Új Magyar Szó, 2006. november (2. évfolyam, 213-234. szám)
2006-11-21 / 227. szám
I 2006. NOVEMBER 21. – KEDD ÖNKORMÁNYZAT rgyiaros Beleszülettek, most kihalnak belőle? ■BAKÓ ZOLTÁN Kanállal lehetne merni a ködöt ilyenkor novemberi reggeleken a Tormás mögött, aztán elővicsorít a nap, s dologidőt jósló ökörnyál úszik a levegőben, így aztán kénytelen-kelletlen beleszelídül az ember is a tájba. Nádzsúpok száradnak a mezőfeles kerítéseken, már-már az az érzése az avatatlannak, hogy kőhajításnyira kezdődnék a Dunadelta. Pedig hát még valamirevaló tó sincs a közelben. Vannak viszont tatárjárást megélt, füstölgő romokká omlott s poraikból feltámadt templomok, négy-ötszáz éves haranglábak, megannyi jele az időnek s az ittlétnek, a tatár hordák utáni feltámadásnak. Nád, sás, gyékény? Vájt fülű filológusok, frissen nevelt agromókusok fúrt-feszt helyreigazítanának - nem nád az, hanem sás, esetleg gyékény! Nahát. Ha az itt élő embereknek nád, miért nem hagyják meg nekik ezt a tudatot? Végül is néhány száz éven keresztül nádnak mondták, szájuk tán rá sem állna a sásozásra. Meg aztán, ha nekik így volt jó, s így jó ma is... Hogy mikortól is foglalkoznak Felében nádfonással, arra talán senki nem tudna pontos választ adni. Úgy mondják, hogy a feles gyermek nádgazban születik. A nagyon öregek is csak arra emlékeznek, a nagyanyjuk is azt mondta, hogy már gyermekkorában fonták. S bizonyára így volt ezzel a nagyanyjuk nagyanyja is. Fogadjuk el tehát, hogy az idők kezdetétől. Valamikor még sok tó volt a Mezőségen, s a nádfonás még abból az időből származhat. Kényszerűségből vagy csak úgy, időtöltésképpen nekifogott valaki, aztán eltanulták tőle a falubeliek. Azóta kiszáradtak a tavak, vagy lecsapolták őket, ezért most hosszú útra kell kelni a nádért. S a felesek kelnek... Hisz úgysem tudni, errefelé melyik tatárjárástól számít az idők kezdete. Utánanyúlni a lehetőségnek Mezőcsávás fiatal polgármestere, Szabó József Levente nem túl derűlátó a mezőfelei nádfonás tekintetében. Azt mondja, kezd leáldozni a nádasok csillaga. Az idősebb nemzedék még csak-csak eléldegél belőle, de a fiatalok már nem nagyon foglalkoznak vele. A piacolással pedig még kevesebben. Inkább eladják ilyen-olyan felvásárlóknak bagóért, azok aztán elviszik az ország minden részébe, s jó pénzért adják tovább. Nemegyszer más felvásárlóknak, nagy tételben, azok meg további viszonteladóknak, úgy, hogy mire a vásárló kezébe kerül a nádkalap, már háromszoros-négyszeres az ára ahhoz képest, amennyiért a nádfonótól megvették. Akkor meg a vásárló inkább megveszi az olcsó, egynyári kínai árut. Van egy másik oka is a hanyatlásnak. Mezőfele megyei út mentén fekszik Itt nincs olyan forgalom, mint például az E60-as nemzetközi út mentén. At átmennek ugyan a turisták a falun, de korántsem anynyian, mint a Vásárhely-Segesvár útvonalon. „Mondtam az embereknek, próbáljanak valamiféle szakmai-érdekvédelmi szervezetbe tömörülni, próbálják meg ők értékesíteni nagy tételben a fonatokat, iktassák ki a közvetítőket. A helybeliek meg állandóan azt hajtogatják, hogy az önkormányzat nem segít. Mi nem szervezhetünk egyesületet nekik vagy helyettük, erre időnk meg jogunk sincs. Nekik kellene lépniük a saját érdekükben. Van egy egyesület, a Pro Campenita, amely megpróbálta levédetni a gyékényből font termékeket. Elakadtak. De addig is, amíg a levédés megtörténne, a helyieknek kellene megszervezniük a saját termelésüket, piacukat. Akár úgy is, hogy háttérként korlátolt felelősségű kereskedelmi társaságot hoznának létre. Az utcai árusítás is egyik módja lenne a termékek saját értékesítésének. Megvan rá a példa Kibéden, Kenden, Korondon. Mi mint önkormányzat nem szervezhetjük ezt meg helyettük. Nekik kellene a lehetőségek után nyúlniuk” - összegez meglehetősen keserű szájízzel a fiatal polgármester. Nyugat-Európába indulnak A Graur család, György és Rozália, a 102. szám alatt lakik, így tudják ezt az országban, a világban, hogy: Mezőfele 102, Graurék. Merthogy Graurékat sok helyütt ismerik, hisz 1984-től járnak kiállításokra. Kizárólag akkor, ha hívják őket. De hát hívják, mert ismerik. Pár éve a szebeni nemzetközi kiállításon megkapták a Hagyományos Művészetek Akadémiájának oklevelét. „Állandóan hívnak a rangos rendezvényekre. És megyünk is szívesen. Az ilyen találkozókon mindenkinek az illető tájegység népviseletében kell megjelennie. Ilyenkor én is felöltem a fekete posztónadrágot, lájbit. A csávási-feles népviseletet. Büszkén viseljük, mint ahogyan mindenki büszkén viseli a sajátját. Tulajdonképpen arról van szó, hogy én készítem a durvább munkákat, kalapot, lábtörlőt, kenyértartót, a feleségem pedig a finomabbakat, aszszonykezet igénylőt. Ő állandóan arra törekszik, hogy újabb dolgokat találjon ki a hagyományos kalap mellé. Asztalterítőt, lábas alá valót, kosarakat, papucsokat, kazettákat. No meg a szatyrokat (Felében a szatyor szatyor - szerk. megj.)” - magyarázza Graur György, s csak úgy mellékes-fontosan lelkemre köti, el ne feledkezzek írni arról, hogy mennyire támogatja őket a népi alkotások megyei központja. Most épp Német- meg Franciaországba készülődnek nemzetközi kiállításokra. Meghívta őket a Művelődési Minisztérium szakosztálya. Külön fenntartják számukra a helyet, amíg az útlevelet megszerzik. És mennek szívesen. Mert ahogyan Rózsika mondja, „nem arra való a mesterség, hogy magadnak tartogasd, hanem hogy megmutasd másoknak is”. Rettentően tudja bosszantani, amikor egyik-másik kézműves dugdossa, rejtegeti a technikáját, a világért sem árulná el senkinek, hogy mit hogyan készít. „Hát nem arra való a népművészet, hogy örömet szerezzünk vele, hogy megosszuk ezt az örömöt másokkal is, meg hogy továbbadjuk azt, amit tudunk, az utánunk következő nemzedékeknek, hogy ők is örömet szerezhessenek vele?!” - méltatlankodik. És joggal. Ők ugyanis nemrégiben a Bukaresti Falumúzeumban egy teljes hétig oktattak gyerekeket a fonás mesterségére. Összesen 850 gyerek volt az alkotótáborban, s bosszantónak tartják, hogy a meghívott mestereknek még fele sem jött el. „Már ez a Falumúzeum sem a régi” - állapítják meg rezignált sóhajtással, s inkább a nagyváradi és craiovai kiállításokon szerzett kellemes benyomásaikról beszélnének. Derékig, nyakig vízben Amikor arra terelődik a szó, hogy honnan jutnak nádhoz, Graur György felsóhajt. „Nem is olyan régen még magam is jártam nádvágni. A deltába, ott volt az igazi jó nád. Az apró finom munkának vékony, hosszú szálú nád kell. Igaz, rabmunka volt, így is mondtuk neki. Augusztusban, szeptember elején mentünk, aztán ott álltunk derékig, sokszor nyakig a vízben, és vágtuk a nádat. Lehajolni nem lehetett, mert befolyt volna a szánkon a víz, így aztán torpánnal (hosszú fanyélre erősített kés - szerk. megj.) vágtuk. Hogy mi volt ott! Kígyó, béka, vízi patkány, meg olyan állatok, amiket nem is ismertünk. Nemegyszer történt meg, hogy csak úgy lesiklott a vállamon a kígyó. Meg az a rengeteg pióca! Különleges nadrág kell a nádvágáshoz, s még úgy is beférkőznek alája a vérszívók... De ennek már vége. Néhány éve nem járok, már nem bírom. Vásároljuk a nádat azoktól, akik még eljárnak vágni, s a szükségletükön felül hoznak” - meséli. Nagyon drága lett a szállítás, inkább közelebbről, a Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szeben melletti tavakról hozzák a nádat. Hol felelek, hol meg idegenek. Cserép alatt hinta Elnézegetem a nádat. A fene hitte volna, hogy ez a kerítésnek támasztva száradó, nádnak nevezett sás - vagy gyékény, vagy mifene, már magam is belezavarodtam - olyan nemes növény, amihez csak kellő alázattal lehet közelíteni. Avatatlanoknak: van kerek nád és lapos nád, a kerek a jobb. S annak is csak a belét használják a finom munkákhoz. A külső, durvább levelekből készül a lábtörlő, üvegtartó tok. Miután levágták és néha több száz kilométerről hazaszállították Felébe, kiteszik száradni a kerítésnek támasztva, zsuppokba. Aztán kiterítik, a külső leveleket leszedik, a padlásra hajókötélből „hintát” készítenek, ezen szárad cserép alatt a nád. A gyökerétől a nyíráig (ez a nád virága) mindent felhasználnak. Ezért is nem szabad összetörni vágás közben. Azt majd itthon! Felhasználás előtt a megszárított nádat megnedvesítik, utána szedik szét, osztályozzák hathét csomóba, a célnak megfelelően. Hát így lesz a nádból szatyor vagy ékszeres kazetta... Ha lesz. Mert ha Felében hajdan a gyermek beleszületett a nádgazba, most félő, hogy a nádfonás fullad bele végképp a tehetetlenség, az érdektelenség, lépni nem tudás vagy nem akarás gazába. ■ Graurék már vásárolt nádból dolgoznak A végtermék többszörös viszonteladók kezére kerül Nádból kinőtt ház