Új Magyarország, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1947-01-04 / 1. szám

fir«#* 1947. január 1, in- ^ Ilit cyfolram, 1, «/am, Köf.t; A 9 k'. Ud­Onv Tizenkét nagy oldal­­ra 1 forint Uj MAGYARORSZÁG m mm. A VILÁGPOLITIKA ÉS A MAGYAR SZELLEMI ÉLET HETILAPJA auunjmjMim. ..j.üij uiwiilu n j j i.l ■ w— A „Sie und Er" riportja és tájék­oztatásü­gyünk kérdése — Kovács Imre nyilatkozata és Czimer József cikke — ----------- ' 1.1 —■ — — Harminc perc alatt Európából Amerikába ­­ r És mégis egy a világ! Irta: ISO­LM Z­SÁR IVANT Paris, 1946 Szilveszterp. A legnagyobb veszély, amely a világot a háború befejezése után fenyegette, nem az új háború, mert az most politikai­lag, lélektanilag, gazdaságilag, de technikailag is lehetetlen. Hogy sokat beszélnek róla? Egyrészt hét év alatt alaposan belemarta magát ez a szó mindennapi szó­tárunkba, másrészt sokaknak jó üzlet — anyagi vagy politikai üz­let — volt a háború, hát gyakori emlegetéssel próbálják felidézni. De az igazi veszély, amely csak­ugyan itt leselkedett hónapok óta, nem a háború veszélye, ha­nem a világ kettészakadásáé. —Ettol lehelett ’,irtán', he­­, a lág jóvátehetetlenül, szinte lég­mentesen két részre szakad. „And East is East, and West is A West“ — ahogyan az angol költő mondja. A veszély először a tavaly ja­nuári londoni konferencián öltött testet, amikor Bevin és R­isinszky m­indennapos összecsapásait figyelte az világ. Ez volt az első eset, amikor nagy nemzetközi tárgyalásokról helyszíni közvetí­tést adott a rádió: az utca embere is egyszerre úgy érezte, hogy köz­vetlen részese, szinte szereplője a világtörténelemnek. Bevin és R­­sinszky vitájában kezdődött ez a keserves commedia delit­arte, hogyha az egyik azt mondta: igen, a másik nemmel felelt és az első tagadó igenjére most az előbbi igenlő fejrázása volt a vá­lasz. Az U­U első közgyűlésén kezdtek kirajzolódni a világpoli­tikában a keleti és a nyugati tömb körvonalai. Hogy ez m­it jelentett, azt teljes csúf virágjá­ban a párisi konferencián láttuk. Itt már a diplomaták is, a sajtó is nyíltan beszélt nyugati és keleti tömbről, angolszász és szláv csoportról. A konferencia két és fél hónapja alatt állandóan tartott ez az igen-nem­ játék, a nagy történelmi-diplomáciai huza­vona. (Keserves vigasz, főként nekünk, hogy a két blokk épneti a mi bőrünkre egyezett meg és a sok igen-nem után két igen-igen hangzott el, például Erdély kér­désében.) A párisi konferenciáról haza­térő diplomaták mind azt nyilatkozták, hogy nem, há­ború nem lesz, de a megegyezést talán ott kell keresni, hogy nem keresnek megegyezést és a két nagyhatalmi csoport kemény és éles vonással kettévágja Európát, ketté a világot, halomra dönti az oszthatatlan világ — oszthatatlan béke szép elméletét és Wendell Huilkie „One world “-ja helyett inkább megint Spenglert volna kedve idézni az embernek. A vi­lág két haragvó, ellenséges, gyű­lölködő részre szakadt és közele­dett az újkori történelem vas­korszaka. Vagy talán stíl­szerű lett volna, ha ólom-korszaknak ne­veznénk ... Az embernek kedve volt a párisi napok után Mikes Kelemennel kérdezni: „Micsoda ez a világ? és miért kapunk ,any­­nyira rajta­?“ Úgy látszik, mégis érdemes rajta kapni. A kettős newwyorki konferencián a négy külügymi­niszter tanácskozásain és az UNO közgyűlésén más arcot öltött a nemzetközi politika. Nemcsak a háborús suttogás ült el, de úgy 1 .. . i . ' i ,i'. . . i.,, . .. ' 1 ■ hamarosan a rémképek régióiba fog tartozni. Most, az év utolsó napján, amikor ezeket a sorokat írom, a párisi és londoni újságok legkomolyabb­ikkei az angol­orosz kibékülés jegyében állnak. Azt hiszem, nem volt újságolvasó a földkerekségen, aki fel ne kapta volna a fejét, amikor né­hány nappal ezelőtt a lapok le­hozták Churchill bajtársi hangú üdvözlő sürgönyét Sztálin szüle­tésnapjára és Sztálin köszönő válaszát. Nagyon is jól emlék­szünk még Churchill amerikai beszédeire és Sztálin válaszára. Nyilvánvaló, hogy ez a váratlan táviratküldés a mai világpolitikai légkörben, nem afféle véletlen, vagy egy öreg politikus szeszélye volt. Nem is lehetett az, mert egy-két nap múlva megjelent a hír Montgomery tábornagy mosz­kvai látogatásának előkészületei­ről. Nyilván az sem véletlen, hogy a brit birodalmi vezérkar főnöke éppen most tesz eleget annak a meghívásnak, amelyet még a potsdami értekezleten kapott. De vannak más jelek is. Ugyancsak mostanában vált ismeretessé, hogy a legfőbb szovjetnek, a Szovjet­unió parlamentjének egy küldött­sége a közel­jövőben visszaadja a brit alsóház látogatását. Ami­kor ezt a hírt közölte az Alsóház, majd a Lordok Háza speakere, mindkét Ház hosszasan tapsolt. A brit képviselők egy csoportja még 1945 januárjában megláto­gatta a Szovjetuniót W­alter Elliot ezredes vezetésével. A szovjet lá­togatást azóta újra meg újra el­halasztották és most a Kreml el­érkezettnek látja az időt. I­gen kedvező­ jel gyanánt fogták fel a világsajtóban a Pravdá­nak egy cikkét, amelyben helyreigazítja a szovjet haditen­gerészet lapjának, a Krasznaj­i Flot-nak egy tudósítását. A ten­gerészeti lap lekicsinylően bírálta­­az angol h­ajókaravánok háborús szerepét az Északi Jegestenge­­ren, a murmanszki hadianyag­­szállításokkal kapcsolatban. A Pravda a maga részéről téves következtetésnek minősíti a cik­ket és teljes elismeréssel adózik a brit tengerészeknek. Ezek a jelek úgy m­egsűrűsöd­­tek, hogy párisi diplomáciai kö­rökben a legmesszebbmenő jelen­­tőséget tulajdonítják Montgo­mery útjának. Az angol tábor­nagy Waszilewszki szovjet mar­sallnak, a vezérkar főnökének személyes vendége lesz. Montgo­mery a két látogatást felhasználja arra, hogy megbeszéléseket foly­tasson a szov­jet tábornokokkal. A Le Monde, amely nem igen ír le olvgr lignit»,«!­a»u«­ no*» ne beszélt volna előzőleg a fran­cia külügyminisztériumban, a következő megjegyzést fűzi a lá­togatáshoz: „Londonban azt re­mélik, hogy Montgomery látoga­tása szorosabbra fűzi a brit és a szovjet nép kapcsolatait a had­seregek terén is. Ez tökéletesen megfelel annak a nyilatkozatnak, amelyet Sztálin generalisszimusz tett nemrégen egy angol újságíró­nak a Szovjetunió és Nagybritan­­nia népei közti baráti kapcsola­tok lehetőségéről.“ Az angol munkáspárt vasár­napi lapja, a People meg így ír: „Montgomery tábornagy moszkvai látogatása alatt húszéves békét készít elő.“ Ugyancsak ez a lap írja, hogy felmerült egy igen je­lentős gondolat: rendszeresíteni kellene a konferenciákat a szov­jet és a brit vezérkarok kö­zött és létesíteni kellene egy vezérkari vegyesbizottságot a Washingtonban már működő amerikai—angol vegyesbizottság mintájára. Erre alapot az­ a húsz­éves barátsági és katonai szerző­dés nyújt, amit a háború alatt írtak alá Londonban. A szovjet— angol vezérkari bizottság Mosz­kvában székelne — teszi hozzá a People. Angol—amerikai katonai bi­zottság Washingtonban, angol— orosz katonai bizottság Moszkvá­ban — m­i ez, ha nem első lépés a munkáspárti lázadók politi­kája, Henry A­­allace ■ politikája felé, Na A britannia összekötő ka­pocs az USA és a Szovjetunió között. Legyen vége annak, hogy a világot kettészakítják. T­udom, hogy sokan támadták az Új Magyarországot és szidták szerkesztőit azért a következetességünkért, hogy mi ezt a politikát hirdettük már másfél év óta. Naiv politikának, a dolgok elkenésének nevezték cikkeinket azok, akik a világ kettészakadásában reménykednek és abban, hogy ekkor Magyar-L­ényegében semmi sem válto­­­­zott" — fejtegette az új esztendő küszöbén az elegáns idősebb úr, azzal a vitával kapcso­latban, amely egyes pártlapok kö­zött a politikai vadászat demokra­tikus, vagy antidemokratikus, népi v­agy völkisch voltáról foly­t. «Ha nem, hagyjuk elkápráztatni, vagy elkábítani magunkat a propaganda egyhangú kereplőinek zajától, két­ségtelenül meg lehet állapítani, hogy ma a legtöbb helyen ugyanaz fo­­kik, mint a múltban s mikor a mai rendszer a múlt szálkáit pisz­kálja, nem veszi észre a maga ge­rendáit. Mert nézzük csak: a köz­hivatalokban a modor épp oly ke­véssé változott meg, mint a köz­életben a morál, egy miniszteri ta­nácsos vagy­ államtitkár ma is Úgy jön be, Iiogy rögvest tele lesz vise V» }. la 'íri ; '»«•» (»iu*; mosdva vagy tartózkodása csak úgy, mint üdvözlő kézmozdulata vagy hivatalos szemöldökráncolása mesz­­sziről jelzik: államtitkár vagyok. A megjelenés egyéb külsőségeiről, a ruha, a hangh­ordozás, az üdvöz­lési formák ezer finom, de érez­hető jelenségeiről nem is beszélve. A miniszteri titkárok szinte intéz­ményesített nagyképűsége miben sem marad mögötte a múltbeli elődjeiétől. V­agy talán a közéleti korrupció hínárja nem épp oly szo­rosan fonja össze, vagy fojtogatja a kialakuló új társadalmat, mint ahogy ez már Tisza Kálmántól kezdve szinte íratlan szabálya a ma­gyar kormányzási művészetnek. Ez az amit úgy is lehet fogalmazni: Ha kellen nem ugyanazt csinál­jál,­ az Magyarországon ugyanaz. Persze, akinek szüksége van arra, amit Saint-Simon pokoli gúnnyal a közügyek jó illatának nevezett, miért is lenne ma finnyásabb, vagy finomabb szimaté, mint azok, akik a múltban táguló orral lehelték be ezt a mindennél édesebb illatot. Vagy nem látjuk-e­­lépten-nyomon, hogy a nagy burzsoá osztály tagjai éppúgy lefölözik az élet minden ja­vát, m­int ahogy a múltban ezt az ipari és földarisztokrácia tette és velük szemben nem nyomorog-e. továbbra is a munkásság és a nadrágszíj földeken­­gazdálkodó szegény pa­rasztság? A protekcionizmus és ne­potizmus szinte másodvirágzását éli, a nárlok polipkarjai ráterpeszked­­nek a politikai, gazdasági és tár­sadalmi élet minden szegmentu­mára. A nemzet hosszú idő óta nem látott hitványabb és haszontalanabb nemzedéket annál, amely* most­ az országot újjáépíteni próbálja* — fejezte be az elegáns ősz úr rögtön­zött bírálatát hallgatóságának he­lyeslő sóhajtozásai közepette, ország majd ,,a jó oldalra“ kerül. Újra csak azt tudjuk mondani, amit már annyiszor ismételtünk: ha a világ két részre szakad, ha­zánk szántára nincsen „jó oldal“! Sajnos, a magyar közvélemény már ennek az előlegezett ketté­szakadásnak a reményében egy idő óta végzetesen, polarizálódott. A nagyon súlyos szavak" ezek é® éppen mivel az idősebb kor­osztály képviselői között nem­ egyedülálló az ehhez hasonló véle­mény, érdemes egy kicsit jobban szembenézni­ mindazzal, amit oly meglepő logikátlansággal a demo­krácia makába varrt. Mint leg­súlyosabbat nézzük először azt, amit nemzedékünkről mondott. Nem tud­juk, hogy hol az a határvonal, amely a nemzedékeket egymástól elválasztja, hol kezdődik pontosan elválasztható módon az egy­ik életet és uralma, ezzel együ­tt bűnei, ér­demei és felelőssége. Abllak nem­zedékek Magyarországon, amelyeket a történelem gyöngének és hitvány­nak minősített, így többek között azt, amely a szatmári béke után uralkodott Magyarországon, szemben azzal, amely a Rákóczi szabadság­­harc glóriájával .’(■ *■?. Pedig a szal­mán UcM.i. ugyanazok. kötöttek rrt, akik előbb oly dicsőségesen harcol­tak Rákóczi zászlói alatt és a maj­­tény­i fegyverletétel után még jó­ideig — a bujdosók nevét kivevő — ugyanazokkal a nevekkel talál­kozunk a császárhűségben­­való ve­télkedés terén, amelyek viselői nem­rég még az ónodi mezőn­yek ura lakót­ kiáltottak. De gyönge nem­zedéknek ismerik a XIIX. század első két évtizedének uralkodó gene­rációját is, amely még alig-alig ser­kent fel a magyar tunyaság halálos álmából, de amelynek sorai között ott élt, nőtt és munkálkodott a negyvennyolcas átalakulás lángszel­lemű sarjadéka. Nagyon nehéz tehát határvonalat húzni. Az a nemzedék, amely ma átalakulás előtti Magyarország ural­kodó értelmisége, vezetőosztálya volt, — ha markáns egyéniségeid nélkül is, — ma is itt él, itt van— közöttünk. Kétségtelen, hogy e nem­zedék immár félig holt, félig eleven l­avarja alatt, azt magáról jó rés­/.beit lehányva, kibontakozott annak az új nem­zedéknek a képe, amelyre az új Alagy­arország felépítésének s munkája hárul, s amely állítólag oly hitvány és reménytelen. N­­a ez igaz volna, — mint ahogy­ nem az. — várjon csak ez a nemzedék felelős-e érte? Nyil­ván nem úgy nőtt az ország nya­kára, mint valami idegen Lesz, amelynek semmi közössége, semmi összetartozása nincs azzal az egész nemzeti organizmussal, amely az eleven szervezet módjára, vagy ha úgy tetszik, a korálépítményezt módjára nő és hal el egyes részei­ben, hogy a maga egészében örök­­életű legyen. Ha vannak bűnei a nemzedéknek, vájjon honnan hozzá, kitől tanulta azokat? Kitermelte, csak úgy önmagában, vagy magába szívta abból a szellemből, azokból „Hie guelf, hie ghibelliu“ ált szemben egymással két tábor. Vajha a nagy világpolitikai eny­hülés belpolitikai értelmét belát­nák és felfognák otthon a­.nygy vitázók ... És mégis egy a világ — ez az óév utolsó kiállása, az újév első jelmondata. Bárcsak otthon is meghallanák. Csak a lényeg változott írta: Pethő Tibor

Next