintjén kell részt venni, hanem a gazdaságpolitika alakulásában is. Ezért a helyi RMDSZ az ez irányú elképzeléseit a helyi önkormányzaton keresztül tudja, tudná érvényesíteni. Ezt tettük az elmúlt években. Határozottan állítom, hogy az elmúlt hat-hét esztendőben sikerült egy demokratikusabb, szélesebb látókörű testületet működtetni. Talán ezért is lett annyira fontos Szász Jenő és körei számára ezen testület működését ellehetetleníteni. Ennyi buktató és nehézség mellett hogyan telnek az alpolgármester mindennapjai? — Mióta a 35 éves kort elhagytam és hátrább léptem az ifjúsági szférából, rácsodálkozom arra, hogy milyen gyorsan telnek az évek. A nagyobbik fiam ősszel iskolába megy, és már a kisebbik is óvodás. Szívesen vagyok a konyhában, ezért a főzés is a napi teendőim közé tartozik, és most a foci vb-t sem hagyhattam ki. ■ Mit gondol, milyen Székelyudvarhelyen kell majd boldoguljanak a fiai? — Nagyon fontos nekem az, hogy én, a családom, a gyerekeim Udvarhelyen maradjunk. Ezért nem adtam fel a harcot, s bízom abban, hogy eljön még az idő, amikor a székelyudvarhelyiek tisztánlátása győzedelmeskedik a demagóg szövegek felett. Ladányi László: Széthúzás a városban, széthúzás a városházán 4 Szentegyháza: kifelé a vaskorszakból Az iskolákban sok nemzedéknek azt tanították és azt tanítják ma is, hogy Románia rendkívül gazdag nyersanyagokban. Csak éppen azt felejtik el hozzátenni, hogy a legtöbb kibányászható nyersanyag koncentrátuma alacsony, a dúsítás és más technológiai eljárások olyan költségekkel járnak, amelyek olcsóbbá teszik a világ más részéről ideszállított érc alapanyagként való felhasználását, mint a helyben kinyertét. Tipikus példája volt ennek a felfogásnak Szentegyháza, az a Hargita megyei városka, amelyet sok-sok éven át csak Vlahicaként lehetett emlegetni. A környéken valóban volt vasérc, de csak akkora mennyiségben, amely a helyi feldolgozást tette lehetővé. A múlt század hetvenes éveinek erőltetett iparosítása nyomán azonban olyan hatalmas vasművet létesítettek, amelyet kezdetben a Szovjetunióból, később Mauritániából, Brazíliából, Dél-Afrikából hozott érccel lehetett ellátni, és nem is akárhogyan, hiszen a nyersanyag tengeri szállítás után Konstancára érkezett, innen vasúton került Csíkszeredába, majd teherautók vitték el a vasúti összeköttetés nélküli Szentegyházára. Az óriási veszteségek ellenére, a létesítés ideológiai érvein kívül a szentegyházi vasgyár mellett szólt az az érv, hogy a helyi, faszénnel működő kohóban olyan nagy tisztaságú vasat tudtak előállítani, amely jobb volt a nyugatinál, mivel kevesebb kén került bele. A villanymotortestek, hengerek, görgők, más kellékek piaca azonban a technológiaváltások nyomán megcsappant, a létesítés után nem korszerűsített vasmű termelékenység, hatékonyság, rugalmasság tekintetében amolyan őskori mamutnak bizonyult. A vaskorszakból való kilábalás időszakát a Sapientia Egyetem Csíkszeredai karán tavaly végzett fiatal szociológus, Kozán István vizsgálta, elemzésekre és interjúkra alapozva. 1989 után három időszakot különít el. 1989-1993 között többen azok közül, akik a vasgyári életük legnagyobb részét a szocializmus időszakában élték meg, azonnal otthagyták munkahelyüket: vannak, akik kérték nyugdíjaztatásukat, mások visszatértek a mezőgazdaságba, többen Magyarországra mentek dolgozni, és néhányan családi vállalkozásba kezdtek. Amíg 1989-ben még 2600-an dolgoztak a vasművekben, addig négy esztendő leforgása alatt már csak a fele maradt a létszámnak. Az 1989-et követő négy esztendőben a gyár még úgy-ahogy működött, a szocializmus időszakában megkötött szerződéseit próbálta teljesíteni, 1993 elején azonban már egyértelművé vált, hogy a termelés egyre veszteségesebb. Kozán István innen számítja a második időszakot; az akkor lenevezett, évtizedes tapasztalatokkal rendelkező helyi származású igazgatót, Hegyi Gál Zoltánt idézi: ,,Amikor átvettem a vasüzem igazgatását, teljesen leállítottuk a kohó működését, majd bezártuk a gyárkaput, mivel az adósság akkora volt, hogy a szakminisztérium így rendelkezett.” Ez azt jelentette, hogy a gyár bármelyik pillanatban villany és gáz nélkül maradhatott, a késedelmi kamatok jóval nagyobbak voltak a felvett kölcsönöknél, a szentegyházi vasüzemek azt az utat járták be, mint az ország legnagyobb részében a hasonlóképpen felfuttatott, majd gyorsan a csőd szélére került nehézipari vállalatok. 1995-ben azonban még egy pillanatra felvillant a fény az alagút végén, hiszen az üzem felkerült a még működőképes nagyvállalatokat sűrítő sürgősségi kormányrendelet jegyzékébe, és különböző gazdasági átszervezések, illetve piackutatás nyomán 1997-re sikerült kisebb exportmegrendeléseket szerezni, bizonyos profitot is elérni. Az ott dolgozók száma azonban megint megfeleződött, 1999- ben már csak alig hatszázan álltak munkaviszonyban. Kozán István a 2000-2005 közötti időszakot a vasgyár harmadik korszakának tekinti, amikor a létszám tovább csökkent, viszont Szentegyházán nagyobb mértékben jelennek meg az alternatív munkalehetőségek, és az elbocsátások már nem jelentenek különösebb megrázkódtatást, hiszen a város megtalálta a vaskorszakból való kilábalás útját: fellendült a falusi turizmus, a borvízfürdő. A Hargita, a turistautak, a táj varázsa miatt növekszik az idegenforgalom, építőanyag-kereskedelmi, műanyagipari, textilipari beruházások kínálnak egyre több munkahelyet, és mint a legtöbb székely településen, itt is újra felfedezik a famegmunkálást. Úgy tűnik, Szentegyháza túlélte a nagyipar lebomlásával járó megrázkódtatást, az élet újra megtalálta a maga természetes útját. Az önkormányzatnak a kezdeti tétovázás után megvannak a maga távlati tervei, bővül az infrastruktúra, fejlődnek a szolgáltatások, és nem utolsósorban egyre élénkebb a kulturális turizmus, amelynek egyik célpontja nem csupán a helyi múzeum, hanem az Európa-szerte híres, kisdiákokból álló szentegyházi szimfonikus zenekar is. A vas szürkesége után a sokszínű élet válik újból uralkodóvá az egykori bányász- és kohászvárosban. ■ SZENTEGYHÁZA hargita