Új Magyarország, 1945 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1945-07-03 / 1. szám
. 10 msg\srör®jíg rt „Én dolgozni akarok, nem politizálni66 Irta: BOLDIZSÁR IVÁN -t É n dolgozni akarok, nem politizálni...» A mondat sértődötten, szinte dühösen hangzott el, egy hosszú vita végső adujaként. Ji Ott ültünk az újabban «családi háznak» kicsinyített nagypolgári villa terraszán, szemben a Vár romjaival, alattunk a kiégett belső Buda. Már jó két órája beszéltünk, vitáztunk, szinte vergődtünk az új Magyarország helyzetéről s benne az értelmiség szerepéről Ekkor hallottam először ezt a mondatot. Azóta többször, szinte naponta a szemembe vágják barátaim, ismerőseim, kollégáim és rokonaim, legszűkebb és legközvetlenebb környezetem: a magyar értelmiségi Kiábrándulás Ha az ember faggatja őket, részletesebben is kifejtik, mit értenek ezen a mondaton. Hagyják őket dolgozni, szívesen elvégzik napi munkájukat, de ne kívánjanak többet. A politikai életben nem akarnak résztvenni, a pártok nem érdeklik őket, vagy ha igen, csak abból a szempontból és csak addig az óráig, amíg valamelyik demokratikus párt tagkönyvecskéjével a zsebükbenn állást nem kaptak. Ettől kezdve feléje se szagolnak a pártnak. Miért? Azért, mondják, mert kiábrándultak a politikából. Mert «nem így képzelték». Mert ez a baj van, meg az a baj van, meg itt történt valami visszásság, meg ott is előfordult holmi hatalmaskodás. Azután itt van ez a szörnyű drágaság. Az ember nem tud meglelni a fizetéséből. Bezzeg a feketézők! Azok, hogy élik világukat! Hát ez a demokrácia? Mert ha ez, akkor köszönjük, nem kérünk belőle. Hagyjanak bennünket békén dolgozni, semmi közünk az egészhez, a politika nem érdekel bennünket, majd csak megleszünk nélküle is. Azt hiszem, nincsen senki olvasóim között, aki ezt a gondolat- üenetet ne hallotta volna. Sőt, talán akkor sem tévedek nagyot, ha feltételezem: sokan maguk is gondolják... Ami most van, nem a demokrácia !”* Hadd feleljek először a végére: Nem, barátaim, ez ami most van, ez nem a demokrácia. Ez még nem a demokrácia. Az a nagy baj, az a kiábrándulás egyik első oka, hogy az elmúlt rendszerek gazságaitól megcsömörlött értelmiségiek azt hitték: amint megtörténik a változás, mindjárt a mennyországban lesznek. Pedig — hogy egy olyan hasonlattal éljek, mely az értelmiség javarészéhez közelebb áll, mint a szociológia fogalmai — most nem a mennyországban vagyunk, hanem a tisztítótűzben. Nem a boldogság, a megelégedettség állapotában, hanem az átmeneti szenvedésében. S mivel még szerencsére ezen a világon vagyunk, ez a tisztítótűz nem csak szenvedést jelent, hanem harcot, harcot, harcot. Ebből a nehéz átmeneti állapotból, ebből a kínos és keserves felemás helyzetből csak akkor szabadulhatunk meg, ha magunk váltjuk meg magunkat. Ehhez pedig több kell, mint a napi munka gépies elvégzése. Ez a több: a politika. A legeslegelején állunk jó értelmiség kiábrándult és zsörtölődő tagjai elfelejtik, hogy egy mérhetetlen történelmi átalakulás legeslegelején állunk, ilyen változás talán még soha nem nyögette a bús magyar fákat. Nem is évek, talán évtizedek kellenek, mire e nagy, vértelen forradalom végére jutunk. S mi most, az első félévben elégedetlenkedünk? Hát gyermekbetegségeiből akarjuk megítélni az eljövendő új korszakot? Az értelmiség elfelejti, hogy a reakció éppen erre vár. Suttogó propagandájával terjeszti a csalódottság érzését, hogy önmaga visszatérése számára porhanyóssá tegye a lelkeket. „Fenn44 és „lenn44 ézzünk hát keményen szembe a «dolgozni, nem politizálni» veszedelmes jelszavával. Hadd szögezem le mégegyszer: a magyar értelmiség csak akkor dolgozhat, csak akkor alkothat, csak akkor vállalhatja a megillető szerepet a nemzet életében, ha politizál. A politizálás a munka békés háborújának az elővédcsapata. Ne áltassa magát egyetlen értelmiségi ember sem: ha nem áll az új demokrácia oldalára, ha nem kapcsolja bele a maga erejét is az új politika erőibe, akkor bizony nem lesz módja és lehetősége a dolgozásra és a békés, nagy, szép alkotásra! Ez a dolog nyitja, ez a kérdés lényege. Ez az, amit nem lehet kiábrándultsággal ellangyosítani, a demokrácia «tisztító tűzi» állapotának hibáival, túlkapásaival és átmeneti szenvedéseivel befeketíteni! Ha az értelmiség nem a demokrácia harcos politikáját választja, feltétlenül a reakció malmára hajtja a vizet és önmagára mondja ki a halálos — igen, a halálos! — ítéletet. Hogy a reakció visszatérése mit jelentene, azt még a legkiábrándultabb értelmiséginek sem kell magyarázgatni, hiszen az elmúlt rendszerekből neki is elege volt, hiszen neki is az a hő vágja, hogy valami újat, maradandót alkosson. Ez pedig csak a demokráciában lehetséges. Az értelmiségnek választania kell: csatlakozik-e fenntartás nélkül a magyar baloldalhoz, az új demokráciához, vagy pedig akarvaakaratlanul a jobboldalhoz sodródik. S aki azt mondja, hogy ezek a politikai fogalmak már idejétmúltak, annak hadd válaszolom fasiszták által halálra éheztetett felejthetetlen Sárközi Györgyünk Szavait: választani kell a «ferm» és a «lenn» közt. A «lenn» magyarság kilencven százaléka, a «lenn», a magyar szegények milliós tömegei. A «lenn» várja a magyar értelmiséget! Ezért a «lenn»ért küzdenek az új magyar demokrácia pártjai. Mert a harc «fenn» és a «lenn» között még korántsem dőlt el azzal, hogy demokratikus kormánya van az országnak vagy azzal, hogy végrehajtottuk a földreformot. Itt még rengeteg a tennivaló! A politikai demokrácia, amely most van nálunk megvalósulóban, még korántsem jelenti a társadalmi és a gazdasági demokráciát is. Ha az értelmiség nem áll a «lenn» oldalára, ha nem kapcsolódik bele teljes erővel a politikába, akkor nem is lesz semmi ebből a két fontosabbik demokráciából. De felülkerekednek a reakció sötét erői és megint gúzsba kötik az értelmiség dolgoznivágyó kezét, megint lábbal tapossák az ember méltóságát és a dolgozók jogait. Nem állást foglalni, ez is állásfoglalás! Mit kell tehát tenni? Hogyan kapcsolódjék bele az értelmiség a politikai harcba? Mindenekelőtt kinek-kinek önmagával kell megharcolnia a harcát. Be kell látnia, hogy az alkotómunkához az út a mai történelmi változás idején az alkotó politikán keresztül vezet. Nem állást foglalni: ez ma önmagában is állásfoglalás, mégpedig a demokrácia ellen, az új Magyarország ellen, de a reakció mellett, a régi, az «úri» Magyarország mellett. Aki ma nem vallja hangosan és mindennap és lankadatlanul, hogy a demokrácia oldalán áll, a «lenn» oldalán áll, a szegények oldalán áll, azt a munkások, a parasztok és a szót értett értelmiségiek menthetetlenül és visszavonhatatlanul az «urakhoz», a reakciósokhoz, a fasisztákhoz sorolják és kirekesztik a dolgozók Magyarországából. Hiába gondolja ma bárki, hogy elég, ha belül érez együtt a szegényekkel és a demokráciával. Ma színt kell vallani, éspedig félreérthetetlenül. Soha időszerűbb darabot nem mutattak még be, mint most az orosz flachmánov «Viharos alkonyatát». Itt pontosan erről van szó. Az értelmiségnek az a része, amely szembeszáll a politika új erőivel, amely azt hiszi, hogy megoldja a maga kérdését akkor, ha egyszerűen visszabújik laboratóriumába, ha elsáncolja magát az íróasztala mögé, az nemcsak a társadalom irányításának szerepéből esik ki, de munkáját is elveszti. Az aktív politikai munkának, a kissé rosszízű szóval «politizálásnak» azután két kerete van. Az egyik a pártok, a másik a társaság. (Igen, a társaság.) A demokratikus pártokon belül mindenki találhat szakmájának és képességeinek megfelelő munkát. Sokan kiábrándultan elfordulnak a pártoktól, mert azt mondják, hogy ott oda nem való elemeket találtak. Nos, annál inkább be kell vonulnia az értelmiségnek a pártokba és le kell váltania az oda nem valókat. A demokrácia propagandaminiszterei társaságban azonban talán még fontosabb az értelmiségiek szerepe. Úgy mondhatnám, hogy mindenkinek a demokrácia propagandaminiszterének kell lennie. Ne riadjunk vissza ettől a goebbelsi emlékű szótól. Szántszándékkal használom, hogy kinekkinek élesen az emlékezetébe ivódjék. Nem kevesebbről van szó, mint a közvélemény alakításáról. Az értelmiségi embernek a saját körében újra meg újra meg kell védelmeznie a demokráciát és rá kell mutatnia a reakció és a burkolt nyilasizmus mesterkedéseire. Nagyon rossz szolgálatot tesz a demokrácia, de ugyanakkor a saját egyéni ügyének is az az értelmiségi, aki társaságban kárörvendezve, csúfondárosan ismételgeti a mai élet hibáit, nehézségeit, aki országos üggyé fújja fel például egy-egy vidéki «kiskirály» hatalmaskodását, pedig közbe le is váltották. A kritika szabadsága a demokrácia egyik legfontosabb joga, ám merő kritizálgatás nem hozza közelebb hozzánk a demokráciát. Újra meg újra rá kell mutatni arra hogy a drágaságot és az élet száz más baját nem a demokrácia dézte fel, hanem ellenkezőleg: mindez a pusztulás és nyomorúság a reakció és a fasizmus negyedévszázados uralmának a műve! Oly egyszerű dolgok ezek s mégis oly kevesen látnak tovább az orruknál. S ha már arról van szó: ennél a testrészüknél engedik magukat vezettetni a reakció által, amely unos-untalan ezt suttogja: «Látod: ez a demokrácia!» " Közvélemény-teremtés Nem, nem ez a demokrácia. De természetesen az sem, ha a hibákat, a mulasztásokat és a túlkapásokat eltussolják. Ezeket fel kell ismerni és olyan közvéleményt kell teremteni, amely lehetetlenné teszi a hatalmaskodást és kiveti magából a demokrácia élősdjeit és haszonélvezőit. Ez, éppen ez az értelmiség legfontosabb és legnemesebb feladata: a demokratikus közvélemény, az igazán demokratikus légkör megteremtése. Amíg ez nincsen meg, adós nem lehet és nem szabad egyszerűen csak «dolgozni». Minden nap, sőt minden óra, minden találkozás, minden beszélgetés újabb és újabb vizsga az értelmiség számára. Ez az a politizálás, amely az értelmiségre vár, ez az a harc, amely az értelmiséget várja. Aki nem vállalja, önmagát rekeszti ki a jövő Magyarországából. Ez ma már nem csak politika, hanem erkölcs, jellem és emberség kérdése . A számok beszélnek Mennyi magyar él Szlovákiában s mennyi szlovák Magyarországon Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás szerint Szlovákia területén 571.988 csehszlovák állampolgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Az 1920-as népszámlálás szerint 634.827. Az 1930-as magyar népszámlálás szerint .Magyarországon 104.819 magyar állampolgár vallotta magát szlovák anyanyelvűnek és 346.053 tudott szlovákul beszélni. Kárpátalján 1930-ban 109.472, 1921-ben 103.690 csehszlovák állampolgár vallotta magát magyarnak. Egész Csehszlovákiában a hivatalos népszámlálás adatai szerint 1930-ban 691.923, 1921-ben 744.621 magyar nemzetiségű állampolgár élt. toar unser Budjenhralb“ Buchenwaldban deportált voltam tizenhétéves koromban, — írja egy menekült az egyik angol újság szerkesztőjének. — Amikor sikerült Angliába szöknöm, senki sem akarta elhinni azokat a rémségeket, amelyeket láttam és átéltem. De a szövetséges katonai hatóságok a helyszínen minden képzeletet felülmúló szörnyűségekről győződtek meg. Az volna tehát szerény javaslatom, hogy az összegyűjtött dokumentumokat filmre dolgozzák fel és „Das war unser Buchenwald“ cím alatt megtekintését Németországban tegyék kötelezővé az egész nép számára, amely tizenkét éven át mukkanás nélkül tűrte ezeket a borzalmakat. Minden német csak akkor kaphassa meg élelmiszerjegyét, ha igazolja, hogy megnézte ezt a filmet. Szerintem ez — így végződik a levél — igen jó szolgálatot tehetne a német nép sokszor hangoztatott átnevelése ügyének // Perekopnál áttegy magos sír halom.. Magyar írók orosz nyelven A cári Oroszország kultúrája igen szűk körre terjedt ki. A körön kívül a félművelt kispolgár és az analfabéták sokmilliós tömege szunnyadt. Jókai volt az első magyar író, akinek könyveioroszul megjelentek. Jókai népszerűvé is vált: 30 kötetet fordítottak tőle, köztük volt „Az új földesúr“, „Egy magyar nábob“, „A jövő század regénye“, „Szabadság a hó alatt“-ot nem engedélyzte a cári rendszer cenzúrája. A „kis“ világháború gyökeresen megváltoztatta a magyar könyv sorsát Oroszországban. Apáink orosz fogolytáborban ültek, az orosz katonák pedig magyarországi barakok kemény lócain búsultak. Orosz kultúremberek száza és száza fogott akarva — nem akarva Petőfi nyelvének műveléséhez. Meglepően gyorsan tanultak. Elámulva nyilatkoznak a sok ismeretlen kincsről, melyre a magyar nyelv megismerése vezette őket. „Mikor az első magyar könyvön átrágtam magam — írja Jurij Szpasszkij, az egykori hadifogoly — úgy éreztem, hogy nem egy tízmilliós nép költői szólnak hozzám, hanem egy szellemi nagyhatalom első emberei... Mi a magyaroktól többet tanultunk, mint tíz más nemzettől“. 11 Szpasszkij és társai munkához láttak ahogy hazatértek. Elsőnek Mikszáthot fordították. Aztán Ady néhány forradalmi versét. Jellemző, hogy a fordító Konotratyev mennyire megértette Ady költészetének lényegét: „Nem akarok Ady Endréről többet írni, csak annyit, hogy ő az első európai költő, aki magyar szívében hordozta a Dunamedence népeinek közös átkát és keservét, felismerve az éhes német imperializmus rontó szándékait, ő írta elsőnek, hogy magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat maradt. Ady orosz fordításával a német nem vetélkedhetik. A magyar nyelv színben, ritmusban sokkal közelebb áll a s hoz, mint a német. A hajlékosszófűzés Adyból szinte eredeti orosz költőt formált. A magyar hadifoglyok jelentős része vörös katonaként harcolt a forradalmi csapatokban. Balázs Béla egyik Zalka Mátéról szóló remek novelláján kívül ezekre az időkre emlékezik Madarász Emil verse, melynek címe: Kovács István, Juhász János, Hajdú Pál. Perekopnál áll egy magas sírhalom Vörös kőből szovjet tábla van azon Nyugszik ottan harminc-néhány [Bugyonni huszár Harminc között magyar három Kovács István, Juhász János, [Hajdú Pál. Perekopnál fölszerelt a kommuna Ezerötszáz orosz hold a „vagyona" Dolgozik ott harmincnéhány vörös [komunár Ahol meghalt 20-ban Kovács István, Juhász János,Hajdú Pál. Perekopnál minden piros reggelen Kilenc traktor a szántásra kimegyen S kilenc traktor minden reggel A domb alatt díszmenetben szalutál: Zdrasztvuj, Zdrasztvuj harminc [Bugyoni huszár Meg tinektek három magyar Kovács István, Juhász János, [Hajdú Pál. A fehér terror embertelen üldözése elől kb. 30.000 magyar talált menedéket és új otthont a Szovjetunióban. Köztük sok költő, író és tudós, akik hamarosan megbecsült nevet szegeztek maguknak az új világban. Lukács György, Balázs Béla, Gábor Andor, Illés Béla, Hidas Antal, Kis Lajos, Barta Sándor, Révai József megbecsült munkatársai a magas színvonalú orosz irodalmi és tudományos folyóiratoknak. Számos művük magyarul is megjelent az orosz idegennyelvű könyvkiadóvállalatnál. Sajnos, ezek a könyvek alig jutottak el hozzánk. Illés Béla regénye, az „Ég a Tisza“ például valamennyi kultúrnyelven megjelent, németül nálunk is kapható volt, csak magyarul nem. Az új magyar könyvkiadás és irodalomtörténetírás feladata, hogy ezeknek az íróknak a művei minél hamarabb belekerüljenek a magyar irodalom vérkeringésébe. Pintér József. t tt