Új Magyarország, 1991. május (1. évfolyam, 5-30. szám)

1991-05-25 / 25. szám

B­arátom, Josef Skvorecky be­széli el egyik könyvében a következő igaz történetet: Egy prágai mérnököt meghívnak egy londoni tu­dományos tanácskozásra. Elutazik, felszólal, majd visszarepül Prágába. Néhány órával ha­zaérkezése után irodájában kinyitja a Rudé Právó­t — a párt hivatalos napi­lapját —, s ezt olvassa benne: Egy cseh mérnök, aki részt vett egy londoni ta­nácskozáson, miután a nyugati sajtónak tett nyilatkozatában megrágalmazta szo­cialista hazáját, úgy döntött, hogy nyu­gaton marad. Egy ilyen kijelentés és a disszidálás nem gyerekjáték. Húsz év börtön jár ér­te. Mérnökünk nem hisz a szemének. De a cikk, kétség sem fér hozzá, róla szól. Titkárnője, amikor belép az irodá­ba, elképed, hogy ott találja főnökét: — Te jó Isten, mondja, hazajött? Micsoda őrültség! Hát nem olvasta, mit ír az új­ság? A mérnök rémületet lát titkárnője sze­mében. Mit tehetne? Elrohan a Rudé Právo szerkesztőségébe. Keresi az illeté­kes rovatvezetőt. A rovatvezető elnézést kér, csakugyan kínos ügy, de ő, a rovat­vezető, mit sem tehet róla, a cikk szöve­gét egyenesen a belügyminisztériumból kapta. A mérnök tehát elmegy a minisztéri­umba. Igen, mondják, persze, tévedés történt, de ők, a minisztérium, mit sem tehetnek róla, a jelentést a mérnökről a londoni követség titkosszolgálatától kapták. Cáfolják meg a cikket, kéri a mérnök. No nem, felelik, cáfolatot nem szoktak kiadni, de biztosítják, hogy sem­mi baja sem eshet, nyugodjék meg. A mérnök azonban nem nyugodt. Épp ellenkezőleg, csakhamar észreveszi, hogy minden lépését szigorúan figyelik, lehallgatják telefonját, követik az utcán. Nem tudja lehunyni a szemét, rémálmo­kat lát, míg csak, képtelen lévén elvisel­ni a feszültséget, óriási kockázatot vál­lalva átszökik a határon. Tehát tényleg disszidál. A történetet, amelyet itt elbeszéltem, habozás nélkül kafkainak nevezzük. Úgy tűnik, a műalkotásból merített kife­jezés, melyet kizárólag egy regényíró ké­pei határoznak meg, az egyetlen lehetsé­ges közös nevezője azoknak a helyzetek­nek (irodalmi vagy valóságos helyzetek­nek), melyeket semmilyen más szó se tud megragadni, és amelyekhez sem a politológia, sem a szociológia, sem a lé­lektan nem szolgál kulccsal. [...] A modern történelem bizonyos kor­szakaiban az élet hasonlít Kafk­a regé­nyeihez. Amíg Prágában éltem, hányszor hal­lottam, hogy a pártközpontot (egy töb­­bé-kevésbé modern, csúf épületet) „kas­­tély”-nak mondják. Hányszor hallottam, hogy a párt második emberét (egy bizo­nyos Hendrych elvtársat) Klammnak nevezik (ami már csak azért is szép, mert „klam” csehül „délibáb”-ot vagy „csa­­lás”-t jelent). A.-t, a költőt, aki jelentős kommunis­ta személyiségnek számított, az ötvenes években egy sztálinista per során bebör­tönözték. Zárkájában egy kötetnyi ver­set írt, amelyben kijelenti, hogy bármi­lyen szörnyűségek történtek is vele, hű­séges maradt a kommunizmushoz. Nem gyávaságból írta ezt. Hűségében (a hó­héraihoz való hűségében) erényének, egyenességének bizonyítékát látta. A prágaiak, amikor hírét hallották a kötet­nek, maró iróniával ezt a címet adták neki: Josef K. hálája. A Kafka regényeiből merített képek, helyzetek, sőt pontos mondatok is a prá­gai élet részeivé lettek. Ezek után akár arra a következtetésre juthatnánk, hogy Kafka képei azért olyan élők Prágában, mert előlegezik a totalitárius társadalmat. Ez a megállapítás azonban kiigazítás­ra szorul: a kafkai nem szociológiai vagy politológiai fogalom. Kafka regé­nyeit megpróbálták az ipari társadalom, a kizsákmányolás, az elidegenedés, a polgári erkölcs, röviden a kapitalizmus bírálataként értelmezni. Csakhogy Kaf­ka világában jóformán semmit sem talá­lunk a kapitalizmus alkotóelemeiből, nem látjuk sem a pénzt és annak hatal­mát, sem a kereskedelmet, sem a­ ma­gántulajdont és a tulajdonosokat, sem az osztályharcot. A kafkai a totalitarianizmus meghatá­rozásának sem felel meg. Kafka regé­nyeiben nincs párt, ideológia, ideológiai nyelv, politika, rendőrség, hadsereg. Úgy tűnik tehát, hogy a kafkai inkább az ember és az emberi világ egyik elemi lehetősége, történelmileg meghatározat­lan lehetőség, mely szinte örökké elkísé­ri az embert. Ám ez a megállapítás sem oldja meg a kérdést: hogyan lehetséges, hogy Prá­gában Kafka regényei eggyé olvadnak az élettel, míg Párizsban ezeket a regé­nyeket a szerző teljességgel szubjektív világának hermetikus kifejezéseként fogják fel? Vajon azt jelenti-e ez, hogy az ember és az emberi világ kafkainak nevezett lehetősége Prágában könnyeb­ben alakul sorssá, mint Párizsban? Vannak tendenciák a modern történe­lemben, amelyek nagy társadalmi mére­tekben termelik ki a kafkait: az istenülni törekvő hatalom fokozatos koncentráci­ója; a társadalmi tevékenység bürokrati­­zálódása, mely valamennyi intézményt végtelen labirintussá alakítja át; az egyén ebből következő elszemélytelenedése. A totalitárius államok, mint ezeknek a tendenciáknak roppant összpontosítá­sai, nyilvánvalóvá tették Kafka regénye­inek és a valóságos életnek szoros össze­függését. Ezt a kapcsolatot azonban Nyugaton nemcsak azért nem veszik észre, mert az úgynevezett demokratikus társadalom kevésbé kafkai, mint a mai prágai társadalom. Azt hiszem, azért sem látják eléggé, mert itt az emberek végzetesen elvesztik valóságérzéküket. Ugyanis a demokratikusnak nevezett társadalom is átesik az elszemélytelene­dés és a bürokratizálódás folyamatán, egész bolygónk e folyamat színtere lett. [...] De mi az oka annak, hogy Kafka az első regényíró, aki megragadta ezeket a tendenciákat, jóllehet azok teljes vilá­gosságukban és brutalitásukban csak a halála után jelentek meg a történelem színpadán? S­emmilyen jelét sem találjuk annak — ha nem akarjuk, hogy félrevezessenek ben­nünket a misztifikációk és legendák —, hogy Franz Kafka komolyan érdeklő­dött volna a politika iránt; ebben a tekintetben valamennyi prágai barátjától különbözött. Max Brodtól, Franz Werfeltől, Egon Erwin Kischtől, valamint a különböző avantgardista mozgalmak híveitől is, akik azt állítot­ták, hogy tudják, mi a történelem értel­me, s ezért kedvtelve feszegették a jövő arculatát. Hogyan lehetséges hát, hogy nem az ő műveiket, hanem minden figyelmét a maga életére és művészetére összponto­sító, befelé forduló, magányos társuk életművét tekintjük ma társadalmi-poli­tikai jövendölésnek (amiért is bolygónk nagy részén ezt az életművet be is tiltot­ták)? Egy ízben, miután egy idős barátnőm­nél tanúja voltam egy kis jelenetnek, el­gondolkodtam ezen a rejtélyen. A höl­gyet az 1951-es prágai sztálini perek so­rán letartóztatták és olyan bűnök miatt, amelyeket nem követett el, elítélték. Ek­koriban egyébként sok száz kommunis­tával történt ilyesmi, olyanokkal, akik egész életükben teljességgel azonosultak pártjukkal. Amikor ez a párt hirtelen vádlójukként lépett fel, akárcsak Josef K., hajlandók voltak „egész múltjukat, annak minden apró részletét megvizs­gálni” avégett, hogy rábukkanjanak a rejtett hibára, s végül bevallják e képzelt bűnöket. Barátnőmnek sikerült meg­mentenie életét, mert rendkívüli bátor­ságának köszönhetően nem volt hajlan­dó, mint valamennyi társa, mint Á.,­a költő is, „megkeresni, mit vétkezett”. Minthogy megtagadta, hogy segítségére legyen hóhérainak, nem tudták használ­ni a végső per színielőadásán, így hát nem akasztották fel, csak életfogytiglani fegyházra ítélték. Tizenöt év múlva re­habilitálták, szabadon engedték. Amikor barátnőmet letartóztatták, fia egyéves volt. Szabadulásakor tizenhat éves volt a fia: boldogan éltek kettes­ben, szerény magányban. Érthető, hogy imádta a gyereket. Fia már huszonhat éves volt, amikor meglátogattam őket. Az anya keservesen, megbántottan zo­­­­kogott. Elkeseredésének valami jelen­téktelen apróság volt az oka: fia túl ké­sőn kelt fel aznap reggel vagy valami hasonló. „Miért idegeskedsz ilyen sem­miségért? — mondtam. — Hát érdemes ezért sírni? Erős túlzás!” Nem az anya, a fiú válaszolt: „Nem, anyám nem túloz. Anyám nagyszerű, bátor asszony. Ellenállt, amikor min­denki más összeroppant. Azt akarja, hogy becsületes ember legyen belőlem. Igaz, hogy későn keltem fel, de amit anyám a szememre vet, sokkal súlyo­sabb. A magatartásom. Az önzésem. Olyan ember akarok lenni, amilyennek anyám akar. És ezt meg is ígérem most, előtted.” Amit a pártnak nem sikerült elérnie az anyánál, az anya elérte a fiánál. Kényszerítette, hogy azonosuljon a kép­telen váddal, „megkeresse a bűnét”, vallja meg nyilvánosan. Elképedve bá­multam ezt a sztálini minipert, s egy csapásra megértettem, hogy a látszólag hihetetlen és embertelen nagy történel­mi események mélyén működő lelki me­chanizmusok azonosak a magánélet me­rőben szokványos és teljességgel emberi helyzeteit irányító mechanizmusokkal. A híres levél, melyet Kafka apjának írt, de sohasem küldött el, világosan mu­tatja, hogy Kafka a családi életből, a szülők istenített hatalma és a gyerek vi­szonyából merítette ismereteit a bűntu­dat gerjesztésének technikájáról, mely re­gényeinek egyik főtémája lett. Az Ítélet­ben, mely az író családi élményeihez szorosan kapcsolódó novella, az apa a fiát vádolja, s megparancsolja, hogy ölje vízbe magát. A fiú elfogadja fiktív bű­nösségét, a folyóba ugrik, éppoly enge­delmesen, mint később utódja, Josef K., akit egy rejtélyes szervezet vádol meg, elindul a vesztőhelyre. A hasonlóság a két vád, a két bűntudatébredés és a két kivégzés között azt bizonyítja, hogy Kaf­ka életművében roppant erős folyama­tosság kapcsolja össze a családi, magán­életi totalitarianizmust és nagy társadal­mi látomásainak totalitarianizmusát. A totalitariánus társadalom, kivált an­nak legvégletesebb változatai, igyekszik lerombolni a közélet és a magánélet közt húzódó falat; e hatalom, mely egy­re átláthatatlanabbá válik, követeli, hogy polgárainak élete a lehető legáttet­­szőbbé váljék. A titok nélküli élet eszmé­nye megfelel a példás család eszményé­nek: az állampolgárnak semmit sem sza­bad ellepleznie a párt vagy az állam előtt, mint ahogyan egy gyereknek sem lehet titka apja vagy anyja előtt. A tota­litárius rendszerek propagandája idilli mosolyt fitogtat: „egyetlen nagy csa­­lád”-nak akarja mutatni magát. Gyakorta hajtogatják, hogy Kafka re­gényei a közösség és az emberi kapcso­latok iránti szenvedélyes vágyakozását sugározzák, s hogy a gyökértelen K.-nak egyetlen célja van: legyőzni magányá­nak átkát. Ám ez a magyarázat nemcsak hogy közhely és leegyszerűsítés, hanem hamis értelmezés is. K., a földmérő, nem kívánja meghódí­tani az embereket, nem akarja elnyerni szeretetüket, nem akar „egy ember lenni” a többi ember között”, mint Sartre Oresztésze; nem azt óhajtja, hogy egy közösség, hanem azt, hogy egy intéz­mény fogadja be. És ezért drágán kell megfizetnie: le kell mondania magányá­ról. Az ő pokla az lesz, hogy soha sincs egyedül, a kastélyból küldött két segéd folyton-folyvást a nyomában jár. Vele vannak, amikor először szerelmeskedik Fridával, ott ülnek a szerelmesek fölött a kávéház pultján, s ettől kezdve egy pil­lanatra sem hagyják magukra K.-t és Fridát, még ágyukban sem. Nem a magány átka, hanem a meg­erőszakolt magány: ez Kafka lidércnyo­mása! [...] A magánélet megerőszakolásával kez­dődik Josef K. története is: két isme­retlen úr letartóztatja az ágyában fekvő K.-t. Ettől a perctől kezdve sohasem fogja egyedül érezni magát: a bíróság követi, megfigyeli, szól hozzá, magán­élete folyamatosan elenyészik, elnyeli a rejtélyes szervezet, mely űzőbe vette. Azok a lírai lelkek, akik kedvtelve kö­vetelik prédikációikban a titkok szét­­foszlatását és a magánélet áttetszőségét, nem is sejtik, milyen folyamatot indíta­nak el. A totalitarianizmus kiinduló­pontja hasonlít A per indításához: ágyadban törnek rád. Rád törnek, ahogy apád és anyád tette oly kedvtelve. Gyakran felmerül a kérdés, hogy Kaf­ka regényei vajon az író legszemélye­sebb magánéletének konfliktusait vetí­tik-e ki, avagy az objektív „társadalmi gépezet”-et írják-e le? A kafkai nem korlátozódik a ma­gánszférára vagy a közszférára, mind­kettőt magába öleli. A közszféra a ma­gánélet tükre, a magánélet a közszféra visszfénye. Amikor a kafkait létrehozó mikrotár­­sadalmi gyakorlatról beszéltem, nem­csak a családra gondoltam, hanem arra a közegre is, ahol Kafka egész életét töl­tötte: a hivatalra. Kafka hőseit gyakran az értelmiségi allegorikus kivetítéseként értelmezik, pedig Gregor Samsában semmi sincs egy értelmiségiből. Amikor svábbogárra átváltozva felébred, egyetlen gondja van: ebben az új állapotában hogyan ér­hetne be időben az irodába? Nincs más a fejében, mint engedelmesség és fegye­lem, foglalkozása szoktatta erre: tisztvi­selő, hivatalnok. S Kafka minden szerep­lője hivatalnok, de nem társadalmi tí­pusként az (mint például Zolánál vol­na), hanem mint egy emberi lehetőség, elemi létmód. A hivatalnok bürokratikus világában primo: nincs kezdeményezés, nincs in­venció, cselekvési szabadság, nincs más, mint parancs és szabály; ez az engedel­messég világa. Secundo: a hivatalnok a nagy admi­nisztratív gépezet egy kis részének kere­ke, nem ismeri az egész célját és össze­függéseit; olyan világ ez, ahol a cselek­vések gépiessé váltak, ahol az emberek nem tudják, mi az értelme annak, amit tesznek. Tertio: a hivatalnoknak csak névtelen emberekkel és iratokkal van dolga; ez az absztrakció világa. Egy regényt az engedelmesség, a gépi­esség, az absztrakció világába helyezni, ahol az egyetlen emberi kaland az, hogy valaki az egyik irodából átmegy a másik irodába, ez ellenkezni látszik az epikus költészet lényegével. Felmerül tehát a kérdés, hogyan sikerült Kafkának ezt a szürke, költészetellenes anyagot izgal­mas regényekké átlényegíteni? A választ Milénához intézett egyik le­velében találjuk meg: „A hivatal nem ostoba intézmény, fantasztikum rejlik benne, inkább az, mint ostobaság.” Ez a mondat Kafka egyik legnagyobb titkát fedi fel. Meglátta azt, amit senki más nem látott: nemcsak a bürokrácia alap­vető jelentőségét az ember élete, hely­zete, jövője szempontjából, hanem (és ez még döbbenetesebb) a hivatal kísérte­ties jellegében megbúvó költői lehetősé­get is. De mit jelentenek ezek a szavak: a hi­vatalban fantasztikum rejlik? A prágai mérnök megértené ezeket a szavakat: a káder anyagába becsúszott egyetlen tévedés Londonba katapultál­ta. Prágában ezért valóságos kísértet­­ként bolyongott elveszett teste nyomá­ban, s a hivatalok, melyeket sorra felke­resett, egy ismeretlen mitológiából ere­dő végtelen labirintusnak tűntek fel sze­mében. Hála a bürokratikus világban meglá­tott fantasztikumnak, Kafkának az sike­rült, ami előtte elképzelhetetlen volt: a mélységesen költészetellenes nyersanya­got, a teljességgel bürokratizált társadal­mat nagy regényköltészetté, a teljesség­gel hétköznapi történetet, egy olyan em­ber történetét, aki képtelen megkapni az ígért állást (mert A kastély voltaképp er­ről szól), mítosszá, eposszá, sohasem lá­tott szépséggé lényegítette át. M­iután a hivatal díszle­tét a világegyetem roppant dimenzióivá tágította, Kafka ah­hoz a képhez jutott el — bár sejtelme sem volt róla —, amely elkápráztat bennünket, mert egy olyan társadalomra hasonlít, amit soha­sem ismert: ez a társadalom a mai prá­gaiak társadalma. A totalitárius állam valójában egyet­len hatalmas adminisztráció: minthogy minden munkát államosítottak, az em­ber,­ bármi a mestersége, hivatalnok. A munkás nem munkás többé, a bíró nem bíró, a kereskedő nem kereskedő, a pap nem pap, mindnyájan állami tisztvise­lők. „A bírósághoz tartozom”, mondja a pap Josef K.-nak a székesegyházban. Kafkánál az ügyvédek is a bíróság szol­gálatában állnak. Egy mai prágai nem ütközik meg ezen. Őt sem védené job­ban az ügyvédje, mint K.-t a magáé. Az ő ügyvédei sem a vádlottak, hanem a bí­róság szolgálatában állnak. [...] Fordította: Réz Pál (A teljes mű az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.) MILAN KUNDERA Mindenek mögött Miközben szerte a világon nagy sikerrel adták ki írásait, nálunk, az egy Tréfát kivéve, Milan Kundera művei tiltott gyümölcsnek számítottak. A bolsevik diktatúra elől Prágából Párizsba emigrált szerző a nyolcvanas évek során több tanulmányában, nyilatkozatában is foglalkozott a regényírás művészetével, majd az azokban megfogalmazottakat kötetbe gyűjtötte. A könyv bevezetőjében leszögezi, hogy nem elméleti becsvággyal dolgozott, s hogy „ez a könyv nem több, mint egy gyakorló regényíró vallomása”. Az itt közölt írás A regény művészete címet viselő „vallomás” ötödik fejezetéből elevenít fel néhány részletet. Nekünk, gyakorló Közép-Kelet-Európában élőknek felettébb ismerősek Kundera fejtegetései, és a szerző szándékának megfelelően, cseppet sem elméletiek. — Nem ismersz meg? Én vagyok a te 68-as álmod! Vladimir Jiránek karikatúrája I. évfolyam, 25. szám 1991. május 25., szombat ELSZÉ

Next