Új Magyarország, 1945 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1945-07-03 / 1. szám

. 10 msg\srör®jíg r­t „Én dolgozni akarok, nem politizálni66 Irta: BOLDIZSÁR IVÁN -t É n dolgozni akarok, nem politizálni...» A mondat sértődöt­­­­­ten, szinte dühösen hangzott el, egy hosszú vita végső adujaként. Ji Ott ültünk az újabban «családi háznak» kicsinyített nagypol­gári villa terraszán, szemben a Vár romjaival, alattunk a kiégett belső Buda. Már jó két órája beszéltünk, vitáztunk, szinte vergődtünk az új Magyarország helyzetéről s benne az értelmiség szerepéről Ekkor hallottam először ezt a mondatot. Azóta többször, szinte naponta a szemembe vágják barátaim, ismerőseim, kollégáim és rokonaim, legszűkebb és legközvetlenebb környezetem: a magyar értelmiség­­i Kiábrándulás H­a az ember faggatja őket, részletesebben is kifejtik, mit értenek ezen a mondaton. Hagyják őket dolgozni, szívesen elvégzik napi munkájukat, de ne kívánjanak többet. A poli­tikai életben nem akarnak résztvenni, a pártok nem érdeklik őket, vagy ha igen, csak abból a szempontból és csak addig az óráig, amíg valamelyik demokratikus párt tagkönyvecskéjével a zsebük­­benn állást nem kaptak. Ettől kezdve feléje se szagolnak a pártnak. Miért? Azért, mondják, mert kiábrándultak a politikából. Mert «nem így képzelték». Mert ez a baj van, meg az a baj van, meg itt történt valami visszásság, meg ott is előfordult holmi hatalmaskodás. Azután itt van ez a szörnyű drágaság. Az ember nem tud meg­lelni a fizetéséből. Bezzeg a feketézők! Azok, hogy élik világukat! Hát ez a demokrácia? Mert ha ez, akkor köszönjük, nem kérünk belőle. Hagyjanak bennünket békén dolgozni, semmi közünk az egészhez, a politika nem érdekel bennünket, majd csak megle­­szünk nélküle is. Azt hiszem, nincsen senki olvasóim között, aki ezt a gondolat- ü­enetet ne hallotta volna. Sőt, talán akkor sem tévedek nagyot, ha feltételezem: sokan maguk is gondolják... Ami most van, nem a demokrácia !”* Hadd feleljek először a végére: Nem, barátaim, ez ami most van, ez nem a demokrácia. Ez még nem a demokrácia. Az a nagy baj, az a kiábrándulás egyik első oka, hogy az elmúlt rendszerek gazságaitól megcsömörlött értelmiségiek azt hitték: amint megtör­ténik a változás, mindjárt a mennyországban lesznek. Pedig — hogy egy olyan hasonlattal éljek, mely az értelmiség javarészéhez közelebb áll, mint a szociológia fogalmai — most nem a menny­országban vagyunk, hanem a tisztítótűzben. Nem a boldogság, a megelégedettség állapotában, hanem az átmeneti szenvedésében. S mivel még szerencsére ezen a világon vagyunk, ez a tisztítótűz nem csak szenvedést jelent, hanem harcot, harcot, harcot. Ebből a nehéz átmeneti állapotból, ebből a kínos és keserves felemás hely­zetből csak akkor szabadulhatunk meg, ha magunk váltjuk meg magunkat. Ehhez pedig több kell, mint a napi munka gépies elvég­zése. Ez a több: a politika. A legeslegelején állunk jó értelmiség kiábrándult és zsörtölődő tagjai elfelejtik, hogy egy mérhetetlen történelmi átalakulás legeslegelején állunk, ilyen változás talán még soha nem nyögette a bús magyar fákat. Nem is évek, talán évtizedek kellenek, mire e nagy, vérte­len forradalom végére jutunk. S mi most, az első félévben elégedet­lenkedünk? Hát gyermekbetegségeiből akarjuk megítélni az eljö­vendő új korszakot? Az értelmiség elfelejti, hogy a reakció éppen erre vár. Suttogó propagandájával terjeszti a csalódottság érzését, hogy önmaga visszatérése számára porhanyóssá tegye a lelkeket. „Fenn44 és „lenn44­ ézzünk hát keményen szembe a «dolgozni, nem politizálni» veszedelmes jelszavával. Hadd szögezem le mégegyszer: a ma­gyar értelmiség csak akkor dolgozhat, csak akkor alkothat, csak akkor vállalhatja a megillető szerepet a nemzet életében, ha politizál. A politizálás a munka békés háborújának az elővéd­csapata. Ne áltassa magát egyetlen értelmiségi ember sem: ha nem áll az új demokrácia oldalára, ha nem kapcsolja bele a maga erejét is az új politika erőibe, akkor bizony nem lesz módja és lehetősége a dolgozásra és a békés, nagy, szép alkotásra! Ez a dolog nyitja, ez a kérdés lényege. Ez az, amit nem lehet kiábrándultsággal ellan­­gyosítani, a demokrácia «tisztí­tó tűzi» állapotának hibáival, túlka­pásaival és átmeneti szenvedéseivel befeketíteni! Ha az értelmi­ség nem a demokrácia harcos politikáját választja, feltétlenül a reakció malmára hajtja a vizet és önmagára mondja ki a halálos — igen, a halálos! — ítéletet. Hogy a reakció visszatérése mit jelentene, azt még a legkiábrándultabb értelmiséginek sem kell magyaráz­­gatni, hiszen az elmúlt rendszerekből neki is elege volt, hiszen n­eki is az a hő vágja, hogy valami újat, maradandót alkosson. Ez pedig csak a demokráciában lehetséges. Az értelmiségnek választania kell: csatlakozik-e fenntartás nél­kül a magyar baloldalhoz, az új demokráciához, vagy pedig akarva­­akaratlanul a jobboldalhoz sodródik. S aki azt mondja, hogy ezek a politikai fogalmak már idejétmúltak, annak hadd válaszolom fasiszták által halálra éheztetett felejthetetlen Sárközi Györgyünk Szavait: választani kell a «ferm» és a «lenn» közt. A «lenn»­ magyarság kilencven százaléka, a «lenn», a magyar szegények mil­liós tömegei. A «lenn» várja a magyar értelmiséget! Ezért a «lenn»­­ért küzdenek az új magyar demokrácia pártjai. Mert a harc «fenn» és a «lenn» között még korántsem dőlt el azzal, hogy demokratikus kormánya van az országnak vagy­ azzal, hogy végre­hajtottuk a földreformot. Itt még rengeteg a tennivaló! A politikai demokrácia, amely most van nálunk megvalósulóban, még koránt­sem jelenti a társadalmi és a gazdasági demokráciát is. Ha az értelmiség nem áll a «lenn» oldalára, ha nem kapcsolódik bele teljes erővel a politikába, akkor nem is lesz semmi ebből a két fonto­sabbik demokráciából. De felülkerekednek a reakció sötét erői és megint gúzsba kötik az értelmiség dolgoznivágyó kezét, megint lábbal tapossák az ember méltóságát és a dolgozók jogait. Nem állást foglalni, ez is állásfoglalás! M­it kell tehát tenni? Hogyan kapcsolódjék bele az értelmiség a politikai harcba? Mindenekelőtt kinek-kinek önmagával kell megharcolnia a harcát. Be kell látnia, hogy az alkotómunkához az út a mai történelmi változás idején az alkotó politikán keresztül vezet. Nem állást foglalni: ez ma önmagában is állásfoglalás, még­pedig a demokrácia ellen, az új Magyarország ellen, de a reakció mellett, a régi, az «úri» Magyarország mellett. Aki ma nem vallja hangosan és mindennap és lankadatlanul, hogy a demokrácia olda­lán áll, a «lenn» oldalán áll, a szegények oldalán áll, azt a mun­kások, a parasztok és a szót értett értelmiségiek menthetetlenül és visszavonhatatlanul az «urakhoz», a reakciósokhoz, a fasiszták­hoz sorolják és kirekesztik a dolgozók Magyarországából. Hiába gondolja ma bárki, hogy elég, ha belül érez együtt a szegényekkel és a demokráciával. Ma színt kell vallani, éspedig félreérthetetlenül. Soha időszerűbb darabot nem mutattak még be, mint most az orosz flachmánov «Viharos alkonyatát». Itt pontosan erről van szó. Az értelmiségnek az a része, amely szembeszáll a politika új erőivel, amely azt hiszi, hogy megoldja a maga kérdését akkor, ha egysze­rűen visszabújik laboratóriumába, ha elsáncolja magát az íróasztala mögé, az nemcsak a társadalom irányításának szerepéből esik ki, de munkáját is elveszti. Az aktív politikai munkának, a kissé rosszízű szóval «politi­zálásnak» azután két kerete van. Az egyik a pártok, a másik a tár­saság. (Igen, a társaság.) A demokratikus pártokon belül mindenki találhat szakmájának és képességeinek megfelelő munkát. Sokan kiábrándultan elfordulnak a pártoktól, mert azt mondják, hogy ott oda nem való elemeket találtak. Nos, annál inkább be kell vonulnia az értelmiségnek a pártokba és le kell váltania az oda nem valókat.­­ A demokrácia propagandaminiszterei társaságban azonban talán még fontosabb az értelmiségiek sze­repe. Úgy mondhatnám, hogy mindenkinek a demokrácia pro­­pagandaminiszterének kell lennie. Ne riadjunk vissza ettől a goebbelsi emlékű szótól. Szántszándékkal használom, hogy kinek­­kinek élesen az emlékezetébe ivódjék. Nem kevesebbről van szó, mint a közvélemény alakításáról. Az értelmiségi embernek a saját körében újra meg újra meg kell védelmeznie a demokráciát és rá kell mutatnia a reakció és a burkolt nyilasizmus mesterkedéseire. Nagyon rossz szolgálatot tesz a demokrácia, de ugyanakkor a saját egyéni ügyének is az az értelmiségi, aki társaságban kárörvendezve, csúfondárosan ismételgeti a mai élet hibáit, nehézségeit, aki orszá­gos üggyé fújja fel például egy-egy vidéki «kiskirály» hatalmas­kodását, pedig közbe le is váltották. A kritika szabadsága a de­mokrácia egyik legfontosabb joga, ám merő kritizálgatás nem hozza közelebb hozzánk a demokráciát. Újra meg újra rá kell mutatni arra hogy a drágaságot és az élet száz más baját nem a demokrá­cia dézte fel, hanem ellenkezőleg: mindez a pusztulás és nyomorú­ság a reakció és a fasizmus negyedévszázados uralmának a műve! Oly egyszerű dolgok ezek s mégis oly kevesen látnak tovább az orruknál. S ha már arról van szó: ennél a testrészüknél engedik magukat vezettetni a reakció által, amely unos-untalan ezt sut­togja: «Látod: ez a demokrácia!» " Közvélemény-teremtés N­em, nem ez a demokrácia. De természetesen az sem, ha a hibá­kat, a mulasztásokat és a túlkapásokat eltussolják. Ezeket fel kell ismerni és olyan közvéleményt kell teremteni, amely lehetet­lenné teszi a hatalmaskodást és kiveti magából a demokrácia élős­­djeit és haszonélvezőit. Ez, éppen ez az értelmiség legfontosabb és legnemesebb feladata: a demokratikus közvélemény, az igazán demokratikus légkör megteremtése. Amíg ez nincsen meg, adós nem lehet és nem szabad egyszerűen csak «dolgozni». Minden nap, sőt minden óra, minden találkozás, minden beszélgetés újabb és újabb vizsga az értelmiség számára. Ez az a politizálás, amely az értelmiségre vár, ez az a harc, amely az értelmiséget várja. Aki nem vállalja, önmagát rekeszti ki a jövő Magyarországából. Ez ma már nem csak politika, hanem erkölcs, jellem és emberség kérdése­­ . A számok beszélnek Mennyi magyar él Szlovákiában s mennyi szlovák Magyarországon Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás szerint Szlovákia terüle­tén 571.988 csehszlovák állampolgár vallotta magát magyar nemzeti­ségűnek. Az 1920-as népszámlálás szerint 634.827. Az 1930-as magyar népszámlálás szerint .Magyarországon 104.819 magyar állampolgár vallotta magát szlovák anyanyelvűnek és 346.053 tudott szlovákul beszélni. Kárpátalján 1930-ban 109.472, 1921-ben 103.690 csehszlovák állam­polgár vallotta magát magyarnak. Egész Csehszlovákiában a hivatalos népszámlálás adatai szerint 1930-ban 691.923, 1921-ben 744.621 magyar nemzetiségű állampolgár élt. toar unser Budjenhralb“ Buchenwaldban deportált voltam tizenhétéves koromban, — írja egy menekült az egyik angol újság szerkesztőjének. — Amikor sike­rült Angliába szöknöm, senki sem akarta elhinni azokat a rémségeket, amelyeket láttam és átéltem. De a szövetséges katonai hatóságok a helyszínen minden képzeletet felül­múló szörnyűségekről győződtek meg. Az volna tehát szerény javas­latom, hogy az összegyűjtött doku­mentumokat filmre dolgozzák fel és „Das war unser Buchenwald“ cím alatt megtekintését Németországban tegyék kötelezővé az egész nép számára, amely tizenkét éven át mukkanás nélkül tűrte ezeket a borzalmakat. Minden német csak akkor kaphassa meg élelmiszer­jegyét, ha igazolja, hogy megnézte ezt a filmet. Szerintem ez — így végződik a levél — igen jó szolgá­latot tehetne a német nép sokszor hangoztatott átnevelése ügyének // Perekopnál áttegy magos sír ha­lom.. Magyar írók orosz nyelven A cári Oroszország kultúrája igen szűk körre terjedt ki. A körön kívül a félművelt kispolgár és az analfa­béták sokmilliós tömege szunnyadt. Jókai volt az első magyar író, akinek könyvei­­oroszul megjelen­­tek. Jókai népszerűvé is vált: 30 kötetet fordítottak tőle, köztük volt „Az új földesúr“, „Egy magyar nábob“, „A jövő század regénye“, „Szabadság a hó alatt“-ot nem en­­gedélyzte­ a cári rendszer cenzú­rája. A „kis“ világháború gyökeresen megváltoztatta a magyar könyv sorsát­­ Oroszországban. Apáink orosz fogolytáborban ültek, az orosz katonák pedig magyarországi ba­­rakok kemény lócain búsultak. Orosz kultúremberek száza és száza fogott akarva — nem akarva Petőfi nyelvének műveléséhez. Meglepően gyorsan tanultak. Elámulva nyilat­koznak a sok ismeretlen kincsről, melyre a magyar nyelv megisme­rése vezette őket. „Mikor az első magyar könyvön átrágtam magam — írja Jurij Szpasszkij, az egykori hadifogoly — úgy éreztem, hogy nem egy tízmilliós nép költői szól­nak hozzám, hanem egy szellemi nagyhatalom első emberei... Mi a magyaroktól többet tanultunk, mint tíz más nemzettől“.­­ 11 Szpasszkij és társai munkához láttak ahogy hazatértek. Elsőnek Mikszáthot fordították. Aztán Ady néhány forradalmi versét. Jellemző, hogy a fordító Konotra­­tyev mennyire megértette Ady köl­tészetének lényegét: „Nem akarok Ady Endréről többet írni, csak annyit, hogy ő az első európai költő, aki magyar szívében hor­dozta a Dunamedence népeinek kö­zös átkát és keservét, felismerve az éhes német imperializmus rontó szándékait, ő írta elsőnek, hogy magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat maradt. Ady orosz for­dításával a német nem vetélkedhe­­tik. A magyar nyelv színben, rit­musban sokkal közelebb áll a s hoz, mint a német. A hajlékos­szófűzés Adyból szinte eredeti orosz költőt formált. A magyar hadifoglyok jelentős része vörös katonaként harcolt a forradalmi csapatokban. Balázs­ Béla egyik Zalka Mátéról szóló remek novelláján kívül ezekre az időkre emlékezik Madarász Emil verse, melynek címe: Kovács István, Ju­hász János, Hajdú Pál. Perekopnál áll egy magas sírhalom Vörös kőből szovjet­ tábla van azon Nyugszik ottan harminc-néhány [Bugyonni huszár Harminc között magyar három Kovács István, Juhász János, [Hajdú Pál. Perekopnál fölszerelt a kommuna Ezerötszáz orosz hold a „vagyona" Dolgozik ott harminc­néhány vörös [komunár Ahol meghalt 20-ban Kovács István, Juhász János,­­Hajdú Pál. Perekopnál minden piros reggelen Kilenc traktor a szántásra kimegyen S kilenc traktor minden reggel A domb alatt díszmenetben szalutál: Zdrasztvuj, Zdrasztvuj harminc [Bugyoni huszár Meg tinektek három magyar Kovács István, Juhász János, [Hajdú Pál. A fehér terror embertelen üldö­zése elől kb. 30.000 magyar talált menedéket és új otthont a Szovjet­unióban. Köztük sok költő, író és tudós, akik hamarosan megbecsült nevet szegeztek maguknak az új világban. Lukács György, Balázs Béla, Gábor Andor, Illés Béla, Hi­das Antal, Kis Lajos, Barta Sándor, Révai József megbecsült munka­társai a magas színvonalú orosz irodalmi és tudományos folyóiratok­nak. Számos művük magyarul is megjelent az orosz idegennyelvű könyvkiadóvállalatnál. Sajnos, ezek a könyvek alig jutottak el hozzánk. Illés Béla regénye, az „Ég a Tisza“ például valamennyi kultúrnyelven megjelent, németül nálunk is kap­­ható volt, csak magyarul nem. Az új magyar könyvkiadás és irodalomtörténetírás feladata, hogy ezeknek az íróknak a művei minél hamarabb belekerüljenek a ma­­gyar irodalom vérkeringésébe. Pintér József. t­­­ tt

Next