Új Magyar Szó, 2006. július (2. évfolyam, 126-146. szám)

2006-07-12 / 133. szám

2 2000. JÚLIUS 12., SZERDA ÖNKORMÁNYZAT Egy városi alpolgármester - iroda nélkül Ladányi László: ami Udvarhelyen történik, az minden, csak nem demokrácia Ladányi László, Székely­udvarhely alpol­gármestere, a városi RMDSZ elnöke a széki RMDSZ irodájában fo­gadja ügyfeleit, ugyanis közel két éve várja, hogy a városházán irodát és infrastruktúrát biztosít­sanak számára. Minden nap­ban fogadóórát, közben a marosvásárhe­lyi ítélőtábla most tár­gyalja az irodaügyben indított pen. ■ inn mit_______________ ■ Mennyire érződik ez az áldatlan ál­lapot a város elöljáróságának minden­napjaiban? — Elsősorban a polgármester és az alpolgármester kapcsolatát jellemzi, a polgármester csak abban az eset­ben veszi tudomásul, hogy alpol­gármestere is van a városnak, ami­kor törvény szerint kötelező, jár­ványveszély vagy természeti ka­tasztrófa esetén. Ráadásul idén is egy olyan általa egy személyben jó­váhagyott szerkezeti felépítést dol­gozott ki, hogy továbbra sincs iro­dám vagy személyzet. A hatáskörö­ket azonban leosztotta. Sajnos ugyanez a kapcsolat jellemzi lassan a tanácstestület és a polgármester viszonyát is, hét hónapja nem mű­ködik semmi. Úgy tűnik, az előre­hozott választásokig is eljuthatunk. Ami Udvarhelyen történt, az min­den, csak nem demokrácia. Most a demokrácia megőrzéséért vívott harc folytatódik a tanácsosok, az RMDSZ-vezetők és jó néhány vá­roslakó részéről. MA lakók milyen jellegű panaszokkal keresik fel? - Leginkább lakásigénylési kérel­mekkel, a földek, területek vissza­adása körüli kérdésekkel. A problé­mák általában jogi kérdésként me­rülnek fel, ha lehet, segítek nekik és az illetékes hatóságok közbenjárását kérem. ■ Konkrétan mit lehet elérni egy-egy panaszos ügyében? - Erre példát tudok mondani, egy család hét évig tartó eredménytelen ügyintézés után keresett meg, egy földügyet próbáltak tisztázni. Kide­rült: kis jóindulattal és az ügy ko­molyabb átvizsgálása után két hó­nap alatt meg lehetett oldani a problémát. ■ Ha ideális körülmények között mű­ködne a tanács, hogyan változna a ha­tékonyság? — Sajnos a városra jellemző széthú­zás tapasztalható a Polgármesteri Hivatalon belül is. A jó együttmű­ködés, ami elengedhetetlen lenne, előrevinné a várost. De a klikkpoli­tikával ez lehetetlen. ■ Melyek a város legégetőbb problé­mái? — Ahhoz képest, hogy a magánszfé­rában mennyire gyorsak a változá­sok, a „város” nagyon le van marad­va. Az elmúlt időben nem volt reá­lis infrastruktúra-fejlesztési koncep­ció. Továbbra is gond az utak, a csa­tornahálózat, víz-és hőszolgáltatás, a hulladéktározó kérdése, ezek a problémák az elmúlt időben mit sem változtak. Nagyon sokat han­goztattuk ezek szükségességét. Hisz az infrastrukturális fejlődés nem­csak új beruházásokat hozna a vá­rosnak, hanem az adófizetők min­dennapjainak, közérzetének a javu­lását is eredményezné. Ma Udvar­hely nemhogy több mint város, nemhogy székely főváros volna, ha­nem lassan a csőd szélén álló város­ka jellegét ölti. A mellékutak aszfal­­tozatlanok és szinte mindennapos a csőtörés. Jelenleg is krízishelyzet van a városban, nincs meleg víz, ami egy többéves áldatlan helyzetnek a következménye. A polgármester jó ideje meg akarja buktatni a helyi közműveket és privatizálni akarja a tevékenységet. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy meg kell tartani a város vagyonát és azt elsősorban gyarapítani kell. A helyi vállalkozó­kat kell segíteni, hiszen elsősorban ők a választóink, ők bíztak meg en­nek a városnak a vezetésével. ■ Az RMDSZ mennyire tud részt venni ezeknek a problémáknak az or­vosolásában? — A helyi RMDSZ-szervezetek az utóbbi években kissé megváltoztat­ták működési koncepciójukat. Hisz egy színmagyar városban nemcsak a mindennapi politikai küzdelmek szintjén kell részt venni, hanem a gazdaságpolitika alakulásában is. Ezért a helyi RMDSZ az ez irányú elképzeléseit a helyi önkormányza­ton keresztül tudja, tudná érvénye­síteni. Ezt tettük az elmúlt években. Határozottan állítom, hogy az el­múlt hat-hét esztendőben sikerült egy demokratikusabb, szélesebb lá­tókörű testületet működtetni. Talán ezért is lett annyira fontos Szász Je­nő és körei számára ezen testület működését ellehetetleníteni.­­ Ennyi buktató és nehézség mellett hogyan telnek az alpolgármester min­dennapjai? — Mióta a 35 éves kort elhagytam és hátrább léptem az ifjúsági szférából, rácsodálkozom arra, hogy milyen gyorsan telnek az évek. A nagyob­bik fiam ősszel iskolába megy, és már a kisebbik is óvodás. Szívesen vagyok a konyhában, ezért a főzés is a napi teendőim közé tartozik, és most a foci vb-t sem hagyhattam ki. ■ Mit gondol, milyen Székelyudvar­helyen kell majd boldoguljanak a fiai? — Nagyon fontos nekem az, hogy én, a családom, a gyerekeim Udvar­helyen maradjunk. Ezért nem ad­tam fel a harcot, s bízom abban, hogy eljön még az idő, amikor a székelyudvarhelyiek tisztánlátása győzedelmeskedik a demagóg szö­vegek felett. Ladányi László: Széthúzás a városban, széthúzás a városházán 4 Szentegyháza: kifelé a vaskorszakból Az iskolákban sok nemzedéknek azt tanították és azt tanítják ma is, hogy Románia rendkívül gazdag nyers­anyagokban. Csak éppen azt felejtik el hozzátenni, hogy a legtöbb kibá­nyászható nyersanyag koncentrátu­­m­a alacsony, a dúsítás és más tech­nológiai eljárások olyan költségek­kel járnak, amelyek olcsóbbá teszik a világ más részéről ideszállított érc alapanyagként való felhasználását, mint a helyben kinyertét. Tipikus példája volt ennek a felfogásnak Szentegyháza, az a Hargita megyei városka, amelyet sok-sok éven át csak Vlahicaként lehetett emleget­ni. A környéken valóban volt vas­érc, de csak akkora mennyiségben, amely a helyi feldolgozást tette le­hetővé. A múlt század hetvenes éveinek erőltetett iparosítása nyo­mán azonban olyan hatalmas vas­művet létesítettek, amelyet kezdet­ben a Szovjetunióból, később Mau­ritániából, Brazíliából, Dél-Afriká­­ból hozott érccel lehetett ellátni, és nem is akárhogyan, hiszen a nyers­anyag tengeri szállítás után Konstancára érkezett, innen vas­úton került Csíkszeredába, majd te­herautók vitték el a vasúti összeköt­tetés nélküli Szentegyházára. Az óriási veszteségek ellenére, a létesí­tés ideológiai érvein kívül a szent­egyházi vasgyár mellett szólt az az érv, hogy a helyi, faszénnel működő kohóban olyan nagy tisztaságú va­sat tudtak előállítani, amely jobb volt a nyugatinál, mivel kevesebb kén került bele. A villanymotortes­tek, hengerek, görgők, más kellé­kek piaca azonban a technológia­­váltások nyomán megcsappant, a létesítés után nem korszerűsített vasmű termelékenység, hatékony­ság, rugalmasság tekintetében amo­lyan őskori mamutnak bizonyult. A vaskorszakból való kilábalás időszakát a Sapientia Egyetem Csík­szeredai karán tavaly végzett fiatal szociológus, Kozán István vizsgálta, elemzésekre és interjúkra alapozva. 1989 után három időszakot különít el. 1989-1993 között többen azok közül, akik a vasgyári életük legna­gyobb részét a szocializmus idősza­kában élték meg, azonnal otthagy­ták munkahelyüket: vannak, akik kérték nyugdíjaztatásukat, mások visszatértek a mezőgazdaságba, többen Magyarországra mentek dolgozni, és néhányan családi vál­lalkozásba kezdtek. Amíg 1989-ben még 2600-an dolgoztak a vasmű­vekben, addig négy esztendő lefor­gása alatt már csak a fele maradt a létszámnak. Az 1989-et követő négy eszten­dőben a gyár még úgy-ahogy mű­ködött, a szocializmus időszakában megkötött szerződéseit próbálta teljesíteni, 1993 elején azonban már egyértelművé vált, hogy a termelés egyre veszteségesebb. Kozán István innen számítja a második időszakot; az akkor lenevezett, évtizedes ta­pasztalatokkal rendelkező helyi származású igazgatót, Hegyi Gál Zoltánt idézi: ,,Amikor átvettem a vasüzem igazgatását, teljesen leállí­tottuk a kohó működését, majd be­zártuk a gyárkaput, mivel az adós­ság akkora volt, hogy a szakminisz­térium így rendelkezett.” Ez azt je­lentette, hogy a gyár bármelyik pil­lanatban villany és gáz nélkül ma­radhatott, a késedelmi kamatok jó­val nagyobbak voltak a felvett köl­csönöknél, a szentegyházi vasüze­mek azt az utat járták be, mint az ország legnagyobb részében a ha­sonlóképpen felfuttatott, majd gyorsan a csőd szélére került ne­hézipari vállalatok. 1995-ben azon­ban még egy pillanatra felvillant a fény az alagút végén, hiszen az üzem felkerült a még működőképes nagyvállalatokat sűrítő sürgősségi kormányrendelet jegyzékébe, és különböző gazdasági átszervezések, illetve piackutatás nyomán 1997-re sikerült kisebb exportmegrendelé­seket szerezni, bizonyos profitot is elérni. Az ott dolgozók száma azon­ban megint megfeleződött, 1999- ben már csak alig hatszázan álltak munkaviszonyban. Kozán István a 2000-2005 kö­zötti időszakot a vasgyár harmadik korszakának tekinti, amikor a lét­szám tovább csökkent, viszont Szentegyházán nagyobb mértékben jelennek meg az alternatív munka­­lehetőségek, és az elbocsátások már nem jelentenek különösebb meg­rázkódtatást, hiszen a város megta­lálta a vaskorszakból való kilábalás útját: fellendült a falusi turizmus, a borvízfürdő. A Hargita, a turista­utak, a táj varázsa miatt növekszik az idegenforgalom, építőanyag-ke­reskedelmi, műanyagipari, textil­ipari beruházások kínálnak egyre több munkahelyet, és mint a leg­több székely településen, itt is újra felfedezik a famegmunkálást. Úgy tűnik, Szentegyháza túlélte a nagyipar lebomlásával járó meg­rázkódtatást, az élet újra megtalálta a maga természetes útját. Az önkor­mányzatnak a kezdeti tétovázás után megvannak a maga távlati ter­vei, bővül az infrastruktúra, fejlőd­nek a szolgáltatások, és nem utolsó­sorban egyre élénkebb a kulturális turizmus, amelynek egyik célpontja nem csupán a helyi múzeum, ha­nem az Európa-szerte híres, kisdi­ákokból álló szentegyházi szimfoni­kus zenekar is. A vas szürkesége után a sokszínű élet válik újból ural­kodóvá az egykori bányász- és ko­hászvárosban. ■ SZENTEGYHÁZA hargita

Next