Új Magyar Szó, 2006. november (2. évfolyam, 213-234. szám)

2006-11-21 / 227. szám

I 2006. NOVEMBER 21. – KEDD ÖNKORMÁNYZAT rgyiaros Beleszülettek, most kihalnak belőle? ■BAKÓ ZOLTÁN Kanállal lehetne merni a ködöt ilyenkor novemberi reggeleken a Tormás mögött, aztán elővicsorít a nap, s dologidőt jósló ökörnyál úszik a levegőben, így aztán kény­telen-kelletlen beleszelídül az em­ber is a tájba. Nádzsúpok száradnak a mezőfeles kerítéseken, már-már az az érzése az avatatlannak, hogy kőhajításnyira kezdődnék a Duna­­delta. Pedig hát még valamirevaló tó sincs a közelben. Vannak viszont tatárjárást megélt, füstölgő romok­ká omlott s poraikból feltámadt templomok, négy-ötszáz éves ha­ranglábak, megannyi jele az időnek s az ittlétnek, a tatár hordák utáni feltámadásnak. Nád, sás, gyékény? Vájt fülű filológusok, frissen nevelt agromókusok fúrt-feszt helyreiga­zítanának - nem nád az, hanem sás, esetleg gyékény! Nahát. Ha az itt élő embereknek nád, miért nem hagyják meg nekik ezt a tudatot? Végül is néhány száz éven keresztül nádnak mondták, szájuk tán rá sem állna a sásozásra. Meg aztán, ha ne­kik így volt jó, s így jó ma is... Hogy mikortól is foglalkoznak Felében nádfonással, arra talán senki nem tudna pontos választ ad­ni. Úgy mondják, hogy a feles gyer­mek nádgazban születik. A nagyon öregek is csak arra emlékeznek, a nagyanyjuk is azt mondta, hogy már gyermekkorában fonták. S bi­zonyára így volt ezzel a nagyanyjuk nagyanyja is. Fogadjuk el tehát, hogy az idők kezdetétől. Valamikor még sok tó volt a Me­zőségen, s a nádfonás még abból az időből származhat. Kényszerűség­ből vagy csak úgy, időtöltésképpen nekifogott valaki, aztán eltanulták tőle a falubeliek. Azóta kiszáradtak a tavak, vagy lecsapolták őket, ezért most hosszú útra kell kelni a nádért. S a felesek kelnek... Hisz úgysem tudni, errefelé melyik tatárjárástól számít az idők kezdete. Utánanyúlni a lehetőségnek Mezőcsávás fiatal polgármestere, Szabó József Levente nem túl derű­látó a mezőfelei nádfonás tekinteté­ben. Azt mondja, kezd leáldozni a nádasok csillaga. Az idősebb nemze­dék még csak-csak eléldegél belőle, de a fiatalok már nem nagyon fog­lalkoznak vele. A piacolással pedig még kevesebben. Inkább eladják ilyen-olyan felvásárlóknak bagóért, azok aztán elviszik az ország minden részébe, s jó pénzért adják tovább. Nemegyszer más felvásárlóknak, nagy tételben, azok meg további vi­szonteladóknak, úgy, hogy mire a vásárló kezébe kerül a nádkalap, már háromszoros-négyszeres az ára ah­hoz képest, amennyiért a nádfonó­tól megvették. Akkor meg a vásárló inkább megveszi az olcsó, egynyári kínai árut. Van egy másik oka is a hanyatlás­nak. Mezőfele megyei út mentén fekszik Itt nincs olyan forgalom, mint például az E60-as nemzetközi út mentén. At­ átmennek ugyan a turisták a falun, de korántsem any­­nyian, mint a Vásárhely-Segesvár útvonalon. „Mondtam az emberek­nek, próbáljanak valamiféle szak­mai-érdekvédelmi szervezetbe tö­mörülni, próbálják meg ők értékesí­teni nagy tételben a fonatokat, ik­tassák ki a közvetítőket. A helybeli­ek meg állandóan azt hajtogatják, hogy az önkormányzat nem segít. Mi nem szervezhetünk egyesületet nekik vagy helyettük, erre időnk meg jogunk sincs. Nekik kellene lépniük a saját érdekükben. Van egy egyesület, a Pro Campenita, amely megpróbálta levédetni a gyékény­ből font termékeket. Elakadtak. De addig is, amíg a levédés megtörtén­ne, a helyieknek kellene megszer­vezniük a saját termelésüket, piacu­kat. Akár úgy is, hogy háttérként korlátolt felelősségű kereskedelmi társaságot hoznának létre. Az utcai árusítás is egyik módja lenne a ter­mékek saját értékesítésének. Meg­van rá a példa Kibéden, Kenden, Korondon. Mi mint önkormányzat nem szervezhetjük ezt meg helyet­tük. Nekik kellene a lehetőségek után nyúlniuk” - összegez meglehe­tősen keserű szájízzel a fiatal pol­gármester. Nyugat-Európába indulnak A Graur család, György és Rozália, a 102. szám alatt lakik, így tudják ezt az országban, a világban, hogy: Mezőfele 102, Graurék. Merthogy Graurékat sok helyütt ismerik, hisz 1984-től járnak kiállításokra. Kizá­rólag akkor, ha hívják őket. De hát hívják, mert ismerik. Pár éve a szebeni nemzetközi kiállításon megkapták a Hagyományos Művé­szetek Akadémiájának oklevelét. „Állandóan hívnak a rangos ren­dezvényekre. És megyünk is szíve­sen. Az ilyen találkozókon minden­kinek az illető tájegység népviselet­ében kell megjelennie. Ilyenkor én is felöltem a fekete posztónadrá­got, lájbit. A csávási-feles népvisele­tet. Büszkén viseljük, mint ahogyan mindenki büszkén viseli a sajátját. Tulajdonképpen arról van szó, hogy én készítem a durvább mun­kákat, kalapot, lábtörlőt, kenyértar­tót, a feleségem pedig a finomabba­kat, aszszonykezet igénylőt. Ő ál­landóan arra törekszik, hogy újabb dolgokat találjon ki a hagyományos kalap mellé. Asztalterítőt, lábas alá valót, kosarakat, papucsokat, kazet­tákat. No meg a szatyrokat (Felé­ben a szatyor szatyor - szerk. megj.)” - magyarázza Graur György, s csak úgy mellékes-fonto­san lelkemre köti, el ne feledkezzek írni arról, hogy mennyire támogat­ja őket a népi alkotások megyei központja. Most épp Német- meg Francia­­országba készülődnek nemzetközi kiállításokra. Meghívta őket a Mű­velődési Minisztérium szakosztá­lya. Külön fenntartják számukra a helyet, amíg az útlevelet megszer­zik. És mennek szívesen. Mert aho­gyan Rózsika mondja, „nem arra való a mesterség, hogy magadnak tartogasd, hanem hogy megmutasd másoknak is”. Rettentően tudja bosszantani, amikor egyik-másik kézműves dugdossa, rejtegeti a technikáját, a világért sem árulná el senkinek, hogy mit hogyan készít. „Hát nem arra való a népművészet, hogy örömet szerezzünk vele, hogy megosszuk ezt az örömöt másokkal is, meg hogy továbbadjuk azt, amit tudunk, az utánunk következő nemzedékeknek, hogy ők is örömet szerezhessenek vele?!” - méltatlan­kodik. És joggal. Ők ugyanis nem­régiben a Bukaresti Falumúzeum­ban egy teljes hétig oktattak gyere­keket a fonás mesterségére. Össze­sen 850 gyerek volt az alkotótábor­ban, s bosszantónak tartják, hogy a meghívott mestereknek még fele sem jött el. „Már ez a Falumúzeum sem a régi” - állapítják meg rezig­nált sóhajtással, s inkább a nagyvá­radi és craiovai kiállításokon szer­zett kellemes benyomásaikról be­szélnének. Derékig, nyakig vízben Amikor arra terelődik a szó, hogy honnan jutnak nádhoz, Graur György felsóhajt. „Nem is olyan régen még magam is jártam nádvágni. A deltába, ott volt az igazi jó nád. Az apró finom mun­kának vékony, hosszú szálú nád kell. Igaz, rabmunka volt, így is mondtuk neki. Augusztusban, szeptember ele­jén mentünk, aztán ott álltunk deré­kig, sokszor nyakig a vízben, és vág­tuk a nádat. Lehajolni nem lehetett, mert befolyt volna a szánkon a víz, így aztán torpánnal (hosszú fanyélre erősített kés - szerk. megj.) vágtuk. Hogy mi volt ott! Kígyó, béka, vízi patkány, meg olyan állatok, amiket nem is ismertünk. Nemegyszer tör­tént meg, hogy csak úgy lesiklott a vállamon a kígyó. Meg az a rengeteg pióca! Különleges nadrág kell a nád­vágáshoz, s még úgy is beférkőznek alája a vérszívók... De ennek már vé­ge. Néhány éve nem járok, már nem bírom. Vásároljuk a nádat azoktól, akik még eljárnak vágni, s a szükség­letükön felül hoznak” - meséli. Na­gyon drága lett a szállítás, inkább kö­zelebbről, a Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szeben melletti tavakról hozzák a nádat. Hol felelek, hol meg idegenek. Cserép alatt hinta Elnézegetem a nádat. A fene hitte volna, hogy ez a kerítésnek támaszt­va száradó, nádnak nevezett sás - vagy gyékény, vagy mifene, már ma­gam is belezavarodtam - olyan ne­mes növény, amihez csak kellő alá­zattal lehet közelíteni. Avatatlanok­­nak: van kerek nád és lapos nád, a kerek a jobb. S annak is csak a belét használják a finom munkákhoz. A külső, durvább levelekből készül a lábtörlő, üvegtartó­ tok. Miután le­vágták és néha több száz kilométer­ről hazaszállították Felébe, kiteszik száradni a kerítésnek támasztva, zsuppokba. Aztán kiterítik, a külső leveleket leszedik, a padlásra hajó­kötélből „hintát” készítenek, ezen szárad cserép alatt a nád. A gyökeré­től a nyíráig (ez a nád virága) min­dent felhasználnak. Ezért is nem szabad összetörni vágás közben. Azt majd itthon! Felhasználás előtt a megszárított nádat megnedvesítik, utána szedik szét, osztályozzák hat­hét csomóba, a célnak megfelelően. Hát így lesz a nádból szatyor vagy ékszeres kazetta... Ha lesz. Mert ha Felében hajdan a gyermek beleszületett a nádgazba, most félő, hogy a nádfonás fullad bele végképp a tehetetlenség, az ér­dektelenség, lépni nem tudás vagy nem akarás gazába. ■ Graurék már vásárolt nádból dolgoznak A végtermék többszörös viszonteladók kezére kerül Nádból kinőtt ház

Next