Új Magyarország, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1946-01-02 / 1. szám

1946. ÚJÉV ­ Magyar il­luizion­szimis irta: KOKOLOVSZKY LAJOS «Mert mi tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalgó képzelet is létezzék, mint a magát szünetnélküli álmukban hintázni szerető Hunniában.» (Széchenyi) A­z ország példátlan pusztulása, százezrek halála és milliók éhezése­­ minden józan embert és minden józan nemzetet a valóság ken­dőzetlen számbavételére késztetne. És íme Magyarországon, ahol a pusztítás nagyságát még­­fel sem tudjuk becsülni, ahol a történelmi, társadalmi és politikai tanulságok szinte gyermeki érthetőséggel kínál­koznak bárki számára. Magyarországon a gondolkodásmód, a látás­mód szorongásra késztetően változatlan. A társadalom egy jelentős része nemcsak hogy nem érzi át, hogy háborút vesztettünk, de időn­­ként mintha teljesen el is feledkeznék róla. Honfitársaink nem is kis része még mindig nem látja tisztán: kis ország vagyunk, mely csak a mi hazai látószögünkből nézve fekszik a v­­g közepén. Középosz­tályunk valahogy úgy szeretné elképzelni a világot, hogy abban a nagyhatalmak a mi vágyaink és a mi sóvárgásaink szerint mozduljanak jobbra vagy balra, előre vagy hátra. Társadalmunk kényelmes süket­séggel egyáltalán nem hajlandó észrevenni, hogy évtizedek óta rossz hírünk a világban, az utóbbi esztendők alatt a rossznál is rosszabbra változott. Középosztályunk könnyű vállrándítással teszi túl magát mind­ezen, amint annak sem tulajdonít különösebb jelentő­éget, hogy igenis van egy nemzetközi demokratikus közvélemény, amelytől sok minden függ. Gondolunk itt éppen arra a problémára, amely a mi közvélemé­ny­ünket — joggal — oly erősen foglalkoztatja: a békeszerződések kérdésére. A nemzetközi közvélemény­ t­­ Tisztán kel­l látnunk, hogy e kérdés megoldásánál elsősorban nem n­em­zetközi érdekek, másodsorban elvi meggondolások lesznek irány­adók. De mindkettőt, az érdeket is, az elvet is, hatékonyan be­folyásolja a demokratikus nemzetközi közvélemény, melynek meg­ítélése, — sajnos, de érthetően — nem kedvező számunkra. Mert középosztályunk könnyen és szívesen felejt, nem úgy azonban a kül­föld és még kevésbbé érdekelt szomszédaink, akiknek összehasonlít­hatatlanul nagyobb a súlyuk és hitelük a nagyhatalmak és a demokrati­kus közvélemény előtt, mint nekünk. Tudomásul kellene már egyszer vennünk ezt a tényt. A tudomásul­vétel helyett azonban itt belül éppen az ellenkező folyamat játszódik le: középosztályunk patikamérlegre teszi a bűnöket és elégedetten szemléli a tetszetős eredményt, mely szemében a csehek, románok és osztrákok hasonló, nagyobb, vagy alig valamivel csekélyebb vétkességét bizonyítja. De mit ér ez, ha a világ és főleg azok, akik ebben a kérdésben dönteni fognak, másként látják a történteket? Középosztályunk tehát változatlanul ködképekben, hamis ábrán­dokban bizakodik. Az annyit emlegetett magyar illuzionizm­us a sze­münk láttára újra kivirágzik, hogy ismét megteremje a maga halá­losan mérgező gyümlöcsét. Mert hiszen, mi lehet az illuzionizmus ered­ménye? Vereség, csalódás és újabb illúziókba való menekülés. Jól tudjuk, hogy nem minden érdemli meg ezt a romantikus hangzású gyűjtőfogalmat, amit az illuzionizmus címszó alatt említeni szoktak. Legtöbbször egyszerűen osztály­érdeket, reakciós sóvárgást, vagy csupán ostobaságot kellene mondanunk. Letagadhatatlan azon­ban, hogy mindezeken túl van egy sajátos magyar középosztálybeli betegség, mely az illuzionizmus minden jegyét magán viseli. Nem új jelenséggel állunk szemben. És természetesen nem is ez ez első írás, mely evvel a kérdéssel foglalkozik. Van azonban egy döntő különbség: társadalmi és politikai rendszerünk időközben meg­változott. Ez a változás késztet arra, hogy most újra szembeszálljunk? A problémával. Talán most nem lesz eredménytelen vállalkozás. Illuzió és társadalmi fejlődés D­e hogyan ez a magyar illuzionizmus? miért ez a magyar álluzionizmus ? Nyilván nem messze századok óta hordozott faji tulajdonságról van itt szó, melyet génjeink hűségesen őrizgetnek a jövő nemzedékek ré­szére. E betegség okát csakis a magyar társadalom szerkezetének elferdü­­lésében kereshetjük. Ez az elferdülés pedig már jórégen kezdődött. A magyar társadalom fejlődése a 17—13. században megálló­­. Ugyan­akkor, mikor például a cseh nemesi osztályok megtalálják helyüket a polgárivá fejlődő cseh társadalomban, Magyarországon ez a polgári fejlődés meg sem indul, vagy ha megindul, hamarosan megakad a jó, ha vissza nem fejlődik. A 48-as forradalom sikertelensége, polgáriasodásunk elmaradása a folyamat jelző oszlopai­ .A nemes­ségből jött középosztály nem áll be a kapitalizmus friss sodrásába, hanem egy feudális szerkezetű állam hivatalnokává és kiszolgálójává alacsonyodik. Az osztály harctól és merész kulturális ösztönzésektől zajló közéletet értetlenül és idegenkedve nézi. Elszakad a néptől, a hala­­­dástól, nem találja meg valódi középosztálybeli hivatását, így érnek meg a lelkek az illúzióknak, az ábrándoknak, a nemzeti múlt borongós emlékeinek és a Herczeg Ferenceknek befogadására. Csodavárás, ábrándok, Rothermere ármily materiálisak voltak is ez osztály életének, törekvéseinek, élvezeteinek tárgyai, szociológiai szemmel nézve nem élt­ többé a valóságban. (A gentryvé hígult magyar nemesség materiális örömeiről és ábrándos illuzionizmusáról, hogy úgy mondjam, pontos adataink vannak. A századforduló magyar irodalma szinte tudományos élességgel rajzolja meg ennek az életformának a típusait. Gondoljunk csak Mikszáth alakjaira, Krúdy nyírségi, szabolcsi, vagy, a Józsefvárosba felköltözött gentrycsalád­jaira, vagy akár Móricz Zsigmond vidéki kártyapartijainak főszereplőire.) Trianonra már ez a megérett illuzionista lélek reagál. Tragi­komikus ennek az osztálynak húsz éves vergődése: mintha kettőig sem tudna számolni, úgy nézi a világot, csodákban bízik, ábrándokkal, és cigányzenével burkolja be magát. Az ezeréves határokon révedezik, Rothermére-ért lelkesül könnyes szemmel és Mussolini csalóka szavait vési kövekbe. Nem akarjuk a példákat sokasítani. Tanúi és szenvedői voltunk a kornak, élénken emlékszünk rája. Csak, mint jellemző­ tünetet említjük, az akkor eléggé nívós «Magyarság» egy 1932-iki számát, mely e sorok íróját annak idején, tizenhét éves korában oly­annyira lázba hozta. Ebben a számban egy­­ rövid kis statisztika szere­pelt, mely az európai államokat két csoportba osztotta. Az egyikbe azok az államok tartoztak, amelyeknek, a lap szerint, érdekük a­­ trianoni állapot, míg a másikban természetesen azok, melyeknek a statusquo fenntartása nem állott érdekükben. Az első csoportban szerepelt a három kisántant állam, az utóbbiban az összes többi európai ország. A két oszlop alatt az egyesített népességszám. Termé­szetesen gyönyörű eredmény jött ki, melyet még varázsosabbá tett a Magyarság kommentárja, azt a hitet kelt­ l­e az olvasóban, hogy" a revízió most már nem is problematikus többé és eljövetelére már nem sokáig kell várnunk. Hogy az uralkodó érdekek azután miként építették rá politiká­jukat erre a minden valóságtól elr­ugaszkodott, minden haladástól idegenkedő, soviniszta beállítottságú középosztályra, az eléggé köz­ismert. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy uralkodó rendszerünk a középosztály vezényletével vitte bele az országot a közelmúlt katasztró­fájába. Aminthogy a középosztály támogatása nélkül nem is hajthatta volna végre ezt a halálos politikát. Az illuzionizmus azonban ilyen tragikus lecke után sem veszett ki középosztályt!­okból. A probléma mármost az, miképpen gyógyítható ez a betegség? Új illúziók a régiek helyett? IY n­egatíve szeretnék előbb válaszolni. Nem lehet az illuzionizmust is­ úgy gyógyítani, hogy a régiek helyett új illúziókat teremtünk. Nem lehet tehát a szentistváni birodalom illúzióját úgy szét­rombolni, hogy a dunai elsőség, a nagyobb politikai és kulturális érettség illúzióját ültetjük a helyébe. Nem lehet a birodalmi álmokat úgy elűzni, hogy a kis nép, nagy nemzeti hízelgő és felsőbbrendűség érzetét keltő epiteton ornans­át nyújtjuk át cserébe. De nem lehet az illúziókat úgy sem megölni, hogy azokkal együtt a szabadságharcos hagyományokat is kiűzzük a telkekből. Különösen akkor nem, ha Ugyanakkor nem mutatunk rá egy hitat tévesztett osztály igazi helyére a nemzetben. Nemzeti indulat — a nemzet ellen ! E­l* itt értünk el a kérdés lényegéhez. Középosztályunk csak akkor­­ fogja levetni illúzióit, ha rálép végre arra az útra, amelyen mindig is járnia kellett volna. És ez az út: a társadalmi, a kul­turális és természetesen a politikai haladás útja. Középosztályunk eddigi történelme folyamán hamis nemzeti indulattól vezényelve soha­sem a néppel tartott és sohasem az igazi szellemi értékeket tisztelte. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy ez a középosztály bármennyire snemzeti k is volt az indulata, többnyire a nemzet ellen cselekedett. Eljött tehát: az ideje, amikor ennek az osztálynak keményen és meg­torpanás nélkül szembe kell néznie a valósággal. Le kell mérnie a nemzet és az osztály bűneit, lemérni nemzetközi helyzetünket és vállalni a bűnöket, vállalni a tanulságot. Reális feladatok mint nemzeti k­ezek rés­ z WT e illúziókat, hanem reális feladatokat tűzzön ki ez az osztály i­gs maga elé. Ne dunavölgyi és elsőszülöttségi jogokról ábrándoz­zunk, mert ez sovinizmushoz, dunavölgyi kátyúhoz, belül a re­akcióhoz, kívül pedig a nemzetközi bizalom soha meg nem szilárdulásá­­hoz vezet. Nem, ne mondjunk le az öntudatunkról és magyarságunkról, mert ez ugyanúgy katasztrófához vinne. De arra áldozza minden hitét és lelkesedését ennek az osztálynak becsületes rétege hogy nálunk legyen például a legmagasabb a szociális jólét, nálunk legyen a leg­­tárgyilagosabb a közvélemény, nálunk legyen a dolgozó osztályok kulturális szintje a legelismertebb, nálunk legy­en a legpéldásabb közéleti tisztaság, nálunk legyen a legkevesebb soviniszta és végül — de valóban, nem utoljára — a világ is így lásson bennünket. Ennél nemzetibb vezeklést egy osztály vétkeiért nem tudunk elképzelni. De ennél szebb feladatot sem. «A nemzet vezetésére hivatott réteg» beteges illúziója így fordulna at­ a nemzet szolgálatának valóságává. Az emberen ölilik - e, hogy úgy tűnjék azonban, mintha magam is az ostorozott beteg­ség karjai közé vetném magamat. Tudom, hogy­ a szép szavak nem teszik könnyebbé e történelmi méretű feladatot. Annál kevésbbé, mert hiszen a középosztálynak előbb önmagában, eg­yes egyedeiben kell tisztáznia, hogy hát merre is?! Ez pedig nagyon nagy munka. Ne feledjünk el azonban két dolgot. Az egyik az, hogy a magyar társadalom szerkezetének demokratikus változása öt-tíz éven belül kikerülhetetlenül éreztetni fogja hatását közgondolkodásunkra. A másik pedig, amit szintén nem szabad szem elől tévesztenünk az, hogy­ Magyarországon nagyon kevés középosztálybeli született mindjárt de­mokratikusnak és haladónak. Sok töprengésen, sok átvirrasztott éjsza­kán keresztül vezetett az út sokunk számára a demokráciához, a hala­dáshoz.­­ Az út elején minden egyes esetben valamilyen megdöbbenés állott: a gondolkozó középosztálybeli ember felismerte a társadalmi valóság egy-egy részletét. Nos, középosztályunk számára minden tárgyi elő­feltétel készen áll, hogy rálépjen erre az útra. A középosztály szem­pontjából a kérdés most már azon múlik, hogy nemzeti illúzióit, vagy magát a nemzetet szereti-e jobban. Ha a nemzet szeretete nem a szokott hazugság az ajkán, akkor kezdje meg egyedeiben­­ is a hosszú töpren­gések fájdalmas belső vívódásait. // n Az amerikai katonai nyomozók Eva Braun, Hitler fele­ségének szekrényében ékszerek, pénz és fehérnemű mellett egy fényképalbumot találtak. A gyűjteményben van több pil­­lanatfelvétel amely Hitlert szelíd, idillikus családi környezet­ben ábrázolja. Az egyik képen Hitler mosolyogva fogja egy csöppség, egy barnahajú leányka kezét. A kép aláírása: „És ez megint Uschi.“ Egy másik felvételen ugyancsak ilyen jósá­gos pózban látjuk Dolfi bácsit. Amikor ezek a képek előkerül­tek, elindult a legenda, hogy Hitlernek két gyermeke is volt Éva Brauntól, akit pár nappal Berlin eleste előtt vett felesé­gül. De a legenda rövid életű volt; az amerikaiak kinyomoz­ták, hogy a képeken Éva Braun nővérének, Schneid­ernének a kislányai láthatók. Azért ezek a fényképek így is érdekes dokumentumok. Furcsa érzéssel nézi az ember ezt a jóságos „Dolfi bácsit“, amikor most már az egy­kori németbarátok is tudják, milyen jéghideg kegyetlenséggel ölette meg a gyerme­kek százezreit. $ IChn­ow­net's RADNÓTI MIKLÓS: Zsivajgó pálmafán Zsivajgó pálmafán ülnék legszívesebben, didergő földi testben kapog­ó égi lélek. Tudós majmok körében ülnék fenn a fán és éles hangjuk fényes záporként hullna rám; tanulnám dallamuk és velük zengenék, csodálkoznék vidáman, hogy orruk és faruk egyforma kék. És óriás nap égne a megszállt fák felett, s szégyelném magam az emberfaj helyett; a majmok értenének, bennük m­ég ép az elme, é­s talán ha köztük élnék, nekem is megadatnék a jó halál kegyelme. 1944. április-MURÁNYI-KOVÁCS ENDRE: Emlék a gyilkos időkből A néma mormogott magában, Fülelte a süket a szellők suttogását S vakult mindenki e világban. Álom meredt a nappalokban, Kihunytak az lakonyi fények S nem csókoltak sehol az éjek. Ettél és ittál és feleltél. De sápadt volt az ajkad és szemed, így múlt tavasz, nyár, ősz és tél. Beteg voltál és rejtőztél, És lázad vén házak falán ragadt És megdagadt a föld és felszakadt. A szót, mit a nappal megtagadt. Dadogták még rekedten Poros könyveknek sápadt lapjai. „Immár számlálva napjai“ — Ketyegték éjjel gyilkos órák S te sírva gyermekálmaid után, Fegyvert fogtál magadra egy szürke délután. Rába György: A szabadsághoz, 1944 Göröngyös réten, öles hóban őröd eszeveszett futásra a vadász puskája elől a széllábú őzét, bár menedékre, lám, te sem találsz. (Mi hajt előlem, mi kerget ki téged karom közül, bár magad kergeted a nőt, a férfit, mind az árva népet, fia szolgaság ágyában szendereg . ..) Hatalmas úr, a gazdánál nagyobb úr, a szegény is csak veled, érted él. (Kezedbe ejtjük sorsunk, akik gondolalti arccal tekintünk a hajnal elé.) A fogolynak nevedve tágul vékony tüdeje s ételét fűszerezd, — kihajt a fű az úton, lomb a fákon, de meddő marad a szív nélküled. Perzsölt p­almák és elsárgult papírok közé rejteni együgyű himnuszod, amit hozzád reszketve, lopva írok, ne mocskolhassák be a szuronyok s kit kutatok, ne lángján sortüzeknek jelenjél meg és egyesülj velem ... Meg-megrebbenő szájjal idézgetlek — a lélek kész s a test erőtelen. A rettegés vad tüskéin görögve húzódom éj s nap fülledt ágyamon s mint tengerész, szárazföld számfizettje, kit már az édes vizek vágya von ..Hahó, kikötők —kiáltok szabadság, sómarta hangon, rekedten feléd — te ölelj engem, rév hajók csapatját, férfit az asszony, anya gyermekét. SERTAMIN Bretter éleset# namusztv« * Di»h.i Aj,«,­­ fttchl»r »«Ptf

Next