Új Magyarország, 1991. május (1. évfolyam, 5-30. szám)
1991-05-25 / 25. szám
Barátom, Josef Skvorecky beszéli el egyik könyvében a következő igaz történetet: Egy prágai mérnököt meghívnak egy londoni tudományos tanácskozásra. Elutazik, felszólal, majd visszarepül Prágába. Néhány órával hazaérkezése után irodájában kinyitja a Rudé Právót — a párt hivatalos napilapját —, s ezt olvassa benne: Egy cseh mérnök, aki részt vett egy londoni tanácskozáson, miután a nyugati sajtónak tett nyilatkozatában megrágalmazta szocialista hazáját, úgy döntött, hogy nyugaton marad. Egy ilyen kijelentés és a disszidálás nem gyerekjáték. Húsz év börtön jár érte. Mérnökünk nem hisz a szemének. De a cikk, kétség sem fér hozzá, róla szól. Titkárnője, amikor belép az irodába, elképed, hogy ott találja főnökét: — Te jó Isten, mondja, hazajött? Micsoda őrültség! Hát nem olvasta, mit ír az újság? A mérnök rémületet lát titkárnője szemében. Mit tehetne? Elrohan a Rudé Právo szerkesztőségébe. Keresi az illetékes rovatvezetőt. A rovatvezető elnézést kér, csakugyan kínos ügy, de ő, a rovatvezető, mit sem tehet róla, a cikk szövegét egyenesen a belügyminisztériumból kapta. A mérnök tehát elmegy a minisztériumba. Igen, mondják, persze, tévedés történt, de ők, a minisztérium, mit sem tehetnek róla, a jelentést a mérnökről a londoni követség titkosszolgálatától kapták. Cáfolják meg a cikket, kéri a mérnök. No nem, felelik, cáfolatot nem szoktak kiadni, de biztosítják, hogy semmi baja sem eshet, nyugodjék meg. A mérnök azonban nem nyugodt. Épp ellenkezőleg, csakhamar észreveszi, hogy minden lépését szigorúan figyelik, lehallgatják telefonját, követik az utcán. Nem tudja lehunyni a szemét, rémálmokat lát, míg csak, képtelen lévén elviselni a feszültséget, óriási kockázatot vállalva átszökik a határon. Tehát tényleg disszidál. A történetet, amelyet itt elbeszéltem, habozás nélkül kafkainak nevezzük. Úgy tűnik, a műalkotásból merített kifejezés, melyet kizárólag egy regényíró képei határoznak meg, az egyetlen lehetséges közös nevezője azoknak a helyzeteknek (irodalmi vagy valóságos helyzeteknek), melyeket semmilyen más szó se tud megragadni, és amelyekhez sem a politológia, sem a szociológia, sem a lélektan nem szolgál kulccsal. [...] A modern történelem bizonyos korszakaiban az élet hasonlít Kafka regényeihez. Amíg Prágában éltem, hányszor hallottam, hogy a pártközpontot (egy többé-kevésbé modern, csúf épületet) „kastély”-nak mondják. Hányszor hallottam, hogy a párt második emberét (egy bizonyos Hendrych elvtársat) Klammnak nevezik (ami már csak azért is szép, mert „klam” csehül „délibáb”-ot vagy „csalás”-t jelent). A.-t, a költőt, aki jelentős kommunista személyiségnek számított, az ötvenes években egy sztálinista per során bebörtönözték. Zárkájában egy kötetnyi verset írt, amelyben kijelenti, hogy bármilyen szörnyűségek történtek is vele, hűséges maradt a kommunizmushoz. Nem gyávaságból írta ezt. Hűségében (a hóhéraihoz való hűségében) erényének, egyenességének bizonyítékát látta. A prágaiak, amikor hírét hallották a kötetnek, maró iróniával ezt a címet adták neki: Josef K. hálája. A Kafka regényeiből merített képek, helyzetek, sőt pontos mondatok is a prágai élet részeivé lettek. Ezek után akár arra a következtetésre juthatnánk, hogy Kafka képei azért olyan élők Prágában, mert előlegezik a totalitárius társadalmat. Ez a megállapítás azonban kiigazításra szorul: a kafkai nem szociológiai vagy politológiai fogalom. Kafka regényeit megpróbálták az ipari társadalom, a kizsákmányolás, az elidegenedés, a polgári erkölcs, röviden a kapitalizmus bírálataként értelmezni. Csakhogy Kafka világában jóformán semmit sem találunk a kapitalizmus alkotóelemeiből, nem látjuk sem a pénzt és annak hatalmát, sem a kereskedelmet, sem a magántulajdont és a tulajdonosokat, sem az osztályharcot. A kafkai a totalitarianizmus meghatározásának sem felel meg. Kafka regényeiben nincs párt, ideológia, ideológiai nyelv, politika, rendőrség, hadsereg. Úgy tűnik tehát, hogy a kafkai inkább az ember és az emberi világ egyik elemi lehetősége, történelmileg meghatározatlan lehetőség, mely szinte örökké elkíséri az embert. Ám ez a megállapítás sem oldja meg a kérdést: hogyan lehetséges, hogy Prágában Kafka regényei eggyé olvadnak az élettel, míg Párizsban ezeket a regényeket a szerző teljességgel szubjektív világának hermetikus kifejezéseként fogják fel? Vajon azt jelenti-e ez, hogy az ember és az emberi világ kafkainak nevezett lehetősége Prágában könnyebben alakul sorssá, mint Párizsban? Vannak tendenciák a modern történelemben, amelyek nagy társadalmi méretekben termelik ki a kafkait: az istenülni törekvő hatalom fokozatos koncentrációja; a társadalmi tevékenység bürokratizálódása, mely valamennyi intézményt végtelen labirintussá alakítja át; az egyén ebből következő elszemélytelenedése. A totalitárius államok, mint ezeknek a tendenciáknak roppant összpontosításai, nyilvánvalóvá tették Kafka regényeinek és a valóságos életnek szoros összefüggését. Ezt a kapcsolatot azonban Nyugaton nemcsak azért nem veszik észre, mert az úgynevezett demokratikus társadalom kevésbé kafkai, mint a mai prágai társadalom. Azt hiszem, azért sem látják eléggé, mert itt az emberek végzetesen elvesztik valóságérzéküket. Ugyanis a demokratikusnak nevezett társadalom is átesik az elszemélytelenedés és a bürokratizálódás folyamatán, egész bolygónk e folyamat színtere lett. [...] De mi az oka annak, hogy Kafka az első regényíró, aki megragadta ezeket a tendenciákat, jóllehet azok teljes világosságukban és brutalitásukban csak a halála után jelentek meg a történelem színpadán? Semmilyen jelét sem találjuk annak — ha nem akarjuk, hogy félrevezessenek bennünket a misztifikációk és legendák —, hogy Franz Kafka komolyan érdeklődött volna a politika iránt; ebben a tekintetben valamennyi prágai barátjától különbözött. Max Brodtól, Franz Werfeltől, Egon Erwin Kischtől, valamint a különböző avantgardista mozgalmak híveitől is, akik azt állították, hogy tudják, mi a történelem értelme, s ezért kedvtelve feszegették a jövő arculatát. Hogyan lehetséges hát, hogy nem az ő műveiket, hanem minden figyelmét a maga életére és művészetére összpontosító, befelé forduló, magányos társuk életművét tekintjük ma társadalmi-politikai jövendölésnek (amiért is bolygónk nagy részén ezt az életművet be is tiltották)? Egy ízben, miután egy idős barátnőmnél tanúja voltam egy kis jelenetnek, elgondolkodtam ezen a rejtélyen. A hölgyet az 1951-es prágai sztálini perek során letartóztatták és olyan bűnök miatt, amelyeket nem követett el, elítélték. Ekkoriban egyébként sok száz kommunistával történt ilyesmi, olyanokkal, akik egész életükben teljességgel azonosultak pártjukkal. Amikor ez a párt hirtelen vádlójukként lépett fel, akárcsak Josef K., hajlandók voltak „egész múltjukat, annak minden apró részletét megvizsgálni” avégett, hogy rábukkanjanak a rejtett hibára, s végül bevallják e képzelt bűnöket. Barátnőmnek sikerült megmentenie életét, mert rendkívüli bátorságának köszönhetően nem volt hajlandó, mint valamennyi társa, mint Á.,a költő is, „megkeresni, mit vétkezett”. Minthogy megtagadta, hogy segítségére legyen hóhérainak, nem tudták használni a végső per színielőadásán, így hát nem akasztották fel, csak életfogytiglani fegyházra ítélték. Tizenöt év múlva rehabilitálták, szabadon engedték. Amikor barátnőmet letartóztatták, fia egyéves volt. Szabadulásakor tizenhat éves volt a fia: boldogan éltek kettesben, szerény magányban. Érthető, hogy imádta a gyereket. Fia már huszonhat éves volt, amikor meglátogattam őket. Az anya keservesen, megbántottan zokogott. Elkeseredésének valami jelentéktelen apróság volt az oka: fia túl későn kelt fel aznap reggel vagy valami hasonló. „Miért idegeskedsz ilyen semmiségért? — mondtam. — Hát érdemes ezért sírni? Erős túlzás!” Nem az anya, a fiú válaszolt: „Nem, anyám nem túloz. Anyám nagyszerű, bátor asszony. Ellenállt, amikor mindenki más összeroppant. Azt akarja, hogy becsületes ember legyen belőlem. Igaz, hogy későn keltem fel, de amit anyám a szememre vet, sokkal súlyosabb. A magatartásom. Az önzésem. Olyan ember akarok lenni, amilyennek anyám akar. És ezt meg is ígérem most, előtted.” Amit a pártnak nem sikerült elérnie az anyánál, az anya elérte a fiánál. Kényszerítette, hogy azonosuljon a képtelen váddal, „megkeresse a bűnét”, vallja meg nyilvánosan. Elképedve bámultam ezt a sztálini minipert, s egy csapásra megértettem, hogy a látszólag hihetetlen és embertelen nagy történelmi események mélyén működő lelki mechanizmusok azonosak a magánélet merőben szokványos és teljességgel emberi helyzeteit irányító mechanizmusokkal. A híres levél, melyet Kafka apjának írt, de sohasem küldött el, világosan mutatja, hogy Kafka a családi életből, a szülők istenített hatalma és a gyerek viszonyából merítette ismereteit a bűntudat gerjesztésének technikájáról, mely regényeinek egyik főtémája lett. Az Ítéletben, mely az író családi élményeihez szorosan kapcsolódó novella, az apa a fiát vádolja, s megparancsolja, hogy ölje vízbe magát. A fiú elfogadja fiktív bűnösségét, a folyóba ugrik, éppoly engedelmesen, mint később utódja, Josef K., akit egy rejtélyes szervezet vádol meg, elindul a vesztőhelyre. A hasonlóság a két vád, a két bűntudatébredés és a két kivégzés között azt bizonyítja, hogy Kafka életművében roppant erős folyamatosság kapcsolja össze a családi, magánéleti totalitarianizmust és nagy társadalmi látomásainak totalitarianizmusát. A totalitariánus társadalom, kivált annak legvégletesebb változatai, igyekszik lerombolni a közélet és a magánélet közt húzódó falat; e hatalom, mely egyre átláthatatlanabbá válik, követeli, hogy polgárainak élete a lehető legáttetszőbbé váljék. A titok nélküli élet eszménye megfelel a példás család eszményének: az állampolgárnak semmit sem szabad ellepleznie a párt vagy az állam előtt, mint ahogyan egy gyereknek sem lehet titka apja vagy anyja előtt. A totalitárius rendszerek propagandája idilli mosolyt fitogtat: „egyetlen nagy család”-nak akarja mutatni magát. Gyakorta hajtogatják, hogy Kafka regényei a közösség és az emberi kapcsolatok iránti szenvedélyes vágyakozását sugározzák, s hogy a gyökértelen K.-nak egyetlen célja van: legyőzni magányának átkát. Ám ez a magyarázat nemcsak hogy közhely és leegyszerűsítés, hanem hamis értelmezés is. K., a földmérő, nem kívánja meghódítani az embereket, nem akarja elnyerni szeretetüket, nem akar „egy ember lenni” a többi ember között”, mint Sartre Oresztésze; nem azt óhajtja, hogy egy közösség, hanem azt, hogy egy intézmény fogadja be. És ezért drágán kell megfizetnie: le kell mondania magányáról. Az ő pokla az lesz, hogy soha sincs egyedül, a kastélyból küldött két segéd folyton-folyvást a nyomában jár. Vele vannak, amikor először szerelmeskedik Fridával, ott ülnek a szerelmesek fölött a kávéház pultján, s ettől kezdve egy pillanatra sem hagyják magukra K.-t és Fridát, még ágyukban sem. Nem a magány átka, hanem a megerőszakolt magány: ez Kafka lidércnyomása! [...] A magánélet megerőszakolásával kezdődik Josef K. története is: két ismeretlen úr letartóztatja az ágyában fekvő K.-t. Ettől a perctől kezdve sohasem fogja egyedül érezni magát: a bíróság követi, megfigyeli, szól hozzá, magánélete folyamatosan elenyészik, elnyeli a rejtélyes szervezet, mely űzőbe vette. Azok a lírai lelkek, akik kedvtelve követelik prédikációikban a titkok szétfoszlatását és a magánélet áttetszőségét, nem is sejtik, milyen folyamatot indítanak el. A totalitarianizmus kiindulópontja hasonlít A per indításához: ágyadban törnek rád. Rád törnek, ahogy apád és anyád tette oly kedvtelve. Gyakran felmerül a kérdés, hogy Kafka regényei vajon az író legszemélyesebb magánéletének konfliktusait vetítik-e ki, avagy az objektív „társadalmi gépezet”-et írják-e le? A kafkai nem korlátozódik a magánszférára vagy a közszférára, mindkettőt magába öleli. A közszféra a magánélet tükre, a magánélet a közszféra visszfénye. Amikor a kafkait létrehozó mikrotársadalmi gyakorlatról beszéltem, nemcsak a családra gondoltam, hanem arra a közegre is, ahol Kafka egész életét töltötte: a hivatalra. Kafka hőseit gyakran az értelmiségi allegorikus kivetítéseként értelmezik, pedig Gregor Samsában semmi sincs egy értelmiségiből. Amikor svábbogárra átváltozva felébred, egyetlen gondja van: ebben az új állapotában hogyan érhetne be időben az irodába? Nincs más a fejében, mint engedelmesség és fegyelem, foglalkozása szoktatta erre: tisztviselő, hivatalnok. S Kafka minden szereplője hivatalnok, de nem társadalmi típusként az (mint például Zolánál volna), hanem mint egy emberi lehetőség, elemi létmód. A hivatalnok bürokratikus világában primo: nincs kezdeményezés, nincs invenció, cselekvési szabadság, nincs más, mint parancs és szabály; ez az engedelmesség világa. Secundo: a hivatalnok a nagy adminisztratív gépezet egy kis részének kereke, nem ismeri az egész célját és összefüggéseit; olyan világ ez, ahol a cselekvések gépiessé váltak, ahol az emberek nem tudják, mi az értelme annak, amit tesznek. Tertio: a hivatalnoknak csak névtelen emberekkel és iratokkal van dolga; ez az absztrakció világa. Egy regényt az engedelmesség, a gépiesség, az absztrakció világába helyezni, ahol az egyetlen emberi kaland az, hogy valaki az egyik irodából átmegy a másik irodába, ez ellenkezni látszik az epikus költészet lényegével. Felmerül tehát a kérdés, hogyan sikerült Kafkának ezt a szürke, költészetellenes anyagot izgalmas regényekké átlényegíteni? A választ Milénához intézett egyik levelében találjuk meg: „A hivatal nem ostoba intézmény, fantasztikum rejlik benne, inkább az, mint ostobaság.” Ez a mondat Kafka egyik legnagyobb titkát fedi fel. Meglátta azt, amit senki más nem látott: nemcsak a bürokrácia alapvető jelentőségét az ember élete, helyzete, jövője szempontjából, hanem (és ez még döbbenetesebb) a hivatal kísérteties jellegében megbúvó költői lehetőséget is. De mit jelentenek ezek a szavak: a hivatalban fantasztikum rejlik? A prágai mérnök megértené ezeket a szavakat: a káder anyagába becsúszott egyetlen tévedés Londonba katapultálta. Prágában ezért valóságos kísértetként bolyongott elveszett teste nyomában, s a hivatalok, melyeket sorra felkeresett, egy ismeretlen mitológiából eredő végtelen labirintusnak tűntek fel szemében. Hála a bürokratikus világban meglátott fantasztikumnak, Kafkának az sikerült, ami előtte elképzelhetetlen volt: a mélységesen költészetellenes nyersanyagot, a teljességgel bürokratizált társadalmat nagy regényköltészetté, a teljességgel hétköznapi történetet, egy olyan ember történetét, aki képtelen megkapni az ígért állást (mert A kastély voltaképp erről szól), mítosszá, eposszá, sohasem látott szépséggé lényegítette át. Miután a hivatal díszletét a világegyetem roppant dimenzióivá tágította, Kafka ahhoz a képhez jutott el — bár sejtelme sem volt róla —, amely elkápráztat bennünket, mert egy olyan társadalomra hasonlít, amit sohasem ismert: ez a társadalom a mai prágaiak társadalma. A totalitárius állam valójában egyetlen hatalmas adminisztráció: minthogy minden munkát államosítottak, az ember, bármi a mestersége, hivatalnok. A munkás nem munkás többé, a bíró nem bíró, a kereskedő nem kereskedő, a pap nem pap, mindnyájan állami tisztviselők. „A bírósághoz tartozom”, mondja a pap Josef K.-nak a székesegyházban. Kafkánál az ügyvédek is a bíróság szolgálatában állnak. Egy mai prágai nem ütközik meg ezen. Őt sem védené jobban az ügyvédje, mint K.-t a magáé. Az ő ügyvédei sem a vádlottak, hanem a bíróság szolgálatában állnak. [...] Fordította: Réz Pál (A teljes mű az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.) MILAN KUNDERA Mindenek mögött Miközben szerte a világon nagy sikerrel adták ki írásait, nálunk, az egy Tréfát kivéve, Milan Kundera művei tiltott gyümölcsnek számítottak. A bolsevik diktatúra elől Prágából Párizsba emigrált szerző a nyolcvanas évek során több tanulmányában, nyilatkozatában is foglalkozott a regényírás művészetével, majd az azokban megfogalmazottakat kötetbe gyűjtötte. A könyv bevezetőjében leszögezi, hogy nem elméleti becsvággyal dolgozott, s hogy „ez a könyv nem több, mint egy gyakorló regényíró vallomása”. Az itt közölt írás A regény művészete címet viselő „vallomás” ötödik fejezetéből elevenít fel néhány részletet. Nekünk, gyakorló Közép-Kelet-Európában élőknek felettébb ismerősek Kundera fejtegetései, és a szerző szándékának megfelelően, cseppet sem elméletiek. — Nem ismersz meg? Én vagyok a te 68-as álmod! Vladimir Jiránek karikatúrája I. évfolyam, 25. szám 1991. május 25., szombat ELSZÉ